Végre megszületett a Negyedik Evangélikus Egyházkerület – A kiegészítő szolgálati rendszer lelkiségéről és szervezetéről

Bizonyára némileg meglepetés lenne a kívülállók számára, hogy mind az idősebb testvérek, mind az egybehívó vezetők számára mégis az a fontosabb, hogy miben és mennyiben lehetne értékesíteni azokat a szolgálati energiákat, amelyek a rutinszerű napi munkából kivált-kitett lelki emberekben rejtőznek.

Megdöbbentő ugyanakkor, hogy noha számosan szívesen dolgoznának még egyházi-lelki-közösségi területen, helyzetük – szolgálati értelemben vett – rendezetlensége megakadályozza őket ebben. Hiszen külön kérdéssé válik nemcsak magában az eredeti gyülekezetben való munka lehetősége, hanem még az is, hogy maradhat-e a régi lelkész ugyanazon a településen, vagy mindenképpen célszerűbb visszatérni a szülőfaluba-városba. Vagy olyan nagy az elkülönítés igénye, hogy csak egy egészen új hely oldhatja fel a feszültségeket.

Nem szabad arra gondolni, hogy érzékeny lelkek fölösleges kálváriajárásáról beszélgetnek jobb híján a még mozgásképesek, hanem teljes komolysággal kell szembesülni azzal a szörnyűségsorozattal, amellyel szembetalálják magukat a helyileg kiszolgáltatott lelkészek fiatalkorukban, de idősebb korban is.

Személyzetpolitikai értelemben nyilvánvaló, hogy nem eléggé rendezett a kezdő és a nyugdíjas lelkészek státusza. Külön gond, hogy az adott esetben nagy nehézségekkel elnyert helyi gyülekezeti vezetői tisztség lényegében helyi pápaság kialakítását teszi lehetővé, és ennek ellensúlyozására nincs megfelelő státusza a többi szolgatársnak, beleértve az önkéntes munkásokat vagy adott esetben a korábbi, már nyugdíjazott lelkészt is. Ugyancsak megfelelő szabályozásra és nem tetszőleges eseti eljárásokra vár a kívülről érkező, egyházi-lelki-lelkészi munkára jogosított személy egyházjogi helyzete. Akkor is így van ez, ha a pontosan meghatározott státuszhoz nem kapcsolódik havi illetmény. 

Ebben a légkörben már az is bombaként hatott, hogy Madocsai Miklós felvette a kesztyűt, és őszintén beszélt az Illés–Elizeus szolgálati páros életéhez kapcsolódó szolgálatátadási bonyodalmakról és kedvező lehetőségekről. Áhítata bemutatta az új és a régi szolga helyes viszonyát az egyik ószövetségi modell segítségével. Illés nem vár másra, hanem maga keresi meg az utódját, amikor pedig a megtalált utód be tud lépni az új munkakörébe, további közös tevékenység helyett eltávozna. Elizeus, az újonnan megtalált és beavatott próféta hosszan erőlteti, hogy még legyenek egy ideig közös útjaik. Nyilván nincs arról szó, hogy ez volna az egyetlen helyes szolgálatátadási  rend, hanem sokkal inkább arról, hogy közös, együttes erőfeszítés szükséges a váltás okos keresztülviteléhez.

Az elnök-püspök egyszer már megmutatta – a környezeti tevékenység felkarolásakor –, hogy kész a tevékenység  előrevitelének támogatására. Hasonlóképpen most is új eljárást kezdeményez azzal, hogy a klasszikus lelkészi státuszt átadók meglévő erejét az újonnan belépők lelkigondozása során hasznosítsa. Mint a fegyelmi vizsgálatokban is részt vevő tag megállapította, hogy sok esetben már helyrehozhatatlanok a pénzügyi, családi vagy szexuális téren esett károk. Ezért szeretné  a megelőző lelkigondozást megerősíteni, amelyben például a nem parókusi munkát felvállaló nyugdíjas lelkészek – mint az új egyházkerület tagjai – képezhetik a személyzeti hátteret.

Az európai polgári tapasztalatok szerint nagy lehetőség rejlik az önkéntes munkákban; adott esetben a népesség több mint 30 százaléka végez ilyen tevékenységet. Azonban a számottevő pénzigény nélküli helyzeteket is rendezni kell, éspedig jól meghatározott szerződéssel, illetve megállapodással. Oda pedig, ahol a felettesek megállapítják, hogy munkaerőhiány lépett fel, maguk jelölhetik ki a klasszikus, státusz nélküli személyeket besegítésre.