Mészáros Lajos: Várakozás

Egyre rövidebbek a nappalok. Csendes kis szobámba már kora délután betelepszik a violaszínű alkonyat, s nagyokat hallgatunk, mintha csak várnánk valamit.

Advent van. A papok előveszik a lila színű miseruhákat, és az egész világon elkezdődik valami izgatott, reményteli várakozás. Szekrények titkos mélyén megzizzen a selyempapír: a készülődés előjele. Vajon mit hoz az idei karácsony? Mit várnak az emberek, mire vár a világ?

S mit várhatok én, a beteg pap, aki színes miseruhák helyett már csak fehér paplankeresztemet hordom napról napra, egyre fáradtabban?

Várom a leveleket, amelyek sok-sok boldogságot kívánnak, amelyek egyre rövidebbek, hisz nem érnek rá az emberek. Ezt meg kell értenem! Várom a látogatókat, akik rendszerint azzal kopogtatnak be, hogy néhány percük van csupán, és már rohannak is. Én ezt is megértem!

Néhányszor újraolvasom a leveleket, gondolatban felidézem az „elrohant” látogatók szavait, s rádöbbenek: még mindig várok valamit, illetve Valakit.

Advent van. Istenem hányadszor már?

Sötét hálófülkém falán, mint valami mozivászon, megjelennek az emlékek filmkockái. Tanító szerettem volna lenni, adni, osztani a tudást, a fényt, a világosságot, vagy még annál is többet…… Gyermekkori álom. Nem lett belőle semmi. Túlságosan szegények voltunk.

Szakmát tanultam, pénzt kerestem, de nem voltam boldog. Egyre lejjebb csúsztam a kétségbeesés lejtőjén. Amikor aztán már úgy tűnt, nincs mit várnom az élettől, akkor belenyúlt sorsomba az Isten. A kegyelem fényénél rájöttem: Őt vártam már nagyon régóta. Jézus Krisztust, az emberré lett Istent, hogy gazdája legyen a szívemnek. Magamnak sem mertem addig bevallani: Róla akartam beszélni az embereknek, s Evangéliumát hirdetni.

Pap leszek – támadt fel bennem az elhatározás olyan gyorsan, hogy nem is érkeztem megkérdezni: miképpen is valósítsam meg ezt?!

A megoldás magától kínálkozott, s következtek a tanulás évei. Egy szép, hosszú advent, amelynek a végén ott várt a csodálatos beteljesülés: a papszentelés. Nagy tervekkel, nagy örömmel és nagy-nagy lelkesedéssel indultam el a papi pályán.

Nem tartott sokáig. Egy évvel a szentelés után megbetegedtem. Ismét hosszú advent következett. Kórházak, orvosok, gyógyfürdők voltak az állomásaim. Sokáig vártam, reméltem a felépülés napját.

Most itt fekszem az ágyban, betegségem egyre súlyosabb, és már soha nem beszélek róla. Hozzám tartozik, mint rózsához a tövis, mint fényhez az árnyék.

De van-e értelme egy ilyen életnek? Várhatok-e még valami szépet? Százszor is felteszem magamnak ezt az unalomig ismételt kérdést, míg végre tekintetem megakad a falon függő feszületen.

Advent van. Várom a leveleket, a látogatókat, és várok valami nagy-nagy találkozást. Várom a karácsonyt, hogy újra megszülessen lelkemben a Remény!