Titoktalanított világ

Létrehozás: 2008. november 27., 14:46 Legutolsó módosítás: 2008. november 27., 14:50

Szereplők:

Narrátor, Rendező, Emese, Emil, Főnök, Bandita2, Mozgalmi, MK, Őrség, Mária, József. 

I.

Sötét és halk zene (ZENE1), narrátor bejön és széles vigyorral szétnéz: Hölgyeim és uraim! Önök nem jó helyen ülnek! Itt a szélén és ott a közepén, meg hátul. Ott sem ülnek jó helyen. Önök nincsenek biztonságban sehol. Van önöknek őrzőangyala? Vagy legalább életbiztosítása? Az utóbbiban tudok segíteni. – széles vigyorral végig nézi a közönséget - De ne most, kérem! Most maradjanak a helyükön. A végén mindenki sorra kerül, addig talán senkinek nem esik bántódása.

Az élet olyan, hogy vannak dolgok, amiket elhisz az ember, pedig nem látja. És vannak olyanok, amiket nem hisz el, pedig ott van a szeme előtt. Ugye ismerős? – megint széles vigyorral szétnéz a közönség között - De most nem erről az esetről lesz szó. Ez már-már hétköznapi volna. Nem illene egy ilyen szép ünnep keretei közé. Egy olyan, soha meg nem történt esettel fognak találkozni, amiben a szereplők valóságosak, de a cselekmény mindössze a fantázia szüleménye. Brummer Emese és Király Emil két fiatal. Olyanok, mint Önök most, vagy egykoron. És Brummer Emese lát valamit. Olyan dolgot lát, amely földöntúli szépséget áraszt. De Király Emil – mivel az ő szemeinek nem adatik meg a látvány - ennek valóság tartalmát erősen kétségbe vonja. Tehát: nem hisz neki. Ebben a feszültségekkel terhes világban nem szép dolog ez Király Emiltől. Most, hogy árkokat temetünk? Nagyon nem szép dolog tőle. De az ember alapvetően kételkedő lény, és miért volna más Király Emil? Ha valaki olyat állít, amit nem lehet kézzelfogható dolgokkal alátámasztani, akkor az talán nincs is. Egyébként pedig volt olyan idő, amikor ezért az úgymond képzelgésért hol megfőztek valakit, hol meg egyszerűen nyoma veszett az illetőnek. – komolyan körbe néz - Ugye, hogy nincsenek biztonságban?  

Sötét és zene, majd világos. Emese ül a szín közepén. Fejét két tenyerén nyugtatja, és közben mereven bámulja a talaj egy pontját maga előtt. Föláll, megkerüli a láthatatlan valamit, körbenéz fürkészőn. Csilingelés hallatszik, a lány kétségbeesetten a földre mutat maga mellé oda, ahova előbb bámult, miközben a másik oldalról Emil jön be, egyenesen azt nézve, amit a lány mutat.

 

Emese:    Hova lett? Itt volt! Láttam!

Emil:     Ugyan, mit láttál már megint!

Emese:    Mi az, hogy mit? Egy aranyszirmú virágot. Láttam, amint itt nőtt ki a szemem láttára, bimbót eresztett, kinyílt, és pompázott. Tudod milyen volt ez? Mint egy… egy…

Emil:           Itt nőtt ki. – mutat kétkedőn a jelzett pontra – Itt ahol naponta ezren járnak. Itt az út közepén. Megvárta, míg hozol magadnak egy széket, vagy talán a széket is ő adta, mi? Kávéval nem kínált?

Emese:    Ugye TE nem hiszel nekem? – fürkészi a fiú arcát 

Emil:           Figyelj. Biztos fáradt vagy. Én nem mondom azt, hogy te nem láttál valamit, ami úgy nézett ki, mint egy virág…

A háttérből bejön egy „Rendező” feliratú statiszta, és a legrövidebb úton kiviszi a széket. Egyikük sem vet rá ügyet.

Emese:    Emil. Hagyjál békén. Mostantól nincs közünk egymáshoz. Én itt eldobom magam egy varázslatos dologtól, olyan dolog történik velem, ami talán még soha senkivel, te pedig azt hiszed hülye vagyok. Jellemző rád. Az oviban is ilyen voltál, és a nyugdíjas klubban is te viszed majd a pálmát, biztos vagyok benne. Mert te olyan racionálisan tudsz gondolkozni. Én bizony láttam itt azt a bizonyos dolgot.

Emil:      Na, gyere! Hozd azt a széket!

 

Értetlenül néz körbe a fiú.

Emil:     Hol a szék?

Emese is körbenéz:   Milyen szék?

Emil:     Ne hülyéskedj! Amin ültél, mikor nézted a Virágot?

Emese:    Jajjj, hát elhiszed, hogy láttam? Olyan csodálatos volt…

Emil:     Á, – legyint – már teljesen megbolondítasz.

A háttérből a „Rendező” feliratú statiszta ismét behozza a széket, eredeti helyére teszi, mindez háttal történik a fiúnak és a lánynak. Emese leül, és ugyanúgy bámulja a helyet, mint az előbb. Emil megfordul és látja, hogy a lány ül a széken. Összeborzolja a haját, és az őrület határán kérdezi:

Emil:      Könyörgöm, honnan vetted azt a széket?

Emese:    Ugyan, ne vessz már el a részletekben, milyen székről beszélsz?

Emil:      Kész. Végem. – és kirohan.

Csilingelő hangok ismét. Emese arca felragyog és lehajol a képzeletbeli virághoz.

Emese:    De szép vagy.   Látod, nem hiszik el, hogy itt vagy? Pedig mennyivel könnyebb volna az életem. Tényleg ő előtte miért nem mutatkozol?

Emil bejön.

Emil:     Hát, nem igaz, te még mindig itt dekkolsz?

Emese kelletlenül: Képzeld!

Emil közelebb megy, ő is lehajol, hátha lát valamit, a lány ekkorra már a fiú arcát nézi.

Emese:    Most nem látni. Elbújt. Úgy látszik tőled fél.

Emil fitymálóan: Aha. Fél. És szerinted miért fél?

Emese:    Ha én aranyszirmú tündöklő virág volnék, én is meggondolnám, hogy mutatkozzam-e előtted. – végig méri a fiút – Nagyon meggondolnám.

Emil:     Kösz.

Két fiú jön be a színre. A szerepek figurája nem túl komoly.

Főnök:    Élénken figyelj! Meg kell találnunk.

Bandita2: Meg fogjuk, nyugi. Jó?

Főnök:    Semmilyen részletet nem szabad szem elől téveszteni.

Bandita2: Nem tévesztünk, nyugi. Jó?

Főnök:    Bárhol előfordulhat. És ne feledd! Csak az láthatja, aki nagyon ravasz. De az se mindig. 

Bandita2: Nem felejtem, nyugi. Jó?

Főnök:    Hagyd már ezt az örökös nyugtatgatást! Nagyon idegesít. A sírba teszel vele.

Bandita2: Nem teszlek, nyugi. – szájára csap – Bocs!

Bandita2: Te, főnök. Mit keresünk mi itt tulajdonképpen?

Főnök:    Mit, hát azt a virágot! Ez egy csodaszer érted? Ha valakinek sikerül megszerezni, az…az…

Bandita2: Az?

Főnök:    Ne sürgess! Már egy hete kamerázom a csajt. Valami világszám. Hol van, hol meg nincs a gaz érted? Vagy lehet, hogy mindig van, csak nem látni. Ezt még nem tudtam meg. Egy ilyen mutatvánnyal rengeteget lehet kaszálni. Biztos valami ilyen kisugárzása is van. Szerintem hatalmat ad, ha a mienk lesz!

Most veszi észre a két pár egymást. A két bandita odamegy a Emeséhez és Emilhez.

Főnök:    Ó fiatalok! A fiatalság nagy kincs. - hátba veregeti Emilt -  Egyébként ti mit kerestek itt az út közepén?

Emil:     Hát. Nem fogjátok elhinni.

Bandita2: De el hisszük, nyugi. Jó?

Emil körbenéz, ne hogy valaki arra járó meghallja, és odasúgja a két fiúnak: Egy virágot.

 

Bandita2 összerezzen, és kétségbeesetten kapkod a levegőért: Hű. Hát mi is…

Főnök hirtelen hátba vágja Bandita2t, hogy az ne tudja folytatni.

Főnök:    Mi is éppen erre jártunk, azt akarja a barátom mondani. Csak éppen céltalanul sétálgatunk. Ugye, tavasz van, meg ugye fiatalok, csicsergő madarak – kinéz a közönség felé – meg ez a sok ember… - szemügyre veszi a közönséget, kis tükröt vesz elő, és megnézi a haját is - …és mind engem néz.

Bandita2  nem érti a furfangot és ráncolt homlokkal, az értetlenség arcával kérdőn néz barátjára: Főnök, nem azt mondtad, hogy…

Főnök:    Nyugi! Jó?

Bandita2t ez a váratlan de ismerős szójárás megzavarja, de azért bólogat: Jó, de ez az én szövegem.

Főnök:    Minket virágok nem érdekelnek.

A háttérből a „Rendező” feliratú statiszta jön be. Mindegyik kezében hoz egy kalapot. A két bandita hátranyújtott kezébe nyomja. Ők felteszik a kalapokat, és a belerejtett napszemüvegeket is. Tiszta maffiózó kinézetük lesz. Kemény pózba állnak. Főnök bizalmasan hajol a lányhoz:

Főnök:    És – na, nem azért mert mintha különösebben érdekelne, de – jutottatok már valamire?

Bandita2 hevesen bólogat: Valamire?

Emese felismeri a rossz szándékot: Ti nem jó szándékkal keresitek az aranyszirmú virágot. Ti, ahogy látom egyszerűen csak meg akarjátok szerezni magatoknak. Nem igaz? – hangja kemény lesz

Főnök:    Milyen hang ez kislány? Már egyszer megmondtam, hogy eszünkben sincs keresni semmiféle vackot. Mi csak sétálunk, sétálunk…

Bandita2: …egy kis dombra lecsücsülünk…

Főnök:    Kuss!

Emil észreveszi, hogy Főnök szépen lassan odasasszézott, ahol a virág helye van, és megijed.

Emil:      Menj hátrébb, mert összetaposod!

Mind a négyen Bandita2 lába elé néznek:

Főnök és Bandita2 egyszerre: Mit?

Emil:      Hát, mit?

Főnök látja, hogy valami nem stimmel: Azt kérdeztük: mit? Mit taposok össze?

Emil:     Tiszta téboly. Már majdnem elhittem. Hát semmit. Láthatjátok nincs ott semmi.

„Rendező” feliratú gyerek előáll. Főnök leveszi a szemüveget. Nézegeti a földet. A statiszta készségesen felemeli a széket, hogy az alá is benézhessen. Leül a székre kemény testtartásban keresztbevetett lábakkal.

Főnök:    Ez a mese kislány csak úgy érhet véget, hogy mi győzünk. Tudjuk, hogy azt a gazt rejtegetitek előlünk – hirtelen feláll, és közel lép Emeséhez, „Rendező” feliratú gyerek kiviszi a széket – a miénk lesz!

Bandita2: Miénk!

Főnök hátrál és leülne a székre, de a földre huppan. Bandita2nek tetszik a helyzet, kiröhögi barátját.

Főnök felugrik: Hova lett a szék? – és körbenéz; Emese és Emil válaszul megrántják a vállukat.

Főnök:    Na, jó. Most elmegyünk.

Bandita2: El.

Főnök:    Nem érdemes trükközni!

Kimennek a másik irányba, mint amerről jöttek. Kifele menet:

Bandita2: Főnök, most tényleg itt hagyjuk őket? Hiszen valamit tudnak.

Főnök:    Cselhez kell folyamodnunk. Ravaszaknak kell lenni, mert csak mi lehetünk az egyedüli győztesek.

Bandita2: Csak mi, nyugi. Jó?

Főnök:    Engem roppantul irritál a te szókincsed. Úgyis mondhatnám: idegesít.

Bandita2 mit sem törődve vele keményen kijelenti:   Miénk lesz a győzelem!

Főnök megértően megveregeti a vállát, leveszi róla a kalapot meg a szemüveget, majd: Nyugi, jó?

 

II.

 

Megint sötét és zene (ZENE2), majd világosodás után a színen Emese ül egy asztal előtt, körülötte lexikon-szerű könyvek halmaza. Buzgón kutat. Oldalról Emil jön be, de a lány nem is törődik vele. Közel megy hozzá.

Emil:     Na, megnyugodtál már?

Nincs válasz.

Emil:     Húu! Mit csinálsz, doktorira készülsz?

Emese:    Keresek…

Emil:      Mit?

Emese:    Szerinted?

Emil fitymálóan: Aha, még mindig a csodaszegfű, mi?

Emese:    Aranyszirmú virág.

Emil lemondóan legyint és körbe-körbe járkál gondolkodva.

Emil:     Tegyük fel, hogy van. És akkor te a Révai-lexikonban akarod megtalálni?

Emese idegesen: Tudsz jobbat?

Emil:     Segítek neked megtalálni, ismersz, nem szoktalak cserbenhagyni.

Emese:    Ismerlek, éppen ezért vagyok benne biztos, hogy mindjárt az elején, rábeszélnél, hogy ne erőltessük, aztán, utána ideges leszel, és mindenféle geometriai alakzatokat felvéve kijelented, hogy az agyadra megyek.

Emil:      De ezt akkor sem fogod könyvekben megtalálni. Az agyamra mész.

Emese:    Még egyszer kérdezem, tudsz jobbat?

Emil:      Tudok. Ha ezt a kankalint valahol keresni kell, akkor az nem a könyv, hanem a múlt…

Emese kétkedve néz fel a könyvek közül: Nem vagy fáradt? Olyan zavartnak tűnsz… meg össze-vissza beszélsz…

Emil nem törődve a lány cinikus megjegyzésével: Hát nem érted? Ha van ilyen csoda-hóvirág egyáltalán, akkor nem Te vagy az első, aki találkozott már vele. Kell, hogy legyen a múltban is nyoma…

Emese: Gondolod?

Emil megfogja a kezét a lánynak és húzza kifelé: Gyere, ha van, megtaláljuk! – és kirohannak a színpadról

 

III.

 

Pillanatnyi sötét és zene (ZENE3), aztán fény. Egy gyárban vagyunk, háttérben szól a Bécsi forradalmár dala. A színpadon az asztalnál egy vastag keretes szemüveges alak ül. Tipikusan mozgalmi időkből való. Ezért a neve is Mozgalmi. A fiú a lánnyal besomfordál. Az asztalon telefon cseng, az alak felveszi, zene eltűnik.

Mozgalmi: Igen… igen… terv szerint… azt is… sőt, túlteljesítettük…

A telefont leteszi és akkor veszi észre Emesét és Emilt.

Emil:      Jó napot.

Mozgalmi dühösen: Mit akarnak?

Emese:    Keresnénk valamit…itt a múltban.

Mozgalmi: Hol? A múltban? Itt? Itt a fényes jövő küszöbén? A soha nem látott lehetőségek hajnalán? Múlt nincs. A múltat azt végképp eltöröltük. Csak jövő van!!!

Emese bólogatva: Aha…

Emil: És egy virágot nem láttak?

Mozgalmi elérzékenyülve: Virágot? Dehogynem. Rengeteg virágot láttunk. Csak úgy repült az a sok virág, mind oda a dísztribünre, hogy szinte az egészet beterítette. Csodálatos felvonulás volt.

Emese:    És olyan földből kibújó, ragyogó szirmú virágot? Néha ragyog, néha meg nem is látszik?

Mozgalmi: Miről beszél? Milyen bomlasztó virág az?

Emese reménykedve: Aranyszirmú.

Mozgalmi: Ez nem virágkötészet. Ez gyár. Itt mi termelünk. Vas és acél. Anyagból anyagot. Különben is, ha aranyból lenne valami azt már régen elvették volna. Illetve miket is beszélek: felajánlottuk volna, önként… Itt minden mindenkié: az asztal, a satu, a villamos, de még a rozsdafarkú virág is!

Emese: Aranyszirmú!

Mozgalmi: Az is!

Vadul írni kezd. Forognak a papírok. Majd hirtelen megáll.

Mozgalmi: Ámbár egyszer – mintha tavaly lett volna – egy fiatalasszony, egy kitűnő munkásunk aki 270%-ot teljesített!!!, beszélt egy ilyen…ilyen…ilyen aranyvirágról, hogy itt látott az udvaron egy ilyet…

Emese:    És?

Mozgalmi: Onnantól kezdve nem dolgozott. Csak ült és ujjongott, hogy most, meg most látja, és hogy ez remek.

Emil:      És?

Mozgalmi: …és rajta kívül nem látta más. Pedig az egész üzem kiment. Mind remekbeszabott munkások, élenjárók. De rajta kívül senki nem látta. Azt mondta, hogy csak az látja, aki megérdemli.

Emil:     És?

Mozgalmi: …és Fönt (felmutat és mindhárman felnéznek) hívatták...

Csend.

Emese:    És?

Mozgalmi: …és Fönt - megint fölmutat, megint fölnéznek – Fönt is elmondta, hogy csak ő látja, mert ő megérdemli…

Emil:      És?

Mozgalmi: …utána beültették egy fekete autóba…

Emese:    És?

Mozgalmi: …azóta nem láttuk… Pedig nagyszerű munkaerő volt, higgyék el. 270%!!! De hát, aki ezüst kaktuszokat lát…

Emil:     Szerintem menjünk jó?

Szó nélkül lelépnek a túloldalon. Arról az oldalról, ahol bejöttek, megjelenik a két maffiózó. Hosszú fekete kabát, kalap, napszemüveg. Odamennek az alakhoz. Főnök fejével int Bandita2-nek. Az súg valamit a Mozgalmi fülébe. Az alak idegesen az asztalra csap.

Mozgalmi: Maguk is? Ez tűrhetetlen! Itt mindenki megbolondult? Honnan veszik ezt a hülyeséget? Ma ilyenben hinni, hogy van virág, de nem látni? Ma, mikor vállvetve küzdünk egy igazságosabb világért? Ezt jelentenem kell a központnak.

És felveszi a telefont. A két maffiózó megijed és eszeveszetten eltűnik.

 

IV.

 

Pillanatnyi sötét és reneszánsz zene (ZENE4), majd újra világos. A szín közepén egy ember (MK) álldogál egy magas álló „asztal” mellett, és egy nagy könyvben lapozgat. Ruhája hosszú palást, rövid, térdig érő nadrág. Ballról bejön a fiú meg a lány.

Emil: Figyelj, mert fogalmam sincs milyen korban vagyunk. Nehogy megint pórul járjunk! – és bájosan odaszól az olvasgató férfinak - : Hello…

MK felnéz és gyanakvóan vizsgálja az érkezetteket: Kit tisztelhetek a megjelent párban?

Emil kezét nyújtja: Emil.

Emese is a kezét nyújtja: Emese.

És MK csak áll és a kinyújtott kezeket bámulja. Emilhez szól: Kegyed is király?

Emil megnyugodva: Király? Igen, honnan tudja?

MK:       És melyik birodalomból?

Emil:     He, jópofa. Hehe. Nem birodalomból. Csak innen a Mátyás király utcából.

MK:       Mi???

Emese:    Tudja, ott a Hunyadi körtér mellett?

MK nem hisz a fülének: Miket beszélnek itt össze-vissza, hiszen maguk teljesen bolondok. Tűrhetetlen, ŐRSÉG!!!

Emese:    Most meg mi rosszat mondtunk?

Emil Emeséhez fordulva: Ezt is miattad van, meg a krizantinod miatt.

Emese mérgesen: Idefigyelj, először is nem krizantin, hanem Aranyszirmú virág, másodszor…

Közben beront az őrség felfegyverkezett állapotban. Megállnak majd: Parancsára felség!

Mind a hárman csodálkoznak. Emese meg Emil az őrségen, MK meg azon, amit lány mondott. Pillanatnyi csend.

MK a lányhoz: Mit mondott? Aranyszirmú virág?

Emese még mindig ijedten, mivel nem tudja, hogy most mi következik: Igen, hallott róla?

MK:       Micsoda, hogy hallottam-e róla? Azt keresem, már az egész könyvtáramat végiglapoztam.

Emil:     Bocs interneten nem próbálta?

MK:      Mit mond?

Emese megrántja Emil ruháját és mérgesen néz rá.

Emil legyint: Nem érdekes.

MK megint nagy pátosszal kezd neki: Mostanában minden időmet arra fordítom, hogy ráleljek valamelyik korvinában – a könyvekre mutat, Emese és  Emil odamennek és belenéznek a könyvbe, amit éppen olvasott – de sehol nem lelem, még a nyomát se.

Emil:     Elnézést, de ezek a könyvek egy kicsit nem régiek?

MK megsértődve: Mi az, hogy régi, tök újak!

Az őrség csodálkozva néz rá.

MK:      Bocsánat, teljesen frissek, egyenesen Szicíliából.

Emil Emesének: Te, rosszat sejtek. – MK-hoz - : Elnézést, megkérdezhetném, hogy most pontosan mennyit írunk?

MK:       Úgy érti, hogy ma?

Emese:    Igen, úgy érti.

MK:       Péntek van.

Emil:     Pontosabban?

MK:       Tizenhatodika?

Emese:    Még pontosabban?

MK:       Május tizenhatodika.

Emese félve: De melyik évben?

MK:       Hogy-hogy melyik? 1485.

Emil:     Bocs, de maga a Mátyás király?

MK cinikusan: Miért, még tudnak egy-két királyról a környéken?

Emil:     Nem, dehogy.

MK a várakozó őrségre rárivall: Mit áll itt, hozzon bort!

Emese:    Én ha lehetne colát…

Az őrség lemeredve néz.

Emese:    Bocs, nem vagyok szomjas.

Emil:     Én se.

Őrség megrántja a vállát és kimegy.

MK Emeséhez: Na, mondja kisasszony, mit tud a virágról?

Emese:    Azt hiszem, hogy tulajdonképpen semmit. Csak úgy láttam. Néha ülök, és gondolok valamire és hopp, meglátom, ott van Ő. Egy ragyogó szirmú csodálatos kisvirág. Szinte nevet felém.

És ahogy a földet bámulja lemutat oda, ahova néz. Csilingelés. Először szólni se bír, csak mutogat:

Emese:    Ott!!!

Másik kettő egyszerre fordul hátra: Hol?

Emese szomorúan: Eltűnt.

Emil:     Biztos, hogy láttad?

Csend.

MK:      Szóval létezik.

Emese:    Elhiszi?

MK:      A múlthéten volt itt egy asszony… - nehézkesen mondja – és hát… állítólag ő is látta…

Emese:    Hol? Ki az? Beszélhetek vele?

MK:       Ő… nem.

Emese:    Tilos?

MK:      Nem, csak nem tud.

Emese:    Néma?

MK:       Mint a sír?

Emese:    Meghalt?

MK:      Igen.

Emil:      Beteg volt?

MK:      Nem… megégett.

Emese:    Baleset?

MK:       Nem, máglya…

Emese és Emil egymásra néznek.

Emil:     Hát nem kifejezetten kedvesek errefelé az emberekkel.

MK:      Azt hittük boszorkány…

Emil Emeséhez: Hallod, rossz a sajtód?

MK:       Ma már tudom, hogy igazat beszélt mikor azt mondta, hogy látta. De neki már mindegy.

Emese:    És akkor velem mi lesz? Engem is?

MK:       Meg akarom tudni, hogy mi ez az Aranyszirmú virág. De minél reálisabban próbálom keresni, annál távolabbinak találom a célt. Minél több tudománytól kérek segítséget, annál valószínűtlenebbnek tűnik, hogy van ilyen. És még is egyre biztosabb vagyok benne, hogy az egyszer már létrejött, de aztán ok nélkül elpusztított valóságnak, vagy igazságnak az újból és újbóli megjelenésformája ez a virág.

Emil:     Gondolja?

MK:      Ha majd igazság lesz mindenhol, és senki nem kívánja másra a rosszat, és el tőle a jót, akkor talán mindenkinek megadatik, hogy lássa. Hogy mikor lesz azt nem tudom, talán 20 vagy 100 év?

Emil:     Á.

MK:      Gondolja, hogy előbb?

Emil:     Nem. Gondolom, hogy később. 500 alatt ne is gondolkodjon.

MK:       Gondolja?

Emil:     Nem. Ezt véletlenül tudom.

MK visszamegy a könyveihez és újra lapozgatni kezd, mint az elején: Meg kell találnom…

Emil a fejével int Emesének, kimennek. Másik oldalról a két bandita jön be. MK csak lapozgat, de aztán észreveszi őket:

MK:       Hát maguk miféle furcsa szerzetek?

Bandita2: Hallod főnök, szerzetesnek néz minket?

Főnök nyájasan: Nem látott erre egy fiatal párocskát?

MK:       De, miért?

Bandita2 Főnökhöz: Te főnök, engem emlékeztet ez az ipse valakire.

Főnök MK-hoz: Nem kerestek valamilyen, ilyen… zöldséget?

Bandita2: Tudom má’ főnök, valamelyik mesébe láttam!

MK:       Maguk gyanúsak nekem. Miben sántikálnak?

Bandita2 Főnökhöz: Meg van főnök! Ez a nagyorrú hapsi játssza a főszereplőt a Ludas Matyiban!

MK:      Hogy jöttek be ide egyáltalán? Beengedték magukat az őrök?

Bandita2 Főnökhöz: Vagy a Hófehérkében játszik?

Főnök agresszívan MK-hoz: Nézze. Nekünk meg kell találnunk azt a valamit. Mindenképpen. Volt szó gazról vagy nem volt?

MK:       ŐRSÉG!!!

Főnök:    Futás!

Bandita2 MK-hoz: Maga vagy az Ali-baba, vagy a Mátyás király!

Balról őrség be, jobbról visszarohan Főnök és elkezdi kifelé tuszkolni Bandita2-t: Gyere már!!!

 

V.

 

Pillanatnyi sötét, zene (ZENE5), majd világos. A színen semmi nincs. Ballról a két gengszter be.

 

Bandita2: Főnök, nekem ez a környék nem tetszik. Előbb az a három tevés öregember is kilóra vett minket. Pedig biztos vagyok benne, hogy ők tudták miről van szó. És mi az, hogy nekik nem kell a pénzünk?

Főnök:    Hagyjad! A pénz nem minden.

Bandita2: Mit mondtál, Főnök? Ilyet még eddig nem hallottam tőled…

Főnök:    Nekem az a nyavalyás gaz kell.

Bandita2: És akkor tulajdonképpen mi lesz, ha megszerezzük a virágot?

Főnök:    Ha itt lesz a kezemben, akkor enyém a mindent-tudás. Én, egyedül én leszek az aki mindent tud. Okosabb leszek, mint az Isten!

Bandita2: Te főnök, én ezt a sztorit már hallottam egyszer. Volt valamilyen kígyó, aki addig mászkált egy nő nyakára, amíg el nem hitte neki ugyanezt?

Főnök:    És, mi történt?

Bandita2: Aztán megetette valamivel, amitől azt hitte, hogy okosabb lesz.

Főnök:    És okosabb lett?

Bandita2: Igen, úgy emlékszem. Legalább is egy éltre kitiltották a nőt egy valami igen fullos helyről…

Főnök:    Ettől lett okosabb?

Bandita2: Igen, sokat tanult belőle. Azóta nem fogad el semmit a kígyóktól.

Főnök:    Agyamra mész a rémmeséiddel!

Bandita2: Hogy hívták ezt a három öreget előbb? Sándor, József, Benedek?

Főnök:    Nem. Gáspár, Menyhért meg valami Bolhazsák.

Bandita2: Hú, nem fogod elhinni, Főnök. Én három ugyanilyen nevű ipséről is tudok egy sztorit.

Főnök:    Hagyjál békén!

Bandita2: Szóval nekem tetszik ez a környék. Inkább haza mennék.

Főnök:    Tünés, jön a két csitri…

Jobbra el, Emese és Emil ballról be.

Emil:     Na, most aztán hol vagyunk? Talán az őskorban? Lehet, hogy mindjárt jönnek a dinók, aztán szedhetjük a lábainkat.

Emese:    Jó volna már hazamenni!

Emil:     Ez csak egy rossz álom. Virág, virág, virág. Van, de nincs, látom, hogy nem látom, de ő látja, és azt is, hogy én nem… Van ennek egyáltalán valami értelme?

Csilingelés. Emese vadul elkezd dülledt szemekkel a színpad jobb oldala felé mutogatni. Levegőt se kap. Emil a lányt nézi.

Emil:     Mi bajod van, rosszul vagy?

Emese csak tátog és mutogat.

Emil:     Na, hozzak vizet? Mit mutogatsz? Ajtó, látom. Akkor nem az őskorban vagyunk, remek. Vagy egy asztalos ősembert fogtunk ki. Na mit tátogsz már, így tetszik az ajtó?

Emese közelebb megy és lentre mutogat.

Emese:    Látod?

Emil:     Hm. Mit?

Emese:    Mennyi…

Emil:     Mennyi mi?

Emese:    Hát nem látod?

Emil lehajol: Hát nem.

Emese a leguggol és nézegeti a virágokat. A színre egy nő jön be, fehér ruhában.

Mária:    Ugye milyen szépek?

Emese felnéz és egy fél percig csak bámulja és Emil is.

Emese:    Te látod?

Mária válasz helyett: Csodálatosak. Itt mind ilyen szép nagyra nőnek, és egész életükben csak az ég felé ragyognak.

Emil közelebb megy, de még mindig nem érti.

Emil:     Ti miről beszéltek?

Mária:    Gyertek be.

Pillanatnyi sötét, a világosra a színen már „bent vagyunk”. A színen ugyanazok vannak, plusz egy férfi (József) és egy gyerek a bölcsőben. A színen jobb oldalt egy asztal, három székkel, bal oldalt férfi a bölcsőt ringatja, József nem szól.

Mária:    Üljetek le. – Emilhez beszél - Ne csodálkozz rajta, hogy szemed nem ugyanazt látja, mint másé. A szem nem mindig a valóságot mutatja meg. Ma még a világ tele van titkokkal. Ezek a kis titkok a mi menedékünk. Ha valaki meglátja, vagy csak megsejti az egyik titkot, de másnak el nem árulja, akkor féltékenyek lesznek rá a többiek. Ők is látni akarják, mert azt gondolják, hogy ha látják, akkor megfoghatják, haza vihetik és eldughatják. De a titkok nem erre valók. A titkok apró csodák. És minden csoda őriz valamit. Valamit, ami a másvilág egy darabkája. De ha egy titkot valaki megszerez, és azt gondolja, hogy az mostantól az övé, akkor az abban a pillanatban már meg is szűnik. És nem, hogy az övé, de senkié nem lesz többé. Napról napra így tűnnek el a világ csodái. Az önzés lassan mind kiírtja őket.

Mária felkel odaballag a gyerekhez, kiveszi a bölcsőből, és a karjába fogva leül ismét a Emese és Emil mellé.

Mária:    Ezek a szép szirmú virágok néhány napja ragyognak itt a hajlékunk mellett. Egyidősek gyermekemmel. Egy hatalmas csillag fénye táplálja őket és a remény. A reményt pusztítaná el az, aki magáénak akarná őket. Én tudom, hogy ti mért vagytok itt.

Emil:     Véletlenül…

Emese:    Viccelsz? Már mióta keresgélünk. Számos helyen voltunk már, és sok emberrel találkoztunk, aki a nyomára bukkant ezeknek az apró virágoknak, de mind belevesztek valahol a keresés útvesztőjébe. És most itt vagyunk.

Mária:    Már vártalak titeket.

Emese:    Tényleg?

Mária:    A jövőben a ti feladatotok lesz az, hogy ne hagyjátok az emberekből elveszni a reményt. És ebben a feladatban hinnetek kell, akkor is, ha látjátok a jeleit, és akkor is ha csak tudjátok, hogy van. Most menjetek, mert lassan jönnek azok, akik ellenetek dolgoznak…

Emil:      Biztos az a két hülye…

VI.

 

Felállnak és sötét lesz, majd kisidővel világos. A színen a 2 maffiózó ott, ahol előzőleg a lány a virágokat látta.

Főnök:    Biztos, hogy jól láttad, itt mászkált négykézláb?

Bandita2: Igen biztos Főnök! Itt ájuldozott, hogy milyen szép, meg minden.

Főnök felhúzza a szemüvegét, és lehajolva földet nézi: És te látsz itt valami ilyen gazfélét?

Bandita2: Nem látok főnök.

Főnök:    Nincs nálad egy ásó?

„Rendező” feliratú gyerek bejön és Bandita2 kezébe egy ásót ad.

Bandita2: De van.

Főnök:    Zsák?

„Rendező” feliratú gyerek bejön és egy kis kenyeres-zsákot ad Bandita2 kezébe.

Főnök:    Az kicsi.

„Rendező” feliratú nagyobbat hoz be, és Bandita2 kezébe adja.

Főnök:    Na rakjad!

Bandita2: Mit főnök?

Főnök:    Ha itt voltak elvisszük az egész placcot, aztán majd otthon kiválogatjuk a virágmagot. Gyerünk!

A színen előbb még gyerekét ringató férfi jön be.

József mérgesen szól: Maguk mit csinálnak?

Bandita2: Ásunk!

József:   Itt?

Főnök:    Persze, hogy itt! Hogy lehet ilyen hülyéket kérdezni?

József:   Maguk vannak itt, kit kérdezzek?

Bandita2: Tényleg mi vagyunk itt főnök. Kit kérdezzen?

József:   Na takarodjanak innen!

Főnök kioldalog.

Bandita2: Főnök, most itt hagysz? Ezzel a vadálattal? Hová mész? Főnök! És a gazok?

József:   Tünés!

Bandita2 a Főnök után megy. De csak vontatottan. József sietteti.

Bandita2: Jó van má’. Megyek.

Elérnek a túloldalra. Megjelenik Mária a gyerekkel a karján és férje után szól.

Mária:    József!

József:   Mária, menj vissza megfázol!

Mária:    Elmentek?

József:   El. Ne aggódj, ezekre legalább 2000 évig nem lesz gond.

Mária:    És azután?

József:   Azután? Hát már ez is a mi gondunk?

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben