Öt nap Jézussal 5.

Elérkeztünk a nagyheti út utolsó állomásához. Innen már a tanítványok nélkül, egyedül megy tovább Jézus. Egyedül őt fogják el, egyedül áll a bírái előtt, egyedül hal meg a kereszten. Öt napig jártuk Jézussal a passió útját, a virágvasárnapi bevonulástól, a mai utolsó vacsoráig. Közben öt nagyheti kérdésre kellett volna válaszolnunk: Meddig mész Jézussal? Mi az életed; Isten temploma, vagy rablók barlangja? Mária és Júdás fülével hallhattuk: Mennyire becsülöd Jézust? Most, ezen az estén arra a kérdésre kell még választ lelnünk: Van-e helyed Jézus asztalánál?

Jézus összegyűjti ezen az estén tanítványait, asztalhoz ülnek, ott vannak mindannyian, Júdás is, aki akkorra már elárulta Jézust. Jézus azt mondja nekik: Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát. Mert mondom nektek, hogy nem eszem ebből a húsvéti vacsorából, amíg csak be nem teljesedik ez az Isten országában.

Jézus utoljára együtt akar lenni tanítványaival, együtt akar velük ünnepelni. De utal arra is, hogy lesz még ünnepe Isten népének. Ez a utolsó vacsora, amit itt a földön elfogyaszt velük egyben meghívás is Isten országának mennyei vacsorájára. Úgy, ahogyan a mi úrvacsoráinkban is ott van mindig a meghívás az üdvösségre, ahogyan a Jelenések könyvében olvassuk: a Bárány menyegzőjének ünnepi vacsorájára.

Van-e hát nekem is helyem Jézus asztalánál? Kiket hív meg Jézus erre a vacsorára?  Úgy is fel lehet tenni a kérdést, abban az értelemben, hogy van-e helyem az Isten országában, az üdvösségben?

Mielőtt részletesebben beszélnék erről, elöljáróban hadd mondjak el egy kis anekdotát. Valaki egyszer azt mondta: A mennyben, Isten országában három dolgon fogunk meglepődni. Először azon, hogy milyen sokan nincsenek ott olyanok, akikről azt gondoltuk, hogy ők biztosan ott lesznek. Másodszor azon, hogy milyen sokan vannak ott olyanok, akikről azt gondoltuk, hogy ők biztosan nem lesznek ott. És harmadszor azon fogunk a legjobban meglepődni, hogy mi magunk is ott vagyunk.

Nézzük először azokat, akikről azt lehetett gondolni, hogy ott lesznek, és mégsem lettek ott.

Erről mondott Jézus egyszer egy példázatot, a nagy vacsora, vagy a királyi menyegző példázatát. Arról szól, hogy egy gazdag ember, egy király vacsorát készít, és meghívja rá miden barátját, ismerősét. Azok meg is ígérik, hogy elmennek. De amikor eljön a vacsora ideje, és a király elküldi a szolgáit, hogy „Jöjjetek, minden kész”, akkor elkezdenek mentegetőzni, és sorolni a kifogásokat, hogy miért is nem tudnak elmenni. Az egyik a munkájára hivatkozik, a másik az üzleti ügyeire, a harmadik a családi körülményeire. A vendéglátó pedig megharagszik, és azt mondja: a barátaim voltak, hivatalosak voltak, meghívtam őket, de visszautasítottak. Ha ennyire sem becsülnek, akkor most már nem méltók a meghívásra. Többet nem hívom őket, nem lesznek ott. Így mondja Jézus: sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.

Testvéreim, a keresztények között is sokan vannak az elhívottak. A keresztségben mindenki meghívót kapott, hogy Jézus asztalának vendége legyen. És mégsem lesz ott Jézus asztalánál mindenki, aki meg van keresztelve. Én, mint lelkész elég sok meghívót kapok különböző rendezvényekre, fogadásokra, esküvőkre, de nem megyek el mindenhova. Van, ahová azért nem, mert igazából nem érdekel, van, ahová azért, mert valamilyen más elfoglaltságomat fontosabbnak tartom. De ha úgy ítélem, hogy megtiszteltetés számomra a meghívás, és meg kell becsülnöm azt, aki meghívott, akkor a meghívást tartom a legfontosabbnak, és mindent megteszek, hogy ott legyek. Mi lehetne számunkra nagyobb megtiszteltetés, mint az, hogy Jézus meghívott az üdvösségre? És mégis sokan vannak, akik egy egész életen keresztül nem törődnek vele, sorra mondják a kifogásaikat. Hogy mennyire vesszük fontosnak Jézus hívását, azt lemérhetjük azon, hogy mennyire járunk el istentiszteletre, bibliaórára, milyen gyakran fogadjuk el a meghívást Jézus földi asztalához, az úrvacsorához. Hiszen az istentiszteleten a feltámadott és élő Jézus Krisztus valóságos jelenlétét élvezzük. Amikor igét hallgatunk, ő szólal meg. Amikor az úrvacsorai asztalhoz telepedünk, nem egyszerűen az utolsó vacsoráról emlékezünk meg, hanem Jézus asztala köré gyűlünk, aki maga hív meg, és lát vendégül minket, önmagát adva nekünk.

Ha valaki kifogásokat sorol, hogy miért nem jár templomba, miért nem él úrvacsorával, az Jézusnak üzen: vannak fontosabb dolgaim is. Talán éppen azokra hivatkozik, amire a mentegetőző vendégek: a munkám, az üzleti dolgaim, a családom, főzni kell, a gyerekekre, az unokákra kell vigyázni. Máté evangélista úgy mondja, hogy Jézus szerint a visszautasítás után még más szolgákat is küld a meghívóval, és csak azután mondja a király, hogy többet nem hívom őket. Aki kitér Jézus hívogatása elől, az a végén, amikor aztán már ő menne, meglepődik, hogy most már nincs helye Jézus asztalánál.

De nézzük meg ennek a példázatnak a tükrében, hogy kik azok, akikről mindenki azt gondolta, hogy nem lesznek ott, és a végén kiderül, hogy mégis ott lesznek. Mi történik a példázatban? Miután a meghívottak kimaradtak, a király azt mondja a szolgáinak: hívjátok be a szegényeket, a koldusokat, az utca népét. Akit csak találtok, hívjátok be a menyegzőre és ültessétek őket asztalhoz. Ezek az emberek nem voltak a vendéglátó barátai, ismerősei. Soha semmi közük nem volt előzőleg egymáshoz. Soha nem is gondolták, hogy ők egyszer akárcsak szóba is állhatnak a királlyal, nem, hogy még egy ünnepi vacsorán egy asztalhoz ülhetnének vele.

Micsoda hír lenne, ha a G20-as világgazdasági találkozó díszvacsoráján az történne, hogy a vezető államok miniszterelnökei, gazdasági vezetői lemondanák a díszvacsorát, mire a rendező államfő azt mondaná: jó, hát, ha nem, hát nem. Aztán kinézne, és azt mondaná: hopp, úgyis itt vannak a globalizációellenes tüntetők, hívjátok be őket a vacsorára.

Ezek az emberek bizonyosan meglepődtek, szabadkoztak, hogy ők nem méltók, de végül mégiscsak elfogadták a meghívást. És így ők ott lettek a nagy vacsorán, a király asztalánál. Ők lettek a választottak. Nem azért, mert méltóbbak lettek volna a többieknél, hanem azért, mert ők elfogadták a meghívást.

Testvéreim, Jézus asztalához mindenki elhívott. Az Isten országába az üdvösségre mindenki méltó. Senki sem maga vívja ki ezt a méltóságot, a jogot az üdvösségre, Isten ajándékozza mindenkinek. Nem kérdés tehát, hogy van-e helyed Jézus asztalánál? Igen, van helyed. Fenntartott helyed van. A kérdés az, hogy el is mész-e, elfoglalod-e a helyedet Jézus asztalánál? Jézus sokszor figyelmeztetett erre. Azoknak, akik magukat Isten ismerőseinek, barátainak tudták, akik vallásos teljesítményeikre hivatkozva biztosra vették, hogy ott lesz a helyük Isten országában, és ezért megvetéssel nézték, hogy Jézus osztogatja a meghívót a nyilvánvaló bűnösöknek, vámszedőknek, paráznáknak, szegényeknek, betegeknek, ezeknek a magukat választottaknak tartóknak azt mondta: vigyázzatok, az elsőkből utolsók lesznek, és az utolsók lesznek az elsők. Hogy ne érjen minket meglepetés, nekünk is el kell ezen gondolkoznunk.

Így ér majd minket a legnagyobb meglepetés: én is ott vagyok Jézus asztalánál, az Isten országában, az üdvösségben.

Nem tudnék erről többet, jobbat, igazabbat mondani, mint amit Philip Hiller ír abban az énekében, amit nagyon szeretek:

Átölelt Isten nagy kegyelme,

Méltatlanul, érdemtelen

Csodák csodáját látom benne,

És hála tölti el szivem.

Boldogan ujjong énekem,

Ha kegyelmét dicsérhetem (Ev. Énekeskönyv 327)

Van helyem Jézus asztalánál? Van! Jézusért, mert ő helyet készített nekem, mert szenvedett, a kereszten meghalt értem, az életét adta, hogy én is választott, hivatalos meghívott legyek.

Én ezt elhiszem, hogy így van, hogy engem is meghívott a Bárány az ő mennyegzőjének vacsorájára, és örömmel elfogadom ezt a meghívást, és megyek.

Az utolsó mondatom ez: Ugye jössz te is Testvérem? Te is választott vagy. Ma Nagycsütörtökön, amikor Jézus az utolsó vacsora asztalához telepedett tanítványaival, minket is meghívott az úrvacsora asztalához, hogy együtt legyünk vele most is és majd a mennyei asztala körül is.  Ámen.