Véghelyi Antal: Két birodalom – kettős kormányzás

Hol kezdjük? 

Hol is kezdjük? Akik kicsit is jártasak a témában, tudják, hogy Luther két birodalomról, ill. Isten kettős kormányzásáról vallott nézeteiről szinte mindent és mindennek az ellenkezőjét is leírtak, elmondtak már. Annak megfelelően, hogy milyen aktuális egyházpolitikát akartak vele igazolni vagy éppen elmarasztalni.

Ennek során Luther nézeteit párhuzamba állították, és részben össze is keverték Platon államtanával, Szt. Ágoston De civitate Dei-jével, Kálvin Krisztus királyi uralmáról vallott nézeteivel, de még az amerikai Republikánus párt politikájába – először Ronald Reagan által – beemelt protestáns fundamentalizmus jó- és gonosz birodalmáról alkotott elképzeléseivel is.

Ebben a káoszban többen annak hangsúlyozásával próbálnak rendet vágni, hogy Luther igazából nem is két birodalomról, hanem Isten kettős kormányzásáról beszélt.

A sokféle értelmezésben talán csak az a közös, hogy alkotóik a világi hatalommal szemben követendő keresztény, ill. egyházi magatartás kérdésére keresik a választ, amikor Luther gondolatait vizsgálják és értelmezik. Rosszabb esetben pedig a maguk válaszait akarják Luther gondolataival igazolni. A Káldy korszak egyházpolitikájának igazolására is így rángatták elő hajánál fogva a két birodalomról szóló tanítást, ezzel hosszú időre gyanússá is téve a témát sokak szemében.

 Bibliai alapvetés 

Tehát, hol is kezdjük? Azt javaslom, hogy jó lutheránus szokás szerint kezdjük a Bibliánál. De akár azt is mondhatom, hogy kezdjük Ádámnál és Évánál, sőt Ádám és Éva előtt!

Az Ószövetség első mondatát, ami egyben a Szentírás első mondata is, valamennyien kívülről tudjuk: „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet...” Ha jól megnézzük, a Biblia első mondatában legalább két birodalomról van szó. Azért mondtam, hogy legalább, mert a vájt fülűek tudják, hogy valójában háromról. A „menny” helyén – amit egyébként Károli a Vizsolyi bibliában nagyon helyesen fordított „mennynek” és nem „ég”-nek, miként az a revideált, tehát lebutított Károli szövegekben áll – az eredeti héber kifejezés (sámaim) kettősszámú. Igen, a héberben – miként az ógörögben is – van ilyen: egyesszám, kettősszám, többesszám.

Tehát a Biblia első mondata szerint van két nem anyagi természetű, szellemi világ, és van egy anyagi világ. Hogy a szellemi világ kettős voltát miként kell érteni, abba most ne mélyedjünk el. Talán annyit, hogy itt sem a jó és gonosz egymással szemben álló mennyei birodalmáról van szó, hanem inkább arról, hogy az egyikben – idézőjelben mondom a szót – az a bizonyos „trónus” áll, ami előtt csak azok az angyalok jelenhetnek meg, akiknek Isten ezt a kiváltságot megadta, a másik pedig az összes többi szellemi lény létsíkja. De ez témánk szempontjából nem fontos: éppen ezért a továbbiakban beszéljünk csak két birodalomról: mennyei és földi világról. Két világ, két birodalom, de mindkettőt Isten teremtette, és mindkettőnek Isten az Ura.

Az őstörténet még arról is beszél, hogy az ember bűnbe esése után a földi világ alapos változáson ment át, de azért továbbra is Isten maradt az Ura. De a földön élő teremtmények – tisztelet a néhány kivételnek: Énokra, Noéra, Ábrahámra és még néhány pátriárkára gondolok – többé nem együttműködően teljesítették Isten akaratát. Ám Isten akarata végül mégis mindig meglett, mintegy végbement rajtuk. A bűneset óta Isten akarata úgy érvényesül a földi világban, mint egy felettes, külső akarat, ami ellen az ember szüntelenül küzd, de végül mindig alul marad. A földi világban tehát nem belső indításra, belső meggyőződésből teszik Isten akaratát, mert hiszen épp Isten akarata az, amit nem akarnak tenni, de Isten elég hatalmas ahhoz, hogy akaratát a földi teremtmények ellenállásán keresztül, azt is felhasználva, végül mégis érvényre juttassa.

A történelem során persze sokan gondolták már, hogy a földet – Istennel és Isten akaratával dacolva – ők uralják és kormányozzák. De ez nem igaz! Ellenben minden földi hatalmasságra áll, amit Jézus Pilátusnak mondott: semmi hatalma sem lenne, ha felülről nem adatott volna neki. És ez a gondolat végigvonul az Ó- és Újszövetségen egyaránt.

És innentől már nem kerülhetjük meg Luthert. De nem rövidzárlatosan fogunk Luther olyan írásaiban kutakodni, amelyeket a közfelfogás a két birodalom témájába vágónak ítél, hanem mindenek előtt Luther bibliaértelmezését, és az abban is megnyilvánuló teológiai látását fogjuk követni. 

A De servo arbitrio vizsgálata 

Mivel itt a legsúlyosabb kérdések egyikéről van szó, talán nem hibázzuk el dolgunkat, ha mindenek előtt Luther – saját értékelése szerint – teológiai főművét, a De servo arbitrio-t vesszük elő. Luther itt nem hagy kétséget: ha a földön csak egyetlen embernek is szabad akarata volna abban az értelemben, hogy akaratát Istennel szemben is érvényesíteni tudja, akkor Isten többé nem volna Isten. Akkor azt kellene istennek tekintenünk, aki Istennel szemben képes érvényesíteni a maga akaratát. Luther számára ez evidencia, és nem érti, hogy ellenfele, Erasmus, ezt miért nem képes belátni. Pedig olyan egyszerű és világos, mint a kétszer kettő. Az akaratérvényesítés képessége a valódi hatalom. Ez persze nem azt jelenti, hogy az embernek ne volna saját akarata. Sőt Isten akaratával szemben álló akarata is lehet. Luther szerint, ha nem állunk a Szentlélek irányítása alatt, nincs is másféle akaratunk. A Szentlélek vezetése nélkül csak ellenkezni tudunk Istennel. Erre van lehetőségünk, bár ezt szabadságnak nem nevezném, Luther sem nevezi annak. Ez inkább a bűn rabsága, de most ebbe se bonyolódjunk bele. Az emberi akarat tehát abban az értelemben nem szabad akarat, hogy nem tud érvényre jutni, ha Isten nem engedi meg és nem teszi lehetővé.

Hogy Isten miért engedi meg gyakran, hogy olyan őrültek akarata is érvényre jusson, aminek következtében ártatlan emberek százai, ezrei halnak meg, - ez egy jó kérdés. Erre Luther is csak azt tudja mondani, hogy nem vagyunk abban a helyzetben, hogy Istent elszámoltathatnánk. Isten nem egy szatócs, mondja, hanem Isten, akit egyedül hódolat és imádat illett. Isten bármit megtehet és bármit megengedhet, hogy megtörténjék. De Luther rögtön pontosít, hogy Erasmus félre ne értse: a megengedő akarat is azt jelenti, hogy a dolog azért történik meg, mert Isten akarja, hogy megtörténjék. Mi persze ezen – valljuk meg – sokszor megbotránkozunk. Nem járunk még túl messze a karácsonyi, vízkereszti ünnepkörtől: itt van mindjárt Heródes betlehemi csecsemőgyilkossága. Igaz, Isten Jézust – Máriával és Józseffel együtt – időben kimenekítette onnan és elrejtette Egyiptomban Heródes elől, de a betlehemi csecsemők mind meghaltak. Hát nem botránkozunk meg ezen? Emberi értelmünkben nem merül fel a kérdés: ha Isten mindent megtehet, miért nem vette el inkább Heródes életét, mielőtt parancsot adott a vérengzésre? Így csak egy gonosz ember pusztult volna el, és ártatlanok százai megmenekültek volna.  Hogy kormányozza Isten a világot? Hogy lehet azt mondani, hogy Isten nemcsak eltűrte és megengedte, hanem akarta Heródes vérengzését? Pedig így van: ha nem akarta volna, nem történik meg. Tudom, borzalmas ilyet kimondani is: mégsem mondhatok mást. És csak azt tehetem hozzá, amit Luther: Isten isten – és mi nem számoltathatjuk el. De lehet hitünk – ha felülről adatik –, és hihetjük, hogy az örökkévalóság fényében majd megértjük, hogy Isten milyen logika mentén kormányozta mégis igazságosan a világot. Addig kár lenne találgatnunk, mert ez nem emberi, hanem isteni logika, amit – amíg itt a földön élünk – nem láthatunk át, nem foghatunk fel, nem érthetünk meg.

Igen, Isten kormányoz a földi birodalomban is, de úgy, hogy néha őrültek kezébe ad óriási hatalmat – teljesen mindegy, milyen módon: választás eredményeként vagy más úton jutnak-e hozzá –, és mi csak hihetjük, hogy amit ezek az őrültek tesznek, az valahol mégiscsak beleillik Isten jó és üdvös tervébe.

Bizony, Isten világkormányzó munkáját szemlélve is érvényes, hogy „az igaz ember hitből él”, mert akinek nincs hite, menthetetlenül elvész. Elvész, mert megbotránkozik az értelme, föllázad a szíve Isten ellen. Csak az állhat meg, akit Isten Lelke vezet és tart meg abban a hitben, hogy Isten bármit tesz, minden körülmények között igaz, és bár igazsága most mélyen el van rejtve, eljön a nap, amikor mindenki számára nyilvánvaló lesz, és igazolja azoknak a hitét, akik nem Istennel szemben akartak igazak lenni (Jób!). Így Isten igazsága lesz az ő igazságukká, Isten a maga igazságával igazítja meg őket. 

Luther és Deutero-Ézsaiás  

A mi értelmünk persze akkor is meg tud botránkozni, amikor Isten nem őrült hatalmasságok gaztettei által büntet, hanem szabadító tettet visz véghez. Luther ezt az ószövetségi nép Babilonból történt szabadulásának példáján tanulta meg. A hívő zsidók számára a perzsa Kóres minden volt, csak nem Isten által felkent vezető. Deutero-Ézsaiás mégis Kórest nevezi az Úr felkentjének (a héberben „messiás”!), aki által népét megszabadítja a fogságból és lehetővé teszi hazatérését ősei földjére. Pedig ez a Kóres nemcsak idegen nép fia, hanem vallási szempontból is pogány, bálványimádó. A próféta szerint ez Isten számára nem jelent akadályt: Isten kézen fogva vezeti Kórest, és véghez viteti vele akaratát anélkül, hogy ebből Kóres bármit is sejtene. Kóres azt hiszi, a maga isteneinek és a maga hősiességének köszönheti, hogy hihetetlen gyorsasággal leszámol a babiloni hadsereggel, és úgy véli, a maga bölcsessége szerint jár el, amikor a babiloniak által elhurcolt népeket visszatelepíti hazájukba. Luther ennek alapján jut el arra a felismerésre, hogy nem a hatalmat gyakorlók hitétől, hanem Isten szándékától függ, hogy a hatalmon lévők regnálását a nép áldásként vagy átokként éli-e meg.

Azt természetesen Luther sem tartja hátránynak, ha az országot becsületes szándékú, hívő keresztények kormányozzák. De tudja, hogy ez önmagában nem elég egy ország felvirágzásához. Mint ahogy a tönkremeneteléhez sem elég az, ha a vezetők pogány gazfickók. Ha egy országot, egy népet Isten megáld, az akkor is föl fog virágozni, ha vezetői szándékosan meg akarják rontani, és fordítva. Mert soha nem emberi szándékok, hanem mindig az isteni akarat határozza meg egy adott időben egy adott nép, nemzet sorsát. Ha tehát egy nép úgy érzi, rosszul megy a sora, akkor Luther szerint mindenek előtt önvizsgálatot és bűnbánatot kell tartania. (Luther szerint a török elleni harc is eleve kudarcra  volt ítélve enélkül.) Ha viszont egy nép magábaszáll, őszintén megtér, akkor Isten megkönyörül rajta. Jobbra fordítja sorsukat, akár a meglévő hatalmat felhasználva, akár új vezetők hatalomba helyezésével.

Itt jutunk el a világi hatalomhoz való viszony kérdéséhez – bár előre bocsátom, hogy ez csak részkérdés, és a két birodalom, ill. kettős kormányzás problematikájában a főkérdés nem ez! Mert a főkérdés nem a világi, hanem a lelki birodalom és a lelki kormányzás! De mielőtt erre térnénk, vizsgáljuk meg Luthernak az 1525-ben kitört német parasztháború idején tett, sokak által sokat bírált, szerintem félreértett és félremagyarázott kijelentéseit.     

Luther és a parasztháború 

Amikor Luther a De servo arbitrioban azt mondja, hogy Isten hat mindenben, Isten nélkül a baltával lesújtani készülő gyilkos nem tudná kezét felemelni, sőt a sátán sem tehetne semmit, és Isten akaratának senki nem állhat ellen (Rm 9,19), akkor Istenről úgy beszél, mint aki „Deus in se” (Isten önmagában) cselekszik. A történelem porondján cselekvő Isten azt tesz, amit akar, azt használ fel hozzá, amit és akit akar: senkitől nem kér hozzá engedélyt, és senkinek sem tartozik cselekedetéről elszámolni. Ebben az összefüggésben a cselekvő Isten akarata, pontosabban Istennek a cselekedeteiben megnyilvánuló akarata számunkra megközelíthetetlen. Ilyenkor Istennel mint Deus absconditus-szal, mint elrejtőzködő Istennel van dolgunk. Ugyanakkor Isten ki is nyilatkoztatta magát igéjében. Hogy tőlünk, emberektől mit vár, azt elénk tárta törvényében. Ránk vonatkozó üdvözítő akaratát viszont evangéliumában hirdetteti, ami a bűnök bocsánata mellett Isten eljövendő országának ígéretét tartalmazza. Az evangéliumban, nevezetesen a Hegyi beszédben, elénk tárja azt a rendet is, amivel eljövendő országának polgárait, a Krisztusban hívőket, mint még itt élő, de a hitben mégis lelki közösséget, lelki módon akarja kormányozni. Mert a Krisztusban hívők – miként Pál mondja Ef 2,19–ben –, már most polgártársai az Isten eljövendő országába jutott szenteknek. De – teszi hozzá Luther – amíg itt a földön, testben élnek, polgárai annak a földi országnak is, ahol laknak. Nyugodtan élhetnek is ezzel a polgárjogukkal, ahogy pl. Pál is élt a római polgársággal járó jogával, amikor megbotozták. Mert római polgárt a római birodalomban nem volt szabad megbotozni. Mint római polgár, ezt Pál nem volt köteles eltűrni. Igen ám, de eltűrte. És csak utána hivatkozott polgárjogára. Utólag. Azért tűrte el, mert mint keresztény, itt a földön a hitéért – Krisztust követve – kötelessége minden bántalmazást eltűrni. És Pált akkor a hitéért bántalmazták. Utólag viszont polgárjogára hivatkozva elérte, hogy ne tartsák tovább fogva. Luther számára ez az eset mértékadó. És csak ennek alapján érthetjük meg Luther Münzer Tamás mozgalmával és a vezetése alatt lázadó parasztokkal kapcsolatban tett megnyilatkozásait.

Luther számára Pál magatartása egyáltalán nem volt tudathasadásos, hanem nagyon is következetes. És Luther épp ezt a következetességet hiányolta Münzer és a parasztok gondolkodásából. Luther mindenek előtt azt rója fel Münzernek, hogy nem tud különbséget tenni a bűneset előtti világ, a mostani világ, és aközött az eljövendő világ között, ami majd Krisztus visszatérésekor lép a mostani helyébe. A bűneset előtti világban létezett az az egyenlőségen alapuló igazság, amit a parasztok követeltek. A bűneset óta a világ ügyeiben Isten törvénye, a Tízparancsolat az irányadó, ez pedig – többek között – elfogadja a magántulajdon létét, sőt védelmezi azt. Az eljövendő világban pedig már nem lesz szükség Törvényre, mert ott Isten lesz minden, mindenekben. Amíg azonban az eljövendő világ várományosai, a Krisztusban hívők ezen a földön élnek, addig csak lélekben részesei az eljövendő világnak, test szerint pedig ehhez a világhoz tartoznak. Ezért a gyülekezetben, az egyházban, mint lelki közösségben, Isten lelki kormányzása alatt állnak, aminek eszköze a bűnbocsánat és Jézusnak a Hegyi beszédben foglalt parancsolatai. Luther ellenfeleinek állításával szemben ez a megkülönböztetés egyáltalán nem vall tudathasadásra. Ellenkezőleg: ez következetes gondolkodást tükröz. Ez azt jelenti, hogy másként kell rendezni a dolgokat a világi életben – aminek természetesen a hívők is részesei -, és másként az egyházban, a gyülekezetben. És itt tevődik át a hangsúly a két birodalomról a kettős kormányzásra. A világot is, és az egyház lelki közösségét is Isten kormányozza, de más-más eszközökkel. A világot a törvénnyel. Az egyház lelki közösségét pedig az evangéliummal, nevezetesen a bűnbocsánattal és a Hegyi beszéd jézusi elveivel. Az egyik a világ törvénye, a másik a hívő ember számára kötelező szabály. Ha tetszik: a rám, a miránk vonatkozó szabály. Hogy egészen világos legyek: a hetvenszer hétszeri azonnali megbocsátás kötelezettsége és a jézusi elv, hogy ha egyik arcomat megütik, tartsam oda a másikat is, rám, mint hívőre nézve mindig, mindenhol kötelező, a világi hatóságtól viszont ez nemcsak nem várható el, hanem számára ez tilos. Neki a törvényhez és a törvényen alapuló joghoz kell tartania magát. És erre nyugodtan emlékeztethetem akkor is, amikor velem szemben jár el. Miután – mint hívő keresztény – elszenvedtem a jogtalanságot. A hatóságnak természetesen nem kell odatartanom a másik arcom, ha jogtalanul megüt. De semmiképpen sem üthetek vissza, és tiltakoznom is csak utólag lehet, miután az ütést elszenvedtem. Akkor emlékeztethetem a jogszerű eljárás kötelezettségére, persze lehet, hogy kapni fogok érte még egyet. Egyébként Mahatma Gandhi tökéletesen értette ezt, noha nem volt keresztény, és vezetésével a szintén nem keresztény indiai nép igen fegyelmezetten alkalmazta is a magát kereszténynek gondoló brit birodalom hatóságaival szemben. Az eredmény az lett, hogy az angolok rákényszerültek India függetlenségének elismerésére. (Azóta persze Indiában is másként mennek a gondok: Gandhi ott is csak egyszer születik.) Az elv tehát nem nehéz és nem érthetetlen, és alkalmazásához sem kell tudathasadásosnak lenni. Luther pedig éppen ennek az elvnek az alkalmazását hiányolta Münzer és parasztjai esetében.

Luther nehezményezi, hogy a parasztok nemcsak felsorolják anyagi természetű sérelmeiket, hanem Isten igéjét használják eszközül arra, hogy Isten ítéletét megelőlegezve, önmagukat igaznak tüntessék fel, a földesurakat pedig Isten ítéletével fenyegessék. Ezt az igével, az evangéliummal való súlyos visszaélésnek tartja. De még ezt is lenyelné valahogy. Hanem amikor a parasztok a meghirdetett isteni ítélet általuk történő végrehajtását is kilátásba helyezik, akkor Luthernál betelik a pohár. Ezt írja a szász hercegeknek címzett levelében: „De ha többet akarnak tenni, mint az igével küzdeni, ha törni, zúzni, ököllel ütni is akarnak, akkor kegyelmességtek lépjen közbe...  és azonnal utasítsák ki őket az országból.” Intés békére feleletül a sváb parasztság tizenkét pontjára című, 1525-ben kelt írásában pedig először az urakhoz fordul. Felhívja figyelmüket a parasztok lázongásában rejlő veszélyre: „Ez nagy és veszedelmes dolog, amennyiben a kettőre: Isten országára és a földi országra vonatkozik; mert ha ez a lázadás tovább harapóznék és győzne, el kellene pusztulnia mind a két birodalomnak, úgy hogy nem maradhatna sem a világi uralom, sem az Isten igéje, hanem egész Németország örökre szóló pusztulása következnék...” Majd Luther nyíltan és kemény szavakkal az urakat hibáztatja a kialakult helyzetért: „A világi kormányzatban nem tesztek egyebet, mint nyúztok és kincset harácsoltok, hogy pompát űzzetek és dölyfösködjetek annyira, hogy azt a szegény paraszt ember tovább már nem képes és nem is akarja tűrni. Nyakatokon van a kard; mégis azt hiszitek, hogy oly biztosan ültök a nyeregben, hogy senki ki nem üthet belőle... Hát jól van, mivel ti vagytok okai az Isten ezen haragjának, kétségkívül rátok is fogja azt kiönteni, hogyha még a mostani időben sem javultok meg. … mert tudnotok kell kedves uraim, Isten rendeli úgy, hogy a ti zsarnokságtokat az emberek nem képesek, nem akarják, sőt nem is tartoznak eltűrni. Meg kell változnotok és Isten igéjének engednetek. Ha nem teszitek meg barátságos, készséges módon, meg kell tennetek majd erőszaknak és rombolásnak engedve.” Majd hasonló határozottsággal fordul a parasztokhoz is: „Nektek főképpen nemcsak arra kell ügyelnetek és teljes komolysággal azt szem előtt tartanotok, hogy ti mily sokan és mily erősek vagytok és amazoknak mennyire nincs igazuk, hanem arra is, hogy nektek mennyire van igaz jogotok és tiszta lelkiismeretetek. … Először is, kedves barátaim, Isten nevét veszitek fel és keresztyén csoportnak, vagy egyesületnek nevezitek magatokat és azt mondjátok, hogy az isteni jog szerint akartok élni és cselekedni. Helyes; de azt is tudjátok, hogy Istennek nevét, igéjét és megszólítását nem szabad hiába s haszontalanul venni, … »mert nem hagyja az Úr büntetlenül azt, aki az ő nevét hiába veszi«. … Ha az ő nevét hiába és hasztalanul veszitek, ...semmiféle szerencse, hanem csupa szerencsétlenség vár rátok. Ehhez alkalmazkodjatok. … Másodszor … itt van Isten igéje, és ráadásul Krisztus szája által szól: »mert valaki fegyvert fog, fegyver által vész is el«. Ez semmi mást nem jelent, mint hogy senki a maga gonoszságával ne bitoroljon hatalmat, hanem mint Pál mondja: »Minden lélek a felső hatalmasságoknak engedelmes legyen, félelemmel s tisztelettel.« Harmadszor: azt mondjátok, hogy a felsőség nagyon gonosz és tűrhetetlen; mert nem akarják nekünk megengedni az evangéliumot, és nagyon keményen terhelnek bennünket földi javainkban. Erre ez a válaszom: hogy a felsőség gonosz és igazságtalan, ez nem ment semmiféle csődülést és lázongást. Mert a gonoszságnak megbüntetése nem egyesek dolga, hanem az csak a világi felsőséget illeti meg. … Márpedig nem tagadhatjátok, hogy a zendüléstek olyannak látszik, hogy ti magatokat teszitek bírákká önmagatok perében, és ti magatok akartok bosszút állni, és semmi jogtalanságot nem akartok elszenvedni.”  Pedig „az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát”. Egy hívő sem szolgáltathat önmagának igazságot, hanem ezt Istenre kell bíznia. Ha mégis magának akar igazságot szolgáltatni, akkor „ez nemcsak a keresztény jog és az evangélium ellen van, hanem a természeti jog és mindennemű méltányosság ellen is. De ha mégis megmaradtok szándékotok mellett, … Isten nem engedi meg, hogy az ő igéjét s rendjét megszegje a ti garázdálkodástok; hanem mivel hogy dicsekedve isteni jogra hivatkoztok, és mégis ez ellen törtök, Isten el fogja ejteni ügyeteket és borzasztóképpen megbüntettet titeket, akik az ő nevére gyalázatot hoztok, sőt még ezen felül örökre elkárhoztat, amint azt fentebb mondottam. Mert a felsőbbség szemében észreveszitek a szálkát, de a gerendát, mely a tietekben van, nem látjátok. … Mert igaz, hogy a felsőség elkövet igazságtalanságot, … de sokkal inkább igazságtalanságot követtek el ti, hogy Isten igéjét nemcsak akadályozzátok, hanem lábbal is tapossátok, és az ő hatalmába és jogába avatkoztok, amikor Istennek is nekimenve, magatokhoz ragadjátok a felsőség hatalmát, jogát, sőt mindenét, amije van, úgy hogy semmije sem marad neki. … A felsőség jogtalanul veszi el vagyonotok egy részét, de ti hatalmát veszitek el, amiből egész vagyona, teste és élete áll. Ezért ti sokkal nagyobb rablók vagytok, mint ők, és sokkal gonoszabbat akartok tenni, mint ők.” „Továbbá szólnunk kell még a keresztény és evangéliumi jogról, … minthogy azzal dicsekesztek, hogy kereszténynek neveznek titeket. Halljátok hát, kedves keresztények, a ti keresztény jogotokat! A ti legfőbb Uratok, Krisztus, akinek a nevét viselitek, így szól: »Ne álljatok ellene a gonosznak gonosszal; hanem aki téged egy mérföldre kényszerít, menj el vele kettőre, és aki el akarja venni alsó ruhádat, add neki a felső ruhádat is. És ha valaki jobb felől arcul üt, tartsd oda neki a másik arcodat is.« … Miképp egyezik a ti törekvésetek ezzel a joggal? … Ha ti nem akartok ezen joggal élni, … Krisztus maga fogja az ő nevét letépni rólatok, ami nagyon végzetes lesz rátok nézve. … Mert a keresztények önmagukért nem karddal és puskával harcolnak, hanem keresztviseléssel és szenvedéssel, miként vezérük, Krisztus sem forgat kardot, hanem függ a keresztfán. Ezért győzelmük nem parancsolásban és uralkodásban áll, és nem hatalomviselésben, hanem igenis áll alárendeltségben és erőtlenségben, amint azt Szt. Pál mondja 2Kor 10,4-ben: »Vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem Isten ereje által vagyunk erősek«, mert „az ő ereje erőtlenség által lesz teljessé”. Ezért hát az legyen a ti nevetek és címetek, hogy ti azok az emberek vagytok, akik azért küzdenek, hogy semmi jogtalanságot és rosszat ne kelljen eltűrniük és elszenvedniük. … Ezt a nevet viseljétek, a Krisztus nevét pedig hagyjátok békén.” - eddig az idézet.

Mint láthattuk, Luther a hívő kereszténynek az őt ért jogtalansággal szemben a tettleges küzdelmet nem engedi meg, legfeljebb a már elszenvedett sérelem utólagos szóvátételét tudja elfogadni. Luther szerint éppen az a keresztény szenved tudathasadásban, aki – letérve a Hegyi beszédben kijelölt krisztusi útról – tevőlegesen küzd azért, hogy ne kelljen sérelmeket, méltánytalanságokat elszenvednie. Aki világi eszközökkel, világi normák szerint küzd igazáért, vagy harcol világi ügyekért és célokért, az a világ fia, és többé nem keresztény: de akkor ne is nevezze magát annak! Ez alól Luther csak egy – nem lényegtelen – kivételt ismer. Ez az az eset, amikor – Jézus szavával – a császár azt követeli magának, ami csak az Istent illeti meg. Ilyenkor helye van, és csak ilyenkor van helye az ellenállásnak, a világi hatalommal szembeni engedetlenségnek. A hatalomnak – a törvényes keretek között – joga van polgárai vagyonával sőt életével rendelkeznie, de soha nincs joga a lelkük leigázására vagy megvásárlására. A hatalom nem léphet fel – idézőjelben – lelkipásztorként, hogy előírja a polgároknak, miben és kiben higgyenek, milyen ideológiát fogadjanak el, milyen politikai nézetet valljanak, viszont milyen gondolatokat és eszméket kell elutasítaniuk, kiket szeressenek és kiket gyűlöljenek, és így tovább. De ilyen értelemben nemcsak a hatalomra, hanem még a tudományra is igaz: nem kényszerítheti művelőit vagy tanulóit tudományosság jelmezébe öltöztetett, de egzakt módon, a tudomány eszközeivel soha nem bizonyított tanok vagy állítások elfogadására. Az ember lelke a tudomány számára sem lehet eladó!  Az emberi lelket leigázó vagy megvásároló tudomány saját szabályai szerint is hamis. Érdekes, hogy amikor nem ideig való javak, hanem lelkek megvásárlása és elrablása, és ezzel emberek örök sorsa forgott kockán, történelme során az egyház nagyon ritkán állt ellen a világi hatalomnak. Többnyire behódolt, sőt szolgalelkűen maga ítélte el azokat, akik mégis ellenálltak: gondolok pl. Ordass és a vele kitartók egyházi elítélésére. (Most persze azok „építik síremlékeiket”, akik egykor elárulták őket...)

Luthert két birodalomról, kettős kormányzásról szóló nézeteiért újabban a latin-amerikai „felszabadítás teológia” nyomdokait követő, észak-amerikai protestáns irányzatok részéről éri sok támadás. Ezzel külön előadásban lehetne foglalkozni. Csak megemlítem, hogy Luther Münzer Tamás mozgalmában is azt az alapgondolatot tartotta végzetesen hibásnak, hogy a hívők – akár erőszakos akár békés – hatalomátvételével a végső ítélet előtt is Isten országát lehetne felállítani a földön. Münzernek ez a teológiai alaptévedése – felekezeti különbség nélkül – azóta is kísért.

 Van-e még lelki kormányzás egyházunkban?         

Az ördögöt nem véletlenül nevezi az Újszövetség diabolosznak: olyan szellemi hatalomnak, ami mindent a feje tetejére állít. Luther világosan beszél, amikor azt mondja, hogy Isten kormányozza a világot is, de ehhez eszközként nem az egyházat, hanem a mindenkori világi hatalmat használja, mert annak kezébe adta a kardot, hogy a törvénynek érvényt szerezzen. Ugyanakkor a hívőket Szentlelke által az egyházba gyűjti, hogy mint lelki közösséget, a Szentlélek eszközével, az igével, mindenek előtt az evangéliummal kormányozza. Luther szerint tragédia, ha ez a két dolog felcserélődik. Most nem arra gondolok, amikor az egyház világi hatalomra tör, bár ezt is lehetne említeni, hanem amikor a bűnözőkkel szemben a világi hatalom a törvény szigora helyett evangéliumi elveket alkalmaz. Persze Luther is azt mondja, nem baj, ha a törvény alkalmazói hívő keresztény emberek, ez csak „megnemesíti a felsőbbség tisztét”, írja, de az már baj, ha a tisztséget viselő hívő keresztények nem tudják megkülönböztetni tisztségüket a személyüktől. Személyükben lehetnek minden sértést elnéző, toleráns, nyájas emberek, de amikor hivatalukat gyakorolják, akkor nem. Megint idézem: „Régebben a pápaságban a fejedelmek, a nagy urak és az összes bírák nagy félve mondtak csak halálos ítéletet, és alig merték a gyilkosokat, rablókat, tolvajokat és mindenféle gonosztevőket megbüntetni … Pedig hát ez a dolguk, amit Isten rendelt nekik, amint Szt. Pál mondja Róma 13-ban: »Mert nem ok nélkül viseli a fegyvert, mert Isten szolgája...« … Frigyes herceg, a derék szász választófejedelem fölöttébb óvatos és gyenge volt a gonosztevők, főleg a szegénysorsú tolvajok megbüntetésében. »Bizony, az ember életét elvenni könnyű«, mondogatta, »de vissza nem lehet adni.« János herceg, szász választófejedelem pedig egyre csak azt hajtotta: »Ejnye, hátha megjavul még!« Ez a lágy szívűség, ez a kesztyűs kéz okozta, hogy az ország teli lett gonosztevőkkel. A szerzetesek rábeszélték a fejedelmeket, hogy kegyelmesek, jóságosak és béketűrők legyenek; csakhogy a felsőbbség és az urak nem lehetnek szelídek.” - eddig Luther. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy az igazságszolgáltatás modern elvei is megérnének egy külön tanulmányt.

Másrészt viszont, az egyházon belül a középkorban teljesen világi elvek szerint folyt a kormányzás. A Corpus Iuris Canonici-t, az úgynevezett kánonjogot tekintették a katolikus egyház alkotmányának. A mai napig is az, bár nemrég megújították. Pedig – vallja Luther – az egyháznak, mint Isten népének, nem jogi, hanem lelki kormányzás alatt kell állnia. „Kárhoztatandó” és „kifogásolható” dolognak mondja, ha az emberek lelkiismeretét – idézem - „emberi joggal és szokással akarják igazgatni és Istenhez vezetni. S azért ebben az ügyben a Szentírás, az Isten igéje szerint kell cselekedni. Mert Isten igéje és emberi tan egymással ellenkeznek. … Emberi szó és emberi tan állította fel és rendelte el azt a dogmát, hogy a tan feletti ítélkezést a püspökökre, a tudósokra és az egyetemes zsinatokra kell bízni. … Mert Krisztus éppen az ellenkezőjét állítja: elveszi ezt a püspököktől, a tudósoktól és a zsinatoktól, és a tan megítéléséhez való jogot és hatalmat – mind e kettőt – odaadja minden egyes keresztyénnek és ezáltal a keresztyének közösségének, amikor Jn 10,14.27-ben ezt mondja: »Az én juhaim ismerik az én szavamat« és ismét: »az én juhaim idegen pásztort nem követnek, hanem elfutnak attól, mert nem ismerik az idegenek beszédét«, és ismét: »aki énelőttem jött, mind tolvaj és rabló, de a juhok nem is hallgattak rájuk«. Íme itt látod már világosan: kit illet meg a jog, hogy a tanítást megítélje. Pápának, püspöknek, tudósnak és mindenki másnak jogában van tanítani, de a juhoknak kell megítélniük, vajon Krisztus hangján szólnak-e,  vagy az idegenek hangján. Barátom, mit mondhatnak erre azok, akik a külső látszat szerint ítélnek, és örökké azt zúgják: »Zsinatok! Zsinatok! Az egyetemes zsinatok tekintélye dönt e kérdésben: a tudósokat, a püspököket, a nagy többséget, a sokaságot kell meghallgatni, a régi gyakorlatot, a régi szokásokat kell figyelembe venni!« Azt hiszed talán, hogy az Isten igéjének ki kell térnie a te régi gyakorlatod, szokásod, püspökeid elől? Soha többé! ...de ahol az Isten igéje mellettünk szól, akár tetszik nekik, akár nem, ők térjenek ki előlünk, és hallgassanak a mi szavunkra! Itt látjuk, mennyire bízhatsz azokban, akik emberi szóval igazgatják a lelkeket. Nos hát ki nem látja ebből, hogy minden püspök, konvent, kolostor, főiskola a maga összes testületével Krisztus ezen világos, könnyen érthető szava ellen dühöng, miközben a tanítás megítélésének jogát a juhoktól szemtelenül elveszik, és maguknak tulajdonítják..., amiért őket  bizonnyal tolvajoknak, farkasoknak és ellenséges indulatú hamis keresztyéneknek, szakadároknak kell tekintenünk, mint akikről itt nyilvánosan bebizonyítottuk, hogy az Isten igéjét nemcsak megtagadják, hanem azzal szemben állnak, az ellen cselekszenek, éppen úgy, mint azt az Antikrisztusnak és országának cselekednie kell Szent Pál jövendölése szerint. És Krisztus ismét azt mondja Mt 7,15-ben: »Őrizkedjetek a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok.« Lásd, itt Krisztus nem a tanítókra és prófétákra bízza a tanítás megítélését, hanem a tanítványokra, vagyis a juhokra. … és ezek szerint nem lehet a hallgatók között, hanem csakis a tanítók között a hamis próféta. S azért kell minden tanítónak a maga tanával együtt alávetnie magát a hallgatók ítéletének.” 

Ezzel Luther nem azt mondja, hogy püspökökre és egyházkormányzati szervekre – a zsinatot is beleértve – ne lenne szükség. Hanem olyan püspökökre, olyan egyházi intézményekre, olyan zsinatokra nincs szükség, amelyek – mint az ő korában – fölébe helyezik magukat az Isten igéjének, és az egyházat nem a Szentlélek eszközével, az igével, hanem világi eszközökkel, a világi hatalomgyakorlás módszereivel akarják igazgatni. Ennek eredményeként persze a világ kétségkívül  klerikalizálódik, ám ennek az egyház szekularizációja az ára. A Luther korabelinél klerikalizáltabb államot nehéz elképzelni, ugyanakkor az egyház éppen azért érett meg a reformációra, mert szinte teljes mértékben elvilágiasodott: az egyház kormányzásából pedig az Isten igéjét, pontosabban Krisztus evangéliumának hatalomgyakorlásra vonatkozó rendjét a jog szorította ki. Meg merem kockáztatni, hogy az öklét a magasra emelt Szentíráson nyugtató Luthert ábrázoló szobrok akkor tükröznék hitelesen a reformáció korának hangulatát, ha az ilyen Luther szobrokkal szemben fölállítanák az öklét a Corpus Iuris Canonici-n nyugtató X. Leó szobrát.

Mielőtt ujjal mutogatnánk a megreformált, de végső soron fenntartott Corpus Iuris Canonici fundamentumán álló mai Rómára, söpörjünk a magunk portája előtt. Egyházkormányzati gyakorlatunk a mögöttünk levő fél évezred alatt milyen irányba fejlődött, és merre tart ma?

A 16. században, amikor a Wittenbergből hazatérő magyar Luther-tanítványok a gyülekezetekben prédikálni kezdtek, a török által szétzilált és megbénított régi egyházi hyerarchia  sokáig nem tudott a jog eszközeivel fellépni, reformátor prédikátoraink pedig nem akartak a jog eszközeivel élni egyházszervező munkájuk során. Mégis gomba mód szaporodtak a lutheri reformációt követő gyülekezetek, és újra megteltek a kiürült templomok, benépesültek a kiürült parókiák. Általában megelevenedett az egyházi élet. A Szentlélek egyházat megőrző, megújító és megelevenítő munkájának nem volt belső akadálya. Tartottak ugyan zsinatokat, de azokon a jog nem csorbította az Írás tekintélyét. A külső akadályok ugyan hatalmasak voltak, de ezek a Lélek munkáját nem tudták érdemben gátolni. Aztán jött az ellenreformáció vészkorszaka. Az üldözések megtették hatásukat: félelemből, megalkuvásból, vagy hogy életüket mentsék, sokan elhagyták az evangéliumi hitet, egyházunk lélekszám tekintetében kisebbségbe szorult.  A megmaradt gyülekezetekben azonban még ekkor is eleven volt a lelki élet. Ami az egyházkormányzást illeti: püspöknek lenni – már amikor egyáltalán lehetett püspök – inkább  jelentett életveszélyt, mint karriert. Zsinat szóba sem jöhetett, mégis volt a szó valódi értelmében lelki kormányzás, melynek eszköze az evangélium volt. A Rákóczi féle szabadságharc szabadabb körülményei között aztán kibontakozott sőt virágzásnak indult az egyházjog, aminek terméke a nevezetes Rózsahegyi zsinaton 1707-ben elfogadott egyházalkotmány.  Innentől kezdve egyre inkább belopakodtak egyházunkba a világi hatalomgyakorlás eszközei és módszerei, és megkezdődött a lelki kormányzás gyengülése. II. József türelmi rendelete megszüntette az üldözést, aminek eredményeként a protestáns lelkészek – ha lassan is – a katolikus papokéhoz hasonló társadalmi rangra kezdtek szert tenni, püspökeink pedig – ha sokkal szerényebb mértékben is – de a katolikus püspökökhöz hasonlóan, lelki vezetőből egyházi hatósággá és egyúttal világi méltósággá kezdtek válni. Ezzel a lelki kormányzás tovább gyengült. És ha egy nagy időugrással a kommunista diktatúra éveiben külső kényszerből bekövetkezett változásokat nézzük, azt kell megállapítanunk, hogy  egyházkormányzásunk kicsiben bár, de kísértetiesen hasonlóvá lett a katolikus egyházéhoz. A világi hatalomgyakorlás módszerei és eszközei uralkodóvá váltak, a lelki kormányzás utolsó nyomai is eltűntek. Hogy aztán a rendszerváltással kibontakozó tendencia, a püspöki túlhatalomnak egy permanensen ülésező zsinat hatalmával való egyre nagyobb mértékű ellensúlyozása hová vezetett, azt napjainkban látjuk. Hogy az ilyen körülmények között születő egyházkormányzati döntésekben hány százaléknyi szerep jut – jut-e szerep egyáltalán? - Isten igéjének, az evangéliumnak, és mennyi a jognak, annak megítélését a tisztelt hallgatóságra bízom.

Bármennyit is hivatkozunk a jogi szabályozásnak a jó rend biztosítása érdekében való szükségességére, Luther szerint az egyházat lelki módon, a Szentlélek eszközeivel: Isten igéjével, Krisztus evangéliumával kell kormányozni. Az Írás ugyan tanúságot tesz arról, hogy „jog és igazság az Isten trónjának támasza”, de ezt Isten világkormányzó munkájára érti. Arra pedig még csak utalás sincsen, hogy a jog a Szentlélek egyházkormányzó munkájának eszköztárában szerepelne. „Tetszett a Szentléleknek és tetszett a jogászoknak” - nos, - elnézést kérek a jogászoktól -, ez a kettő az egyházkormányzás területén nem szokott összejönni.  Jézus Hegyi beszédben kifejtett, már idézett elvei – „tartsd oda a másik arcodat is”, „add oda az alsó ruhádat is”, „menj vele kétszáz lépésre”, ne kérd vissza a kölcsönt, „ne állj ellen a gonosznak”, „jóval győzd le a gonoszt”: nem a jog, hanem a szeretet nyelvén írt törvények. Ami a szeretet számára természetes, az a jog számára nonszensz. A Szentlélek az igében valószínűleg ezért nem rendeli el, hogy az egyházban legyenek bíróságok. Bíróság csak a jog alapján tud ítélni és a jog nyelvén tud ítéletet hirdetni. Egyházi testületnek pedig a szeretet alapján lenne csak szabad döntéseket hoznia, és azokat a szeretet nyelvén kellene kihirdetnie.

Végül szólni kell még arról, hogy Luther szerint a Szentlélek az igébe belefoglalta a lelki kormányzásnak egy csodálatos eszközét: ez a potestas clavium, a kulcsok hatalma. Luther nyomatékosan két kulcsról beszél: oldó kulcsról és kötő kulcsról. Az oldó kulcsot a gyónást követő feloldozásban mindig is használta egyházunk, de mi a helyzet a kötő kulccsal? Pedig Luther hangsúlyozza, hogy azt is használni kell: az ő szóhasználatában ez az úgynevezett „kis átok”, a föloldozás megtagadása és az Úr asztalától való eltiltás mindaddig, amíg valaki valamilyen nyilvánvaló bűnt nem akar bűnként elismerni, azt nem hajlandó megbánni, illetve nem akar vele felhagyni. Ha valaki olyan életvitelt folytat, ami összeegyeztethetetlen Krisztus jelenlétével az ő életében, és ami az ő jelenlétét az egyház közösségében lehetetlenné teszi. Az Újszövetség két példát ismer erre: ha valaki életvitel szerűen lopásból tartja fenn magát, vagy ha házastársán kívül mással folytat szexuális viszonyt. A kötő kulcs alkalmazását ilyenkor sem valamilyen büntető, megtorló szándék kell hogy motiválja, hanem az érintettnek az örök élet, az üdvösség számára való megmentésének szándéka. Azzal a reménnyel kell alkalmazni a kötő kulcsot, hogy egy idő elteltével majd éppen ez teszi lehetővé az oldó kulcs használatát. Azért szükséges kötni, hogy az ilyen – Luther szavával – megátalkodott bűnös végül magába szálljon, bűnét elismerve bűnbánatot tartson, bűnös életvitelével szakítson. Így majd ő is részesülhet a feloldozásban és ismét részt vehet az úrvacsorai közösségben, és ezzel visszafogadtatik az egyház láthatatlan lelki közösségébe.  

Miután már eleget faggattuk Luthert Isten világkormányzó munkájáról és a világi hatalom iránti engedelmességről, engedjük, hogy végül Luther faggasson minket: megértettük-e mondanivalója második és fontosabb felét az egyház lelki kormányzásáról? Van-e még egyáltalán lelki kormányzás egyházunkban? Szeretetben fogannak-e és a szeretet nyelvén íródnak-e egyházi törvényeink? A Hegyi beszéd elveit tükrözik-e az egyházkormányzati intézkedések? És végül, de nem utolsósorban: hogy állunk a kötő kulcs használatával a ránk bízottak lelki kormányzásában, a lelkipásztorkodásban?