Virágvasárnap: dicsőség és a szenvedés együtt van jelen

A Nagyhét kezdete

A nyugati keresztény egyházak liturgiájában kiemelten fontos dátum virágvasárnap, amely mindig a március 15. és április 18. közti valamelyik vasárnapra esik. A böjt utolsó, legfontosabb hetének, a nagyhétnek kezdete: a katolikusoknál ezen a napon a templomban barkaszentelést, barkás bevonulást vagy körmenetet szoktak tartani.

Kettősség – a középpontban Jézussal

Virágvasárnap különös ünnep. Egyszerre van jelen a szertartásban az öröm és a halál, a dicsőség és a szenvedés, a nép lelkendezése és gyűlölettől eltorzult kiáltozása. Ugyanazok az emberek, akik az első evangéliumi szakaszban még hozsannát kiáltanak, a másodikban, a passióban már Krisztus kereszthalálát követik.

Ennek a hatalmas és drámai, színektől, képektől és érzelmektől fűtött történés-sornak a középpontjában pedig ott áll Jézus, a csöndes, a hallgatag, és mégis hallatlanul erőteljes, egyetlen szavával végpusztulást idéző, templomot tisztító vagy éppenséggel tanító, megbocsátásért imádkozó Megváltó.

Tisztelet – pálmaágak és felsőruhák au úton

Az ókorban szokás volt a Közel-Kelet országaiban, hogy az arra méltó személyek útját valamilyen módon befedjék. Mind a négy evangélium szerint az emberek megadták Jézusnak ezt a tiszteletet. Márk, Máté és Lukács szerint a felsőruháikat az útra terítették és gallyakat vágtak a fákról, János az egyedüli, aki pálmaágakról számol be.

Jézus, mint király és szolga

Jézus azonban maga is kétféleképpen áll előttünk: mint a király és mint a szolga.

Király, hisz az Aranykapun vonul be a Szent Városba, egyéves szamárcsikó hátán, amelyen még senki sem ült. Király, hisz a nép szavai, lelkendezése akként hirdetik meg. Királyként érkezik Krisztus, hisz beteljesíti a próféciákat, és első útja, a bevonulás maga nem máshová visz, mint magába a Templomba. Ugyanazt teszi most Krisztus, mint tették a babiloni fogságból hazatérők vagy a Makkabeusok – megnyílnak előtte a város kapui, a nép hódol előtte, ő pedig megtisztítja a Szentélyt, mondhatni szakrálisan birtokba veszi királyságát ő, az Isten Fia.

Ugyanakkor szolga is, s ezt már a bevonulás közben is érezzük. A méltatlankodók, a túlbuzgók, a rosszmájúak fékeznék az ünneplést, elhallgattatnák az éneklőket. Már ekkor érződik az emberi ellenszenv és gonoszság ereje, amely a legszebb pillanatot is tönkre teszi. De Jézus mindettől nem retten meg. Szolga ő, hát nem zavarja meg, ha az emberek sajnálják tőle a hódolatot. Tudja nagyon jól, hogy az ő szolgaságának valódi értelme abban áll, hogy engedelmes Fia az Atyának. Épp ezért, ha az emberi dicsőítés el is hallgat, a kozmosz fogja a dicséretet zengeni. A kövek, az élettelen világ egész létével magasztalja őt.

Ebben a pillanatban már rávetül a passió árnya a virágvasárnapi bevonulásra. Már ekkor ott állnak az út szélén az emberek, akik elveszejteni akarják a Messiást. Már ekkor felüti fejét az emberek között a széthúzás, a véleménykülönbség. Mindez egyenesen vezet a nagypénteki tragédiáig, amikor egy gyilkos élete fontosabb lesz a nép számára, mint az élet adójáé.

Krisztus mindezzel tisztában van. Miután élete legutolsó szakaszát Jeruzsálemtől távol töltötte, hisz nem jött még el az ő órája, most megérkezik a városba, a lehető legnagyobb nyilvánosság közepette. Nem bujkál. Sőt mi több, a templomba való dicsőséges bevonulással, s a templommegtisztításban tetőző menettel mindennél világosabban, egyértelműbben mondja ki: Jeruzsálem, megérkezett a királyod.

Nem hirtelen, spontán, hanem tudatos ünneplés

Innentől kezdve nincs kitérés, nincs fondorkodás. Olyan felkiáltójel ez, amelyre felelni kell. Ha a főpapok nem lépnek semmit, akkor azzal a nép előtt mintegy elismerik Krisztus királyi fenségét. Épp ezért mindabban, amiről a jeruzsálemi bevonulás szól, döbbenetes tudatosságot kell meglátnunk. Nincs ebben véletlen. Ez nem egy hirtelen, spontán népünnepély.

Jézus az imádságban, az Atyával a Szentlélekben beteljesülő közösségében elérkezett a pontra, amikor ki mondja: itt az óra. Húsvét van, a város tele a legmesszebbről érkezett zarándokokkal. Amit tesz, amilyen útra elindul, nem csak Júdeában, de az egész zsidó világban visszhangra kell, hogy találjon. Ezen a ponton Krisztus nem vár többé. Nem vitatkozik többé. Nem folytat polémiát többé. Mindennek vége. Most, királyként és szolgaként kimondja önmagát a Szent Városban. Ez Virágvasárnap.

Várakozás után válasz(ok)

A Nagyhét a várakozás ideje. Mi lesz a válasz? Hogyan reagál minderre a Város? A főpapok és a nép miként mondja ki a saját szavát Jézus hatalmas felkiáltójele után? Nagypéntek az emberek válasza lesz. Húsvétvasárnap Istené.

Mi pedig, két évezreddel későbbi hívek, krisztuskövetők, ebbe a titkos valóságba igyekszünk bekapcsolódni. Virágvasárnap értsük meg Krisztus üzenetét, halljuk meg szavát, s ezután a Nagyhét napjaiban igyekezzünk a hit, a ráhagyatkozás, a szeretet mind teljesebb válaszát megfogalmazni.

Krisztus mellett, Krisztusért, Krisztussal, akiben meglátjuk királyunkat, aki szolgálni tanít bennünket. A bűnbánat, az önmegtagadás, a jó cselekedet, az imádság, a Szentírás olvasása és az elmélkedés ennek legyen útja, hogy nagyböjti belső zarándoklásunk végén valóban elérjünk Húsvét örömére.

Passiójátékok 

Ezen az ünnepen és nagyhéten sok helyen passiót énekelnek, ami felidézi Jézus szenvedését az Olajfák hegyén, Pilátus udvarában, a keresztúton és a Golgotán.

Az első pillanatban ellentmondásosnak látszik a két történet, hiszen csak néhány nap választja el egymástól az eseményeket. Nem értjük, hogy a lelkes „hozsannázó” emberek, hogyan tudják néhány nap múlva azt üvölteni, hogy „feszítsd meg Őt”?

Pedig ma is hányszor tapasztaljuk, hogy mi emberek milyen feledékenyek és hálátlanok tudunk lenni. Jézushoz hasonlóan nekünk is kijut: a sikerekből és a kudarcokból, a megbecsülésből és a szenvedésekből is. Jézus földi pályafutásában és szenvedésében önmagunk sorsát fedezhetjük fel.