Szakonyi Károly: Mindenki siet haza

Szereplők: F - főnök, P - pincér , L - presszós lány, E - ember

P: Már éppen zárni akartunk. Dél óta alig volt forgalom; tétlenül ácsorogtam az ajtónál, néztem a függönyön át az utcát, a buszmegállót. Így, a fehér, áttetsző szádán keresztül olyan volt az út meg a táj, mintha havazna, pedig mocskos, szürke idő járta már napok óta. Köd szállt a folyóról. A buszról leszálló utasok közül senki sem ugrott be sörre vagy feketére, mint máskor; áruházi papírokba burkolt csomagjaikkal átvágtak az úton a házak felé. Némelyik még csak most cipelte a fenyőjét. Satnya fenyők voltak, már amilyenek megmaradtak így, az utolsó napra. Az én fenyőm két hete megvolt, a piacon vettem, kikötöttem a negyedik emeleti ablakunk alá a hidegre, csak ma reggel húztam be onnan, hogy feldíszíthesse az asszony. Jó előre kell gondoskodni mindenről. Megtanultam már. Megéltem valamennyit, rászoktatott az élet, hogy időben beszerezzem mindazt, amire szükségem van. Nem szeretem a kapkodást meg a bizonytalanságot még kis dolgokban sem. A színes villanyégőket is előkészítettem, komótosan a tavalyi dobozból. Estére eljönnek hozzánk a gyerekek a két kis unokánkkal. Vettem építőkockát, képeskönyvet, babát, kisvasutat, mindent. Nagyon kedvelem a karácsonyi hangulatot, az ünnepi vacsorát, szeretem a fenyő illatát a szobában, meg ahogy égnek a gyertyák. Még kis jászolunk is van, benne gipszből a Kisjézus, meg körülötte gipsz Mária és József, meg a háromkirályok, a pásztorok, mind gipszből, színesre festve, meg gipszmadár, gipsztehén, szóval az egész Betlehem. Hátul, piros celofánpapír mögött apró zseblámpaégőt lehet meggyújtani, nagyon szép. Mindig meghatódom, mert a gyermekkoromat juttatja eszembe. Aztán feltesszük a Csendes éj-t, a fiam hozta a lemezt valamelyik esztendőben, azt mindig lejátsszuk, miközben szikráznak a csillagszórók, komolyan mondom, meghatódom, a sírás szorongatja a torkomat, annyira érzem olyankor a szeretetet.

Ezen járt az eszem, meg azon, hogy na, nemsokára vége a napnak. A presszós lány ötkor kikapcsolta a kávéfőzőt, a főnök kasszát csinált, hátul, a magyaros teremben már eloltottuk a lámpákat, szóval éppen zárni készültünk, amikor bejött az az ember.

Gondoltam, iszik valamit, aztán siet haza ez is, akár a többiek.

Tudja fene, hány éves lehetett, se öreg, se fiatal; nem látszott valami jómódúnak, ráadásul a haja a vállát verdeste, sovány volt, girhes; szakálla, bajsza nedvesen tapadt össze a ködtől. Megállt az ajtóban, előbb engem nézett meg, aztán a lányt, biccentett, összefogta magán a kabátját; úgy ácsorgott ott, várakozva, mint akit jó szívvel kéne fogadni. Odamentem a pulthoz, hogy ha kér valamit, gyorsan végezzünk, de meg se szólalt.

L: - Kávét már nem tudok főzni.

P: - Kávé nincs. Mindjárt zárunk. Mit adhatok?

E: - Leülhetek?

P: Hát éppenséggel leülhetett, még nyitva voltunk. "Tessék" - mondtam kelletlenül. Gondoltam észreveszi. De nem, mintha a legnyájasabban kínáltam volna hellyel, boldogan telepedett le az egyik asztalhoz a fűtőtest közelében. Sürgetően kérdeztem:

- Mit adhatok?

Szelíd tekintettel nézett föl - na de ismerem én az efféle szelíd tekinteteket! Sok furcsa pasast láttam már ilyen szelídnek elsőre.

E: - Bort.

P: - Palackozott boraink vannak.

E: - Igen.

P: - Hétdecisek. Abasári, Furmint, Leányka.

E: - Vörös nincs?

P: - Vörös is van.

E: - Talán azt.

P: - Adj egy Kékfrankost - szóltam a lánynak. Levette a polcról, meg sem törölgette az üveget, csak átadta. Elhúzta a száját, hogy már csak ez hiányzott.

Vittem a bort a tálcán, a pohárral. Öntöttem a vendégnek, közben jól megnéztem. Két tenyerét a hóna alá dugva melegedett, szemét behunyta; majd amikor végeztem, mosolyogva nyúlt a pohárért.

E: - Innának velem?

P: Én már mentem vissza a pulthoz, amikor ezt kérdezte. Láttam, a lány kapható lett volna rá, de megelőztem:

- Nem uram, köszönjük.

Mert én észrevettem valamit. Észrevettem, amikor a pohárért nyúlt.

E: - Szerettem volna ha ... - (próbálkozott a pasas bátortalanul.)

P: - Nem uram, nem! - mondtam határozottan.

Intettem a lánynak, hogy jöjjön közelebb. Áthajoltam a pulton.

- Nézd milyen a keze!

A lány a vállam fölött odapillantott.

L: - Valami történt vele - (mondta meglepetten.)

P: - Na ugye!

Megfordultam; arra számítottam, hogy a pasas ismét a hóna alá szorítja a kezét. Tévedtem. Egyenesen ült, két öklét az asztalon nyugtatta, igaz, így most nem látszott sem a keze feje, sem a tenyere; csak az összezárt ökle.

E: - Szerettem volna, ha velem isznak - (mondta barátságosan. )

P: Hallgattam. A lány, a hátam mögött, a pultra könyökölt. A férfi most őt nézte. Na te aztán nézheted, gondoltam magamban. Nem ilyen alakokhoz van szokva. Látnád csak a fiúit, gondoltam. Vagy a fiúinak az autóit. Látnád csak, kik támasztják itt a pultot miatta. Csinos lány volt, nemrég került az üzletbe az egyik belvárosi presszóból. Nem kérdeztem miért, a főnökség dolga. Vonzotta a férfiakat. Erősen festette magát és egy vagyont költött fodrászra, kozmetikusra. Ahogy ott könyökölt a hátam mögött, éreztem a különféle sprék illatát. De én már nem vagyok fiatal. Különben sem érdekelt akkor semmi, csak a záróra.

E: - Az a helyzet, hogy nincs hova mennem.

L: - Nincs? - (kérdezte óvatlanul a lány.)

E: - Senkim sincs. Nem tölthetnénk együtt a mai estét?

L: - Velem ugyan nem - (nevetett fel kurtán a lány. )

E: - Úgy értem, hogy valamennyien. Együtt.

P: - Maga viccel - mondtam ridegen. Nem felelt mindjárt. Bámult azzal az álszelíd tekintetével.

E: - Gondolja, hogy viccelek? Egészen komolyan kérdeztem.

L: - Majd éppen magával! - (nyelvelt a lány.) - Különben is ma Karácsony van.

E: - Különben is? - (kérdezte különös hangsúllyal a férfi. )

L: - Igen, különben is! Ha nem tudná, ilyenkor mindenki siet haza.

E: - De éppen most mondtam, hogy én nem mehetek sehova.

L: - Az a maga baja.

E: - Úgy véli?

P: Megelégeltem a dolgot.

- Igyon uram, igyon! Ha egyáltalán még jót tesz magának, hogy iszik. Siessen, ha megkérhetem rá.

E: - Csak nem akar elkergetni?

P: Hallgattam, mert legszívesebben azt vágtam volna rá, hogy de bizony!

E: - Szóval nem tartanak velem? Ezen a napon sem?

P: - Nem, uram, már megmondtuk.

Rettenetesen idegesítő volt, hogy csak ült ott, s a világért sem nyúlt volna a poharához.

E: - És mi legyen azokkal, mondjuk, éppen ezen az estén, akik nem mehetnek sehová? Magától kérdezem - (tekintett a lányra.)

L: - Mit tudom én!

E: - Magát ez nem érdekli?

L: - Engem nem - (nevetett idegesen a lány.)

E: - Úgy gondolja, nem is érdemes erről beszélni?

L: - Engem nem érdekel.

E: - Hát mi érdekli magát?

P: - Nézze, uram, nem kötelességünk társalogni. És mindjárt zárnunk kell.

E: - Hová sietnek?

L: - Bejön ide és kötözködik - (nézett rá a lány.)

E: - Szó sincs ilyesmiről - (szólt mosolyogva a férfi. Ingerlő volt a mosolya.)

Csak szeretném tudni, hogyan rendezték be a világot.?

P: - Éppen tőlünk? Éppen záróra előtt egy perccel?

A pasas hallgatott, de választ várt. A lány beugrott.

L: - Hát jó! A világot úgy rendezték be, hogy mindenki megtalálhassa a boldogulását. Nagyon jó kis világ ez! Még ha magának valamiért nem is tetszik, tudja? Ügyességre szoktat. Aki nem boldogul, az magára vessen és ne kötözködjön azokkal, akik szerencsésebbek!

E: - Á, szóval így?

L: - Nem tehetünk arról, hogy maga egyedül van. És ha valamiért peches, ne velünk tárgyalja meg.

E: - Mert magukat nem érdekli, igaz?

P: - Ne vitázz vele - (szóltam a lányra.) Már igazán torkig voltam.

- Nézze uram! - (léptem közelebb a pasashoz.) - Maga csak örülhet annak, hogy nem vagyunk túlságosan érdeklődők. Remélem, érti, mire célzok?

Na, az az ártatlan tekintet! Felbőszültem.

- Örüljön, hogy nem kérdezem meg, mitől véres a keze!

Nem lepődött meg. Lassan fölemelte a kezét és széttárta a tenyerét.

E: - Erre gondol?

P: A tenyere közepén egy mély seb volt. A lány felsikoltott.

- Nem firtatom, mitől van. Pedig tehetném. A magafajtáról sok mindent feltételezhet az ember. De csak arra kérem, igya meg a borát és távozzon.

A férfi meg se rezzent, felemelte a másik tenyerét is.

L: - Azon is van egy seb! - (kiáltott fel a lány.)

P: Hangjában, noha riadt volt, érezni lehetett a sajnálkozást is. A pasas észrevette, hálás mosollyal bólintott. A türelmem határán voltam, de fékeztem magam.

- Nem érdekelnek a sebei. Megmondtam!

E: - Pedig érdekelhetnék.

P: - Nem akarok beavatkozni a dolgaiba. Ismételten csak arra kérem...

E: - Pedig beavatkozik. Csak nem úgy, ahogy maga gondolja.

P: - ... csak arra kérem, igyon, fizessen, és ...

E: - Nem is sejti, miféle sebek ezek?

P: Tudtam, falfehér vagyok az izgalomtól. Nem hiányzik nekem az ilyesmi. Nyugodtságot erőltettem magamra.

- Nem, uram. Lehet, hogy véletlenül sebesült meg. De az is lehet, hogy elkövetett valamit, és azok a sebek nem véletlenek...

L: - Fáj? - (kérdezte most már aggódva a lány.) - Nem tehetnénk valamit?

P: (A lányra néztem. )

- Mi ezeket a sebeket nem láttuk! Minket nem fog belekeverni semmibe!

Elég hangosan beszéltem ahhoz, hogy a főnök bejöjjön az irodából.

F: - Mi baj van, kérem?

P: - Semmi - mondtam olyan hangon, hogy a főnök érthette, a zavaró eseményből ki akarom hagyni.

- Az úr éppen fizetni akar és távozik. Zárunk.

F: - Igen, zárunk.

P: A vendégre pillantott, meglátta a pasas még mindig feltartott sebes tenyerét. Elállt a szava.

F: - A pohártól?...

P: - Nem, főnök, semmi...

Félrevontam, s gyorsan elmondtam mindent. Ő közben a pasasra tekingetett, s amíg magyaráztam neki, megragadta a kabátomat.

F: - Odanézzen! Az inge is... Az oldalánál!

P: Amint hátrapillantottam, magam is láttam: A férfi szétnyitotta magán a kabátját, s előtűnt az inge, s az ingén egy vöröslő folt. A főnök magunkhoz intette a lányt.

F: - Telefonálni kellene a rendőrségre.

P: - Most? Ugyan! Nem örülnének, hogy ilyenkor.. tudja, Karácsonyestén .. Meg aztán minket is csak zaklatnának. Már vár a család.. A fene egye meg, hogy éppen ide jött be!

F: - Jól van. Akkor dobják ki mielőbb...

P: Besietett az irodájába. A lánnyal visszamentünk a pulthoz. A pasas felállt, tenyerét még mindig feltartotta; most jól látszott a bevérzett inge is.

E: - Ezek a sebek - (kezdte szelíden, de a lány felsikoltott.)

L: - Menjen innen!

P: Kapkodva megírtam a blokkot, a férfi orra alá tartottam.

- Harminckettő-negyven! És távozzon, mert zárunk!

E: - Csak emlékeztetni szeretném...

P: - Ne szeressen semmit!

E: - A tenyeremen, az oldalamon és a lábfejemen... Ezen az estén...

P: - Örüljön, hogy ezen az estén nem akarunk tudni a maga viselt dolgairól! Örüljön, hogy éppen ilyen békés estén... Megértette? Máskor nem úszná meg! Harminckettő-negyven, és alászolgája!

A pasas hátrált, végre leengedte a tenyerét. Nem akartam erőszakkal kidobni, pedig már ott tartottam. Hátrált az ajtóig. Álltunk a pultnál, ő meg mindegyre bámult minket azzal a szelíd, könyörgő tekintetével. Akkor azt hittem, szólni fog még valamit, mert meg-megrándult a szája széle. De szó nélkül kiment.

- Na gyorsan lehúzni a rolót.

A lány segített rendet tenni. A palackból éppen csak az a deci hiányzott, amit kitöltöttem. Az is ott maradt a pohárban.

F: - Elment? - (nézett be a főnök.)

P: - Meg se itta a borát - mutattam.

F: - Majd holnap eladjuk - (dugaszolta le a főnök, és betette a hűtőbe.) - Majd a holnapi rumliban.

L: - Volt egy pillanat, amikor megsajnáltam - (szólt csendesen a lány.)

F: - Ez a maga formája Veronika - (nevetett a főnök.) - Még az ilyen alakokat is képes megsajnálni.

P: Ezen aztán már nevettünk. Kellett is egy kis nevetés az izgalomra.

F: - Jöjjenek, elviszem magukat!

P: Odakinn ronda köd volt. Beültünk a főnök kocsijába, a lány előre, én meg hátsó ülésre. Amint elhagytuk a parkolót, kikémleltem az autóból, látom-e valahol a pasast. De az eltűnt. Eltűnt alaposan, mert sehol sem láttam.

Na, aztán a jól fűtött kocsiban már nyugodtabb lettem egy kicsit.