Vissza a Bibliát az egyháznak és a teológiának!

A változó paradigmák

Harc és küzdelem folyik a Bibliáért! S harc és küzdelem közepette egy új bibliaértelmezési szemlélet (paradigma) van kialakulóban. A középkorban és a kora újkorban eleinte a filozófiára, majd a Szentírásra épülő (sola Scriptura) dogmatika volt az elfogadott rendezőelv, hiszen a Szentírás értelmezését egy dogmatikai elvnek rendelték alá. Bár a reformáció szakított a filozófiával, a sola Scriptura elv is lényegileg még dogmatikai elv volt, hiszen Luther is a hit általi megigazulás lencséjén keresztül (sola fide), krisztológiailag olvasta a Szentírást.

Az első nagy paradigmaváltás a 18. században a protestantizmuson belül következett be, amikor az egzegézis tudományát a történelemtudománynak rendelték alá. A biblikus tudomány – úgymond – megszabadult a dogmatikus gondolkodás bilincseitől, s a „tudományos” kutatás immár nem azt kereste, aminek a szövegben „lennie kell”, hanem ami „valóban ott van”. A katolicizmus hosszú ideig ellenállt a történetkritikának, ám egy 1943-as pápai enciklika szabad utat biztosított a katolikus teológusoknak is a történeti egzegézis gyakorlására.

Időközben azonban fejlődött a tudomány, különösen is a szövegtudomány, a hermeneutika, a szemiotika, az irodalomelmélet, s a 20. század közepére megjelent egy újabb paradigma: az irodalomtudomány, mely a szövegeket nem „átlátszó üvegablaknak” tekinti, amelyek mögött megismerhetnénk az egyedüli hiteles, történeti valóságot. A kritikus gondolkodást felváltotta a posztkritikus, a modern gondolkodást a posztmodern. A nyelvi-irodalmi paradigma segítségével a történetkritika által szétszedett („dezintegrált”) Szentírást ismét össze lehetett tenni, rámutattak, hogy a bibliai szöveg, különösen is az elbeszélés (narratíva) nem „tükrözi”, hanem „teremti” a valóságot, s a bibliai narratíva és képalkotás teremti meg a keresztény Szentírás benső egységét (Northrop Frye: Kettős tükör).

A posztmodern szemlélet azonban hamarosan „önálló életre kelt”, s divattá váltak az ideologikus olvasatok, a szociologizmus, a feminizmus, azok az irányzatok, amelyek a szövegben saját ideológiájuk tükörképét kívánták látni, mondván „nincs egyértelmű jelentése a szövegnek, mindenki maga választja meg, hogy neki mit jelent a szöveg”.

Ezzel szemben olyan kísérletek is megjelentek, amelyek a történeti kutatáshoz mint a tudományos kutatás egyedüli biztos alapjához kívántak visszatérni. Egy finn kutató szerint az egyházak válaszúton állnak, hogy továbbra is a „kon­fesszi­o­ná­lis hagyományok őrei” maradnak-e és „normatív útmutatást” akarnak-e kipréselni a szent szövegekből, vagy inkább – s szerinte ez a követendő út – minden szenvedély nélkül (történetileg) akarják megérteni a kora-kereszténység dokumentumait, mondván a „hit alapján álló megközelítések” („faith-based study”) nem eléggé tudományosak. A tudományos konferenciákon is egyre inkább „teológiátlanítani” kívánták a megközelítéseket.

Megértés a hit szemén keresztül, a hívők közösségében

Ez tehát napjaink tényállása külföldön és idehaza egyaránt. Ugyanakkor a Biblia modern és posztmodern „kisajátításával” (egyesek szerint „fogságával”) szemben napjainkban jelentkezik egy egészen új paradigma, amelyet „a Szentírás teológiai értelmezésének” neveznek. Ez egy alapvetően egyházi és teológiai nézőpont, amely meghirdeti a „Vissza a Bibliát az egyháznak!” alapelvet, hiszen a „keresztény Bibliáról”, az Ó- és az Újszövetség egységéről az egyházon kívül nincs értelme beszélni (Robert Jenson). A Lelkipásztor 2008. áprilisi számában (137–139. o.) megjelent „Kilenc tézis a Szentírás értelmezéséről” is e teológiai szemléletváltást tükrözi!

Az elmúlt néhány évben (2000 óta!), a nemzetközi biblikus konferenciákon (Society of Biblical Literature) új szekciók alakultak, új kézikönyvek és új folyóiratok születtek a teológiai egzegézis elvi és gyakorlati kérdéseiről. Richard B. Hays az amerikai duke-i egyetem professzora a teológiai egzegézisről szóló új folyóirat (Journal of the Theological Interpretation of Scripture) programadó cikkében így definiálja a teológiai eg­ze­gé­zist: a teológiai egzegézis egy összetett, több­ol­da­lú gyakorlat, ami a Szentírást a hit szemén keresztül közelíti meg, és a hit közösségében igyekszik azt megérteni. A professzor az alábbi szempontokat emeli ki:

1)      A teológiai egzegézis az egyháznak a gyakorlata és az egyház számára szolgáló gyakorlat. Azért tiszteljük meg figyelmünkkel a bibliai szövegeket az egyház ha­gyo­má­nyá­ban, mert az eseményekről mással fel nem cserélhető tanúbizonyságot tettek, amelyekben Isten a mi üdvösségünkért cselekedett. A Biblia ezért „szent” Írás, s nemcsak régi szövegek gyűjteménye, amelyek csak történelmi szempontból érdekesek. A Bibliát tényleg úgy kell olvasni, hogy az normatív legyen a közösség számára.

2)      A teológiai egzegézis az értelmező önmagára vonatkozó beszédmódja. Tudatában van annak, hogy mi vagyunk a megszólítottak, s az Isten igéje, amely a szövegben megszólal, igényt tart ránk! Ezért az egzegézis bevon bennünket a szövegbe, és választ kér tőlünk! Mint önmagára vonatkozó konfesszionális cselekedet, sokszor az istentisztelettel is összefonódik.

3)      Ugyanakkor a történelmi kutatás is hozzátartozik a teológiai egzegézishez, bár mindennek alapvetően teológiai alapjai vannak.

4)      A teológiai egzegézis figyel az egyéni szentírásbeli tanúságtétel irodalmi teljességére. Ez az elmúlt ötven év egyik fontos felismerése. Tehát a Bibliát nem egymástól független teológiai hangütések antológiájának, de nem is egy differenciálatlan szimpla történetként kell olvasni. Még az egyház liturgiáján keresztül sem lehet megragadni a lényeget. A Biblia valójában különféle hangok kórusát tartalmazza, mindegyik rész integritása fontos a Szentírás „polifón” előadásában. Ez különösen is igaz az evangéliumokra, amelyek koherens narratívaként szólítanak meg bennünket.

5)      A teológiai egzegézis sohasem elégedhet meg az bibliai szerzők egyéni teológiai perspektívájával, hanem mindig megpróbál eljutni egy kanonikus koherencia szintéziséhez. Ez persze nem jelentheti azt, hogy mindent egy egyszerű tanításbeli normához kellene igazítanunk, mint az a sola fide megigazulástan esetében történt. Azt azonban jelenti, hogy a bibliai egzegétának a nagy összefüggő képet kell keresnie, azt, hogy az éppen elemzett textus miképpen illeszkedik Isten megváltó cselekedetének nagyobb bibliai képébe.

6)      A teológiai egzegézis nem a szövegek mögötti hipotetikus történeti valóságra fókuszál, de a szövegek jelentését nem is csupán zárt irodalmi alkotásként olvassa, hanem a szövegre elsősorban úgy tekint mint tanúságtételekre. Ez azt jelenti, hogy ott kell állnunk, ahol a tanúságtevők állnak, s abba az irányba kell nézünk, amelybe ők mutatnak. Így megtanulunk úgy látni, ahogy ők láttak: a hit szemén keresztül. Ha tanúságtételként olvassuk a Szentírást, akkor állandóan előttünk van, hogy a Biblia elsősorban Istenről szól, nem emberi vágyakról vagy hatalmi harcokról.

7)      A teológiai egzegézis nyelve alapvetően „intratextuális”: „Az intratextuális teológia a valóságot a Szentírás keretén belül értelmezi, ahelyett, hogy Szentíráson kívüli kategóriákra akarná lefordítani. A szöveg szippantja magába a világot és nem a világ a szöveget.” (George Lindbeck) Az intratextuális teológiai értelmezésben közel maradunk az első tanúságtevők nyelvéhez, s nem kívánjuk lefordítani azokat az absztrakció vagy a személyes tapasztalat szintjére, hiszen a szövegek többek, mint emberi vallási tapasztalatok kifejeződései. Ez a „fordítási projekt” volt a bultmanni teológia szíve csücske, s bármennyire is tiszteletreméltó volt a szándék, teológiailag hosszú távon gyümölcstelennek bizonyult.

8)      A teológiai egzegézis amennyiben közel marad az újszövetségi tanúságtevők nyelvéhez és koncepcióikhoz, belevonódik a Biblia komplex „intertextualitásának” hálójába. Az Újszövetség állandóan idézi az Ószövetséget, utalásokat tartalmaz, s Izrael történetének és a Jézus történetnek a narratív kontinuitását hangsúlyozza, s a két szövetség közötti tipológiai összefüggéseket is meglátja.

9)      A teológiai egzegézis elkötelezetten a bibliai szövegek többértelműségét hangsúlyozza. Ha az ószövetségi szövegeket a Jézus történetre vonatkoztatjuk, akkor azok újabb jelentést nyernek, s újabb, váratlan rezonanciákra lehetünk figyelmesek, amennyiben az eredeti szerzők és az olvasók szándékán túli előképek feltárulnak előttünk. Az Újszövetség Jézus-történetei is a régi ígéretek beteljesülései. A szövegek jelentése tehát sokrétű, amelyeket a Szentlélek tár fel a hűséges és türelmes olvasóknak.

10)    Akkor tanulhatjuk meg a szövegeket a hit szemén keresztül olvasni, ha belátjuk, hogy az egyházi hagyomány képez ki erre bennünket. A teológiai egzegézis egy ősi és egy élő dialógus része. Helytelen, ha a bibliai szövegekre úgy tekintünk, hogy mi vagyunk azok első olvasói, vagy helyes értelmezői. Sokat tanulhatunk azok bölcsességéből, akik előttünk jártak. S ezért a teológiai egzegézis hermeneutikai segítséget és nem akadályt lát az egyház tanítói hagyományaiban.

11)   A teológiai egzegézis nem egyszerűen megismétli a régi értelmezéseket, hanem a hagyományos olvasatok példái alapján friss olvasatokat, a szöveg értelmének új előadásait („performanciáit”) adja, s rámutat arra, hogy a Szentlélek a régi szövegeken s azok hívő olvasatain keresztül miképpen szól a mának. A Szentlélek által irányított képzelőerő olyan képzelőerő, amelyet megtérít az ige.

12)   A Szentlélek szerepének elismerése. Nem mi beszélünk a teológiai egzegézis során, hanem Isten dolgozik a szövegeken keresztül, hogy újjá formáljon bennünket. „Alkalmazkodj teljesen a szöveghez, s a szöveg is majd teljesen alkalmazkodni fog hozzád.” Ha elismerjük, hogy az ige kétélű éles kard (Zsid 4,12), akkor valóban várhatjuk, hogy átalakulunk az olvasás során. A teológiai eg­ze­gé­zis­nek imádsággal és alázattal kell kezdődnie. 

Forrás: „Teológiai egzegézis – olvasás a hit szemével” („Read­ing the Bible with the Eyes of Faith”), in: Richard B. Hays, Journal of Theological Interpretation, Vol. I, No. 1, Spring 2007, 5-21