Véghelyi Antal: Szükség van-e az egyház látható egységére?

Ha szándékaikkal és felfogásukkal nem is értek egyet, tisztelem egyenességüket! Ők legalább nyíltan kimondják, amit gondolnak: a római katolikus egyházzal való közösség semmilyen formáját sem vállalják. Nem kívánják vele az egységet, és együtt imádkozni sem hajlandóak római katolikus papokkal és hívőkkel. A római egyházat – úgymond bálványimádása miatt – nem tekintik Krisztus egyháza részének, még ha meg is engedik, hogy a római katolikusok soraiban is akadnak igazán hívő keresztények. Őket Krisztus „láthatatlan egyházába” sorolják, ahová – felekezeti különbség nélkül – minden igazán hívő tartozik. Ebben a láthatatlan lelki közösségben – így vallják – minden hívő egy, mindig is egy volt, és Krisztus második eljöveteléig ennél nagyobb egységre nincs is szükség. Ráadásul még Lutherra is hivatkoznak, aki valóban különbséget tett látható és láthatatlan egyház között. Azt már elhallgatják, hogy Luther ezt úgy értette, hogy az igazán hívők – akik lélekben egy láthatatlan közösséget alkotnak – nem lehetnek meg a látható egyház nélkül, még akkor sem, ha onnan kitaszítják őket. Luther ezért égette el nyugodt lelkiismerettel az őt kiközösítő pápai bullát, és ezért vallotta magát élete végéig az „una, sancta catholica et apostolica ecclesia” tagjának. Azt mondta, hogy a pápának nincs hatalma arra, hogy őt az „egy, szent, katolikus és apostoli egyházból” kiközösítse, mert ehhez a pápának Istennek kellene lennie, hogy keresztségét – ami által felvétetett az egyházba – meg nem történtté tegye. Azt persze elismerte, hogy a pápának de facto módja van kizárni őt a fennhatósága alatt álló egyházszervezetből, de ez az egyházszervezet nem azonos az Apostoli hitvallásban említett „catholica ecclesia”-val, magyarra fordítva: „egyetemes anyaszentegyház”-zal, mert ez utóbbi lelki valóság, és mint ilyen, láthatatlan. Ugyanilyen láthatatlan lelki valóságot jelöl a Níceai hitvallás is, amikor úgy fogalmaz, hogy „credo unam sanctam catholicam et apostolicam ecclesiam”: „hiszem az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat”. De az egyház láthatatlan lelki valósága itt a földön nem tud meglenni a látható egyház nélkül, aminek Luther A zsinatokról és az egyházról című könyvében hét ismertetőjelét sorolja fel: Elsőként Isten igéjét említi. Idézem:  „Ez egyeseknél tisztán van meg, másoknál nem egészen tisztán. Akiknél tisztán van meg, azokról mondja az Írás, hogy aranyat, ezüstöt, drágakövet építenek a fundamentumra. Akiknél tisztátalanul van meg, azokról mondja, hogy fát, szénát, pozdorját építenek rá. De a tűz által megigazulnak. ... Az Isten igéje a fő dolog, ez az a fő szentség, amiről a keresztény nép a szent nevet kapta. ... Ezt hagyta Krisztus hagyatékként maga után, mint nyilvánvaló jelet, hogy megismerhető legyen róla az ő egyháza és a szent keresztény nép mindenütt a világon. ... Jegyezzük meg, hogy az ige az első fő szentség, miként Szent Ágoston is mondja: »Ecclesia verbo Dei generatur, alitur, nutritur, roboratur« (Az egyházat az Isten igéje szüli, tartja, táplálja, erősíti.)”

Az egyház második ismertetőjelének Luther a keresztséget  mondja. „A keresztség – írja – a megújító Szentlélek által való újjászületés szent fürdője.”

A harmadik ismertetőjel Luther szerint az úrvacsora. „Ahol tehát azt látod – írja – hogy ezt a szentséget illően nyújtják, légy biztos benne, hogy ott Isten népe van. Mert amint fentebb az igéről mondottuk, hogy ahol az Isten igéje van, ott van az egyház is, úgy ahol a keresztség és az úrvacsora szentsége van, ott kell lennie Isten népének, és megfordítva.”

Negyedikként Luther a kulcsok hatalmát említi. Idézem: „Ez Krisztus rendelése szerint abban áll, hogy amikor a keresztény ember vétkezik, megbüntettessék: ha meg nem javul, megkötöztessék és kitaszíttassék. Ha megjavul, felmentessék. Ez a kulcsok hatalma. … Ahol tehát azt látod, hogy bűnöket megbocsátanak, vagy bűnökért büntetést szabnak ki, … tudd meg belőle, hogy ott Isten népe van. Mert ahol nincs Isten népe, ott nincsenek a kulcsok, és a hol nincsenek a kulcsok, ott nincs Isten népe. Mert a kulcsokat Krisztus azért hagyta örökségül, hogy nyilvánvaló üdvösséges jel legyen, mely által a Szentlélek az elbukott bűnösöket – Krisztus halála árán – újra megszenteli, és hogy a keresztények e jelben vallják, hogy ők Krisztus szent népe a földön.

Az egyház ötödik ismertetőjelének Luther az ordinációt mondja. „...az egyház egyházi szolgákat avat és hív meg, és vannak hivatalai amelyekbe embereket állít. Mert az egyháznak szüksége van püspökökre, lelkipásztorokra, prédikátorokra, akik nyilvánosan és személyesen szolgáltatják és adják az előbb említett négy szentséget az egyház által és annak nevében, de méginkább Krisztus rendeléséből. ... Ahol tehát ezt látod, biztos lehetsz benne, hogy ott van Isten népe, a szent keresztény nép.”

A hatodik ismertetőjel Luther szerint az imádság és a tanítás. „A szent keresztény nép kívülről felismerhető az imádságról.  Ahol Istent nyilvánosan dicsérik és hálát adnak neki, ahol azt látod, hogy a Miatyánkot imádkozzák és ezt az imát tanítják, ahol zsoltárokat és egyházi énekeket énekelnek, ...ahol nyilvánosan foglalkoznak a Hiszekeggyel, a Tízparancsolattal és a Kátéval, ott biztosra veheted, hogy Isten szent és keresztény népe van. Mert az imádság is egyike az üdvözítő szentségeknek, amelyek mindent megszentelnek Pál apostol szava szerint.

Luther végül a keresztet mondja az egyház hetedik ismertetőjelének. „Hetedszer a szent keresztény nép kívülről a szent keresztről ismerhető fel, arról, hogy el kell szenvednie minden szerencsétlenséget és üldözést, minden megpróbáltatást és bajt – ahogy a Miatyánk mondja – az ördög, a világ és a test részéről. El kell tűrnie sok belső szomorúságot, félelmet és rettegést, külső szegénységet, megvettetést, betegséget, gyengeséget, hogy Urához, Krisztushoz legyen hasonlóvá. Mindezen szenvedések kiváltó oka pedig csak az lehet, hogy erősen ragaszkodik Krisztushoz és Isten igéjéhez, és így Krisztusért szenved. ... Nincs nép a földön, melynek annyi keserves háborúságot kellene elszenvednie. Isten szent keresztény népének erősebb átkot kell elszenvednie, mint a zsidóknak, pogányoknak, törököknek. Eretnekeknek, gazfickóknak, ördögöknek,  nyomorultaknak fogják őket nevezni. Azt fogják mondani, hogy akik felakasztják, megfojtják, megölik, megkínozzák vagy elűzik őket, istentiszteletet végeznek. Senki meg nem könyörül rajtuk, sőt epével és mirhával itatják őket, amikor megszomjaznak, de nem azért, mintha paráznák, gyilkosok tolvajok és gonosztevők volnának, hanem azért, mert Krisztushoz ragaszkodnak, és nem akarnak más istent. Légy meggyőződve róla, hogy ahol ilyen megpróbáltatást látsz, ott Isten szent népe van. Mert Ő mondja: »Boldogok vagytok, amikor szidalmaznak, üldöznek és minden rosszat hazudnak rólatok énértem. Örüljetek és örvendezzetek, mert nagy jutalmatok van a mennyben.« Mert az ilyen üdvözítő kereszttel a Szentlélek  nemcsak megszenteli, hanem boldogítja is népét.”

Mindehhez túl sokat nem szükséges hozzáfűzni. Talán csak annyit, hogy Luther is problémásnak érzi, ahogy itt a szentségekről nem a szentágostoni értelemben beszél. Ezért írja a befejező részben:  „Ez tehát az üdvösség hét fő része. A Szentlélek nap mint nap ezek segítségével végzi megszentelésünket. ... Nevezhetném akár hét szentségnek is. De minthogy a szentség szónak rossz híre lett a pápisták miatt, és a Szentírásban is más ennek a szónak a használata, inkább csak azt mondom, hogy a keresztények megszentelődésében ez a hét fő rész, amit hét ereklyének is nevezhetünk.” Ereklye alatt Luther Krisztus hagyatékát érti. Ugyanakkor nem véletlenül ragaszkodik a hetes számhoz. Hiszen a folytatásban utal rá, hogy még több ismertetőjelet is föl lehetne sorolni, mint például a Szentlélek megszentelő munkájának gyümölcseit, ezen belül is a Tízparancsolat második táblájának megtartását.

Mint láttuk, Luther felfogása szerint az egyház egy transzcendens valóságnak az immanens világban való megjelenési formája, ami éppen ezért kettős természettel bír. Egyszerre láthatatlan és látható. A láthatatlan lelki valóság látható közösségként, népként jelenik meg a földön.  Benne és általa van jelen, de nem azonos vele. Ugyanakkor el sem szakítható tőle. Lutherra hivatkozva nem lehet úgy érvelni, hogy Krisztus nem egy népnek szánta egyházát itt a földön.

De ha Lutherhez hűek akarunk maradni, akkor mindenek előtt Isten igéjéhez kell fordulnunk, hogy az egyház Urának szándékát megismerjük. János evangéliumának 17. fejezetében, az úgynevezett főpapi imában, Jézus így könyörög egyházáért: „De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,20–23) Jézus szavai félreérthetetlenek, ill. csak szándékosan lehet félremagyarázni őket: „hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem”. „Hogy felismerje a világ!” - ez a kulcsa a kérdésnek! Ez azt jelenti: itt és most van szükség az egyház látható egységére! Nem majd egykor az örökkévalóságban, ahogy azt az egyetemes imahéten részt venni nem hajlandó közösségek mondják! Ott már a világ túl lesz a végső ítéleten. De most még a világ az ítélet előtt áll: addig kell felismernie, hogy Jézust valóban az Atya küldte! Mert az ítélet napján már késő lesz! Most, amíg van idő, fontos, hogy a világ felismerje Jézusban a Megváltót! És ennek érdekében szükséges, hogy akik Jézus tanítványainak lelki közösségét alkotják, láthatóan egyek legyenek. Nem lehet kétség: Jézus, az egyház Ura, akarja, sőt sürgeti egyháza látható egységét! Vele kerülünk szembe, ha mi nem akarjuk. Arról nem is szólva, ha az egyetemes imahéten úgy imádkozunk az egységért, hogy szívünk mélyén valójában nem akarjuk azt, amit kérünk! Ezért mondtam, hogy az imahét nyílt elutasítói legalább becsületesek: nem imádkoznak olyasmiért, aminek megvalósulását nem akarják. Ezért az egyetemes imahétre készülve, mindenek előtt azt kell eldöntenünk, hogy akarjuk-e azt, amiért az elkövetkező hét minden estéjén imádkozni fogunk; akarunk-e valóban egyek lenni azokkal a keresztény testvéreinkkel, akikkel egy héten át együtt imádkozunk az egységért. Akarjuk-e? Ha erre nem tudunk jó lelkiismerettel igent mondani, akkor ne másokat hibáztassunk az egyház megosztottsága miatt, hanem forduljunk Jézushoz, az egyház élő Urához, és tőle kérjük: tisztítsa meg és újítsa meg szívünket, és teremtse meg benne az egység utáni őszinte vágyat.

Miként döntsük el, hogy szükségünk van-e a Jézushoz való bűnvalló odafordulásra? Nagyon könnyen felismerhető jele van annak, hogy tiszta szívből kívánjuk-e az egyház látható egységét! Csak azt kell megvizsgálnunk, hogy fáj-e ennek az egységnek a hiánya!

A bűnbánó, megtérő bűnösnek az a fő jellemzője, hogy fáj neki, ha vétkezik, fájdalmat okoz neki a bűne. Az egyház egységének hiánya pedig mások, korábban élt emberek bűnének a következménye, és a mi bűnünk is egyszerre. Nem beszélhetünk egyikről a másik nélkül! Fáj-e, hogy nem tudunk egyek lenni római katolikus, keleti ortodox és más protestáns testvéreinkkel? Fáj, vagy egyenesen büszkék vagyunk rá, hogy mi külön állunk, mert hiszen különbek vagyunk? Evangélikus identitásunkat hogyan határozzuk meg? Úgy, hogy mi nem vagyunk katolikusok? Se reformátusok? Se szabadegyházhoz tartozók? És nem tesszük mindazt, amit szerintünk ők helytelenül tesznek? Ha csak így tudjuk evangélikus voltunkat definiálni, akkor az bizony édes kevés! Akkor biztos, hogy van okunk bűnbánatra az egyház megosztottságának fenntartása, sőt újbóli megosztása miatt!

A bűnben megátalkodott ember jellemzője, hogy jól érzi magát a bűnben, sőt dicsekszik a bűnével. Dicsekszik azzal, amit mélységesen szégyellnie és bánnia kellene. Átérezzük-e, hogy az egyház megosztottsága nemcsak a 16. században meg az ellenreformáció korában élt nemzedékek bűne, hanem a ma élő keresztények bűne és szégyene is? Átérezzük-e, hogy ez a mi szégyenünk? És átérezzük-e, hogy a mi felelősségünk, amiért a világ még mindig nem tudja felismerni Jézusban a mennyei Atya küldöttét, a Megváltót, Megmentőt és Szabadítót? Pedig a világnak már nincs erre sok ideje! A világ – ha sürgősen meg nem tér – hamarosan le fogja aratni Isten ellenes lázadásának minden átkos gyümölcsét, és nem nehéz belátni, hogy a világ össze fog omlani az elhatalmasodó bűn következményeinek a súlya alatt. Napjainkban már éppen eléggé megsokasodtak a természeti katasztrófák és a mindennemű válságok ahhoz, hogy ne kelljen prófétának lenni ennek felismeréséhez... A világ a 24. órában van! És mi keresztények a 24. órában zárjuk el a világ elől a szabadulás, a megmenekülés útját, ha nem tudunk láthatóan egyek lenni, hogy a megtérésre hívó, evangéliumot hirdető szavunk a világban hitelesen hangozzék. Mert az egyház megosztottságának nem kisebb a tétje, mint szolgálatának, a missziónak hitelessége! Megosztottan, felekezetekre tagoltan hiteltelenek vagyunk a világ előtt, és nincsen rá mentségünk – ezt tudomásul kellene végre vennünk. Ha valóban megértenénk, naponta kiáltanánk Istenhez, hogy hallgassa meg Jézus főpapi imáját, és még a mi napjainkban ajándékozza meg népét a kívánt egységgel. 

Kérdések, hozzászólások után 

Valóban adós maradtam azzal, hogy a szükséges látható egység tartalmát is megvilágítsam.

Hogy Rómában mit gondolnak erről, azt mindannyian tudjuk: a nem katolikus egyházak ill. keresztények „térjenek vissza az atyai házba”. És hogy az „atyai ház” milyen feltételek teljesítése esetén hajlandó fogadni őket, azt ők határozzák meg. Hogy ez számunkra és a többi nem katolikus egyház számára elfogadhatatlan, azt nem szükséges bizonygatni. Hogy az egész világ kereszténysége egyetlen egyházszervezetbe legyen tömöríthető, azt mi szükségtelennek és illuzórikus elképzelésnek tartjuk. Meggyőződésünk szerint az egységnek nem a szervezet egységében és nem is a szertartások egységesülésében kell megnyilvánulnia. Még tanítási kérdésekben sem szükséges a részletekig menő teljes egyetértés. Vannak tanítási különbségek, amelyek fennmaradása nem teszi lehetetlenné a másik féllel való teljes közösségvállalást. Persze vannak olyanok is, amelyek lehetetlenné teszik: ezeket tisztázni kell. (Evangélikusként ebben továbbra is mértékadónak tekinthetjük az Ágostai hitvallás felfogását: elég egyetérteni az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában.) Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy elég, ha az egyházak kölcsönösen elismerik, hogy a másik egyházban is Jézus Krisztus evangéliumát hirdetik, és érvényesen szolgáltatják ki az általa rendelt szentségeket. Ez utóbbi magában foglalja a lelkészi (papi) szolgálat, ill. az arra felhatalmazó ordináció érvényességének kölcsönös elismerését. Ez tenné szükségessé, hogy állandóan közös úrvacsorai istentiszteletet tartsunk más felekezetűekkel, de legalizálna egy bizonyos átjárhatóságot. Elsősorban a vegyes házasságban élők számára lenne öröm, ha együtt is részesülhetnének az úrvacsorában. A hangsúly az „is” szón van. Olyan alkalmakkor, amikor szükségesnek érzik, együtt is mindkét egyház által megengedetten, „törvényesen” járulhatnának az oltárhoz. És a kórházban szolgálatukat végző lelkészeknek sem kellene figyelemmel lenniük arra, hogy melyik felekezethez tartoznak, akik a szentséggel élni kívánnak. Bizonyos – az egyház egységét demonstrálni hivatott – alkalmakkor pedig a különböző felekezetű lelkészek/papok együtt is végezhetnék a liturgiát, és a szentség kiosztásakor nem kellene figyelni arra, hogy ki-ki a saját felekezetének híveit „áldoztassa” ill. úrvacsoráztassa. Az egyház látható egysége egyébként az apostoli korban is az úrvacsorai közösség vállalásában nyilvánult meg. Ez a vállalás nem mindig jelentett gyakorlást, de a gyakorlásnak sem volt elvi akadálya. Az úrvacsorai közösség megtagadása egy személlyel vagy egy közösséggel egyet jelentett az egyházból való kiközösítésükkel.