Tubán József: Az egyház egysége vagy az egység egyháza? – Hozzászólás egy vezércikkhez

Amit helyesen állapít meg a szerző, az az, hogy mire is van szükség az egyház egységéhez. Persze ezek nem az ő szavai, hanem az Ágostai hitvalláséi: „Az egyház valódi egységéhez elegendő, hogy egyetértés legyen az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában.” Melanchthon Fülöpnek az anyaszentegyház által is vallott szavai világosak és egyértelműek. Ezek után nem értem, hogy D. dr. Harmati Béla miért köti hozzá ehhez a kérdéshez az istentiszteleti rend és a liturgikus öltözék kérdését, ráadásul olyan markáns megfogalmazásokkal.

A helyzet ugyanis sokkal mélyebbre hatóan szorul vizsgálatra, mégpedig így: vajon megvan-e az evangélium tanításának egysége jelenleg egyházunkban? Nem terjed-e közöttünk az a gondolkodásmód, hogy a szószékről bármit lehet hirdetni, ami szépen hangzik, vagy ami a híveknek megfelel? Szempont-e még tanításunkban, hitoktatásunkban, igehirdetésünkben a lutheri hitvallásosság? Vagy erősödik az a nézet, amely szerint Luther már idejétmúlt, elavult, és helyette valami újat, modernebbet, a mai világba inkább belesimulót kellene találnunk?

E szavakat egy lelkésztársam szájából hallottam néhány hónappal ezelőtt... Nem légből kapott víziókat emlegetek tehát.

Ha az egyház nem egységes abban, hogy a szószékeinkről a tiszta és igaz evangélium szólal meg – kenetteljes, emberközpontú „szentbeszédek”, a felolvasott ige egy-két önkényesen kiragadott kifejezésére alapozott gondolattöredékek, illetve kedélyes élménybeszámolók helyett –, akkor felesleges számon kérni az egység külső jeleit. Hiszen az egyház – megint csak az Ágostai hitvallás szerint – az a közösség, „amelyben az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki”. Ami ezen kívül van, az nem egyház.

Szabad azonban még tovább mennünk, feltéve következő kérdésünket: egységes-e az egyház belső közélete? Nem alkalmazunk-e sok esetben kettős mércét? Nem hunyunk-e szemet gyakran egyesek mulasztásai, esetleges – jogi értelemben vett – összeférhetetlensége vagy nyilvánvaló törvényszegései felett, miközben másokra akár a gyanú legkisebb árnyéka hiányában is azonnal ráhúzzuk a vizes lepedőt, ha érdekeink úgy diktálják? Előfordul ugyanis, hogy a szavak szintjén minden véleményt elfogadunk, a sokszínűség szépségéről és a bizalom teljességéről papolunk, miközben a tőlünk különbözőket csaknem ellenségként bélyegezzük meg, esetleg aknamunkát folytatva a hátuk mögött.

Vagy a sokszínűség csak addig szép, amíg a szivárvány egyik-másik színébe nem káprázik bele a szemünk? Nem ezen a téren kellene inkább tennünk valamit a valódi egységért – a békesség kötelékével, ahogyan Pál írja?

Kényes kérdés továbbá, hogy mennyire könnyen visszaélünk az egység és a békesség kötelékének jelszavával. Egyetlen kiragadott példaként talán elegendő csupán a közelmúlt történéseinek feltárására emlékeznünk. Annak idején olyan könnyedén kiszaladt az egyház „hivatalos” száján az egységes bűnbánat színpadias megvallása, miközben a valódi megtisztulás helyett csupán a probléma szőnyeg alá söprése történt meg.

Akik ügynökként vétkesek a múlt eseményeiben, továbbra is következmények nélkül élhetik világukat, illetve élvezhetik egykori tevékenységük gyümölcseit, mindenféle egyéni megbánás és a felelősségre vonás veszélye nélkül – miközben az egykori kárvallottakat, megbántottakat gyakran még ma is békebontással, „szeretetlenséggel” vádolják, ha csak fel merik emlegetni a sérelmeiket. E mögött az egység mögött nem a békesség köteléke húzódik meg, hanem a bűn takargatásának cinkos törekvése.

Végül térjünk vissza az istentiszteleti rend és a liturgikus öltözék kérdésére. A probléma ebben a tekintetben sem ott van, ahol D. dr. Harmati Béla látni véli. Abban egyébként igaza van, hogy az egyénieskedést jobb volna mellőzni istentiszteleteinken. Különösen is azért, mert például a Liturgikus könyv évek óta hatféle (!) fő-istentiszteleti rendet tár elénk, amelyeknek fele egyébként szó szerint megegyezik Prőhle Károly Agendájának liturgiáival. Úgy gondolom, ebből könnyedén lehet választani, és semmi szükség a felelőtlen ötletelgetésre. Ezen a téren valóban szükséges az egység.

Amint mondani szokták, a történelmi hűséghez azonban hozzátartozik az is, hogy a liturgiai reform sokkal egyszerűbb kérdés lett volna, ha megfelelően nyúlunk hozzá. Ha például tudomásul vettük volna azt, hogy mind Raffay, mind Prőhle Agendája egy olyan istentiszteleti rendet közöl, amely visszacsempészte a maguk idejében református módra leegyszerűsített, színtelen istentiszteletbe a lutheri mise hagyományos elemeit, a keresztvetést, a gyakoribb úrvacsora lehetőségét, egyáltalán az oltár használatát – és amely rendek megalkotóik szándéka szerint csupán az első lépést jelentették volna a megújulásban.

De vajon hány templomunkban használták az énekeskönyv harminc esztendővel ezelőtti (!) megjelenése óta az úgynevezett liturgikus rendet, gregorián dallamokkal és a gyülekezet feleleteivel? Helyette egy szűk csoport példátlan érzelmi hadjáratot folytatott a 2000-es évek elején a liturgikai reform ellen, gyakran kellő ismeretek és teológiai-liturgikai felkészültség hiányában. Ezek a törekvések valóban az egyház egysége ellen hatottak, és tényleg nem férnek meg a békesség kötelékével.

D. dr. Harmati Béla Pál apostolt idézte. Engedtessék meg nekem, hogy magam is őt citáljam befejezésként, folytatva az idézetet: „Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett és mindenek által és mindenekben” (Ef 4,4–6).

Adja Isten, hogy végre valóban őbenne legyünk egyek, és tanácstalanságunkat, tehetetlenségünket és értetlenségünket ne palástoljuk az emberi dolgok sehova sem vezető hamis egységének munkálásával.

A cikk megjelent az Evangélikus Élet 2012. október 7-ei számának 13. oldalán.