Pilinszky esszenciális teológiája és az Újszövetség

                                               I. BEVEZETÉS

1. Pilinszky, mint teológus 

Mindenek előtt szeretném megmagyarázni, hogy miért is hívom Pilinszky János művészetét, költészetét, életművét teológiának, magát a költőt pedig teológusnak, hiszen talán nem egyértelmű ez sem. 

Magának a teológiának, mint szónak több jelentése van – írja korunk talán legtekintélyesebb rendszeres teológusa Wolfhart Pannenberg, idézném: „Napjainkban elsősorban meghatározott akadémiai tudományágat értenek rajta, vagy legalábbis a megismerésre irányuló emberi törekvés egyik területét. Eredeti összefüggésében – vallja a neves szisztematikus – a platóni filozófián belül viszont a „teológia” a költők elbeszéléseiben és énekeiben az istenségről hírt adó logoszt jelölte, nem pedig az istenség mibenlétét vizsgáló filozófiai reflexiót.”[1] 

Pilinszky - vallom és hiszem - teológus, egyrészt az előbbiek értelmében, másrészt abban az értelemben, ahogyan már Alexandriai Kelemen is értette, tudniillik, hogy a teológus Istentől inspirált személy, aki nem hirdet mást, mint az isteni igazságot, a teológia pedig maga a hirdetés. Pilinszky inspirált személy, aki részesévé vált a teológiának, az isteni igazság szemlélésének, amit – azt gondolom és azt hiszem - maga az Isten nyitott meg számára kinyilatkoztatást közlő inspiráció révén. 

Paul Tillich mondata is igazolja Pilinszky teológus voltát, aki így ír a teológus-létről: „Újra le kell szögeznünk, hogy a teológus a teológiai körhöz tartozik, annak kritériuma, hogy valóban a körön belül van-e, nem egyéb, mint az a kérdés, hogy végső meghatározottságának tekinti-e a keresztény üzenetet. (…) A teológia tárgya az, ami minket végsőleg meghatároz.”[2]. 

Pilinszky egész életében a végső tárgyat kereste méltó megnyilatkozásul, azt kutatta, mi az ami, ki az, aki végsőleg meghatároz, aki a dolgok mögött áll, aki rámutat a szenvedés értelmetlenségére, illetve annak értelmére. 

Pilinszky vérbeli, a szó legmélyebb értelmében vett teológus.

Pilinszky a keresztény hit tartalmának módszeres értelmezője: teológus.

Pilinszky – bár ezt ő sohasem vallotta magáról – teológus.

Pilinszky – bár sohasem volt róla papírja – teológus. 

Versei, publicisztikái, levelei mind-mind a keresztény teológia mélyéből felhozott gyöngyszemek.  Gyöngyszemek, melyekre mélységesen igaz ez a tillichi gondolat: „A festmények, a versek és a zene is lehet a teológia tárgya, de nem esztétikai formájuk szempontjából, hanem abból a megfontolásból, hogy a minket meghatározó végső valóság, valamely aspektusát fejezik ki esztétikai formájukban és által.”[3]     

2. Pilinszky teológiája, mint esszenciális teológia 

Esszenciális teológia olvashattátok a megadott címben és igen, talán ezzel a kifejezéssel lehetne legjobban kifejezni azt a teológiát, amit Pilinszky képvisel. Nincsen benne semmi felesleg, semmi lényegtelen információ. Nemes Nagy Ágnes jellemzi így a Trapéz és Korlát verseskötetének megjelenése kapcsán: „Világosan újrafogalmazza azt a régi igazságot, hogy írni – s különösen is verset írni – elsősorban annyi, mint válogatni. (…) Semmi sallang, semmi szín, csupa fény és árnyék, s az sem az árnyalatok bonyolult átmeneteivel, hanem a puszta lényeg éles körvonalával.”[4] 

Pilinszky sűrít írásaiban, hozzátenném teológiai írásaiban is. Sűrít, összefoglal, kiszórja a lényegtelen elemeket, tömörségre törekszik, nem a nagy szavakra. Pilinszky összegez. Olyan, mintha megpróbálná belesűríteni a keresztény teológia egészét néhány sorba. Minden szava, minden mondata, minden verse mögött oly sok egyéb szó, egyéb mondat, egyéb vers húzódik meg. Műveit olvasva azt érzi az ember: ez a művész csak a lényegről beszél. Csak arról ír, ami valóban fontos: az életről, a halálról, az Istenről, a krisztusi passióról, a magányról, a szeretetről, a reményről, a szenvedésről, és a Tékozló Fiú hazatalálásáról. 

Pilinszky művészete esszencia, a mélységből felhozott gyöngyszem. Nem beszél mellé, nem beszél feleslegesen. Evangéliumi esztétikája tökéletesen működik.

„Van a lírának is hegyi levegője. Ez árad Pilinszky minden sorából.”[5] – írja Rónay György Olvasás közben című írásában 1971-ben. Szintén ezen a helyen írja Rónay a Pilinszkyre teljesen rá illő sorokat: „Maga a valóság bonyolult, egyre bonyolultabb. A költő dolga nem az, hogy a labirintus minden útját a beleszédülésig és beleszédítésig végigkövesse – mint a költészet szélhámosai csinálják – hanem hogy a látszólag végtelenül kusza számrengeteget egyetlen, szilárd egyetlenre vezesse vissza, s egy megoldás, egy kép, egy jelkép tömör, önértékű formulájába foglalja. A valóság bonyolultságával szemben egyszerű, de egyszerűsége nem üresség, hanem fokozott tömörség: a valóság bonyolultságának szintézise.”[6] 

Szintézis. Esszencia. Mindent kidobálni, ami felesleges. 

Abban az 1978-as interjúban, amint az imént láthattatok beszélt arról Pilinszky, hogy amikor elvitték a munkatáborba, könyveket vitt magával. De egy idő után elkezdte kidobálni azt, ami ott és akkor már nem tűnt érvényesnek. Végül csak az Evangélium maradt nála. Azt gondolom, hogy ez a történet szimbólum értékű is egyben: csak az marad meg Pilinszky művészetében, teológiájában, ami igazán fontos. Csak azok a szavak, melyek tényleg fontosak. Csak az a forma, ami segíti a megértést. Csak az a tartalom, ami valóban a lényegről tesz tanúbizonyságot.   

Lengyel Balázs 1974-es A hiány költője című tanulmányában írja Pilinszkyről: „A század legsúlyosabb, szorongató élményét a lehető legkisebb helyen, maximális tömörítéssel a lézersugár élességével fejezi ki. Hogyan, mivel éri el ezt a jellegzetes pilinszkys élességet, a kifejezés intenzitását? Nos: szavakkal.”[7] 

Pilinszky teológiáját ezek alapján bátorkodom esszenciális teológiának nevezni. Összesűríti, összefoglalja, összetömöríti a keresztény teológiát, kétséget sem hagyva a felöl, hogy műveiben benne van az emberi létezés problematikájának szíve közepe. Olyan költő Pilinszky, aki nemcsak beszél, de mond is valamit. Olyan teológus Pilinszky, aki nemcsak körülírja az evangélium katarzisát, hanem magáról a katarzisról ír.  

Írói módszere mind tartalmilag, mind formailag – Rodin szavaival élve – mindig lefaragni a fölösleget… 

3. …és az Újszövetség 

Pilinszky számára az Újszövetség - azon belül is a négy evangélium - léte alapját jelentették. Érezhető ez gondolkodásán, nyelvezetén, az evangélimuokból vett terminológiáján csakúgy mint mindent átható „evangéliumi esztétikáján”. Az Újszövetséget, az evangéliumot Pilinszky nemcsak olvasta, nemcsak értette, nemcsak újraírta verseiben, meséiben, vallásbölcseleti „újemberes” írásaiban (lásd: Szög és olaj című kötet), de meg is élte. Megélte, átélte az evangéliumot, sőt segítségével élte túl a túlélhetetlennek tűnő haláltábort is. Pilinszky Újszövetség értelmezésének fókuszában természetesen a jézusi passió állt, melyben fogódzóra lelt saját szenvedéstörténetének feldolgozásában. (A magyar kortárs költészetben a debreceni költő-író Borbély Szilárd művészetében érzem még ezt a személyes aspektust. Borbély Szilárd még az, aki a személyes drámáját és Krisztus drámáját ilyen mélységben összekapcsolja – szülei rablógyilkossága kapcsán) 

Igen, Pilinszky az újszövetségi evangéliumot a lehető legszemélyesebb módon éli meg, és a szavak segítségével teszi azt megélhetővé azt mások számára, olvasói számára is. Nála az Újszövetség nem ugródeszka, mint megannyi magát keresztény költőnek feltűntető poétánál, hanem nála az Újszövetség tapasztalat. Így művészetének sem egyfajta félreérett misszionálás a célja, hanem annak a bemutatása, hogy az evangélium élet, életet menthet, életet jelenthet, sőt magát az élet értelmét jelentheti. Pilinszky célja nem egy kispolgári dogmatikus vallásosság lelki és szellemi kielégítése, vagy egyházi programversek „legyártása”, hanem számára az egyetlen cél -  ha egyáltalán lehet célról beszélni - valami módon újraírni a jézusi történet lényegét esszenciális tömörséggel.     

A HÉT ALAPPILLÉR 

Pilinszky teológiájának bemutatásakor, engedjétek meg, hogy hét kulcsfogalom, hét alappillér segítségével foglaljam össze mindazt, ami a költő művészetének, irodalmi munkásságának, verseinek és publicisztikáinak, vagyis az én értelmezésemben a teológiájának szíve közepe. Kulcsfogalmak, melyek kimondva, vagy kimondatlanul, de az életmű egészét megpecsételték. Kulcsfogalmak, melyek nagyon szorosan kapcsolódtak a művész gondolatvilágához, sőt szinte egyek lettek vele. Olyan teológiai fogalmakról van szó, melyeknek Pilinszky sokszor teljesen új ízt adott, sőt bizonyos értelemben leleplezte és nyelvi bravúrokkal újracsomagolta őket. 

Fülöp László a költőzseni halálára, az Alföld című folyóiratban megjelent írásában így jellemzi az elhunyt géniuszt: „Pilinszky merte vállalni a ritka megszólalás, a kevés beszéd, a kevés mű kockázatát.”[8]Pilinszky teológiai koncepciója – amennyiben ezt lehet egyáltalán koncepciónak nevezni – nem magyarázat, hanem összefoglalás. Nem bonyolítás, hanem egyszerűsítés. Nem kifejtés, hanem esszencia. A mag, a lényeg megtalálása. A héj, a körítés, a díszlet elhagyása. 

Ezt neveztem és nevezem én esszenciális teológiának, melynek hét alappillérjét szeretném most megmutatni nektek – természetesen az Újszövetség tükrében.  

1. Szenvedés

Pilinszky 12 éves volt, amikor kezébe akadt egy könyvesboltban Dosztojevszkij Megalázottak és megszomorítottak című műve.  Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy ezzel a könyvélménnyel fordult igazán a szenvedő emberek világa felé. Pilinszky költészetében kulturális metaforaként is szerepel Dosztojevszkij neve, és ilyen szerepet tölt be ismert regényhőseinek említése is, így például Karamazov Aljosáé vagy éppen Sztavroginé. De másutt is, a tulajdonnevek említése nélkül is ráismerhetünk költészetében Dosztojevszkij-hatásokra olyan motívumokban, mint a bűn, a fegyenc, a vesztőhely vagy az aranykor. 

Ezeknek a hatásoknak és motívumoknak az értelmezését maga a költő végzi el egyik esszéjében. „Hogyan lehetséges egy ártatlan kínhalála, ha létezik a Gondviselés? – kérdezi, mintegy megismételve Dosztojevszkij műveinek alapkérdését. – A puszta értelem nem lát kiutat, szükségszerűen föltételezi, hogy a világ vak, részvétlen őrlőmalom, amelynek kerekei közé hullva senki élő – se bűnös, se ártatlan – nem számíthat irgalomra. Ennek láttán csak a lázadás születne meg bennünk magunk, a világ, mások és Isten ellen, de így, e titokzatos botrány – gyerekek és Isten halála – láttán térdre esünk, mint Dosztojevszkij vagy Karamazov Aljosa, amikor egyedül marad Istenével.” 

Ami elsősorban összeköti Pilinszkyt Dosztojevszkijjel az nem más, mint az a tény, hogy bár a teremtett világ abszurditását és lakhatatlanságát mindketten pokolbeli élességgel látják, mégsem tagadják meg keserűségükben a Teremtőt, hanem még radikálisabb hittel fordulnak hozzá, mint végső vigasztalóhoz, velünk szenvedőhöz, sőt: a szenvedés Istenéhez. (Jób könyv, Eörsi István: Utazások a Senkiföldjén) 

Pilinszky úgy véli az ember drámai lény, számára a létezés egyszerre öröm és szenvedés, egyaránt átéli a létezés tragikumát és tragikus derűjét. Van olyan Pilinszky-kutató, aki úgy véli a létet kísérő fájdalom, a szenvedés lett legfőbb ihletője a művésznek. Költészetének magja nem más, mint a létezés tragikuma, de ugyanakkor a vele való küzdelem is.[9] „Magát Isten nagyon szeretheti, hogy ennyit szenvedett” – mondta neki egyszer egy gyóntatópap, ami nagyon megérintette őt, felkavarta, és még évtizedekkel később is emlékezett rá. 

Pilinszky háborús tapasztalatairól, szenvedéseiről, az ott átélt tragédiáról szóló verseiben – így például: Francia fogoly, Harbach 1944, Ravensbrücki passió, Harmadnapon – benne van az a mondanivalója a költőnek, hogy az ember passiója és a Krisztus passiója összetartozik, de a szenvedés mögött a fogoly, a szenvedő sorsa is értelmet kap Krisztus feltámadásában. Az emberi élet Krisztus passiójának jegyeit hordozza – ez az, amit a költő a haláltáborban a történelemnek egy kegyelmi pillanatában meglátott egy fogolyban – és ugyanakkor a feltámadásnak az ígéretét is hordozza. 

A Föld Pilinszky értelmezésében Istentől elhagyott Föld, a Paradicsom utáni állapot. Az ember ebben a szituációban – messze az Éden Fáitól – tékozló fiúként akar megtérni az elveszett hazába. „A dolgok természetfeletti centrumába” – szól a meghívás, ide kell megtérnünk – olvashatjuk Pilinszky 1964-es naplójában. Ugyanitt írja: „Egyedül az Atya van. A szenvedés a meghívónk hozzá. Nem szabad megfutni a szenvedéstől.”[10]Fülöp László írja a költő halálára egy tanulmányban: „Pilinszky János a költészet boldog-szenvedő aszkétája volt. (…)Tökéletesen átélte „az emberi egzisztencia tragikumát.”[11] És igen, a jézusi passió Pilinszky számára egy olyan szenvedéstörténet volt, melyben bizonyos értelemben participálódhatott, de még inkább magáénak, sajátjának is tekinthette, illetve saját szenvedésének értelmét is kutatta Jézus szenvedésébe. 

Most hallgassunk meg Kosbor Trió Pilinszky Cd-jéről egy dalt. 

2. Magány 

„A magányra nem az ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai.” – írja egy helyen Milan Kundera, ami nagyon izgalmas annak a jézusi mondatnak az összefüggésében, mely így hangzik: „Nincsen nagyobb szeretet annál, mintha valaki az életét adja a barátaiért.” Igen, nem vitás, hogy legmélyebb magányt Jézus a nagyhéten éli meg, azon belül is nagypéntek drámájában.

Pilinszky János így fogalmaz: „A "modern" magányos a külső és belső élet közt húzódó "senki földjén" kallódó vándor. Nem formailag magányos, hanem töltésében. Talajtalan, gyökértelen – mondották rá a századfordulón. Ma egyszerűen magányosnak hívják. Magányos az, aki lényegében elvesztette vagy megszüntette a világgal és saját, belső világával való kapcsolatát. A magányos ember a kapcsolatok örökös homoksivatagában él.” – írja a költőzseni majd így folytatja:

„Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. "Uram, Uram, mért hagytál el engem!" - ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. (…) Átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta.”

Pilinszky a műveiben megkülönböztet tartalmi és formai magányt, és úgy látja az Istennel élő ember egyedül formailag válhat magányossá. Az alkotó ember magánya is csak formai magány, de tartalmában épp az ellenkezője.

Az imádkozó embernek – vallja a költő - a magányos fa lehetne a jelképe, ahogy gyökereivel a földben áll, s levelével ki-belélegzi a világot. Egy Baitz Máriának írt levelében ír ekképpen: „Soha ilyen tisztán nem láttam, hogy kivétel nélkül egyedül vagyunk, s ezért részvétünk oszthatatlan. Egyformán kell szeretnünk mindenkit. Igen ellenségeinket is, mert különben senkit se szeretünk a csaláson és a hazugságon kívül.”[12] 

A végső elhagyatottság érzése megdöbbentő kínja-gyötrelme finomodik lírává Pilinszkynél, melynek hatása alól sokáig nem tud szabadulni az ember. Pilinszky élménye a kifosztottság, az egyedüllét, az emberektől való fájó menekülés.[13] A végső elhagyatottsággal kapcsolatban sokszor említi Jézus kereszthalálát, a kereszt példáját, ahol is a végső kifejlet egybeesik azzal a pillanattal, amikor Jézus semmit sem lát. Félelmetes állapot ez a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki: az elhagyatottság: Uram, Uram, miért hagytál el engem? 

Jézus magányának drámára újra meg újra központi téma a költő művészetében, mint ahogyan az emberi egyedüllét, elhagyatottság érzése a földön, a szenvedésben, a haláltábor magányában. Mégis, ennek ellenére egy helyen ezt vallja: „Se a magánytól, se a haláltól nem félek. Isten viszont mindig és mindent megtesz – ha végtelen távolságban tartózkodik is tőlünk.”[14] Sokszor adott bátorítást Pilinszkynek Simone Weil híres paradox mondata is, aki így vall: „Nem vagyok egyedül, mert egyedül vagyok.” 

„A magány: szenvedés, sokszorozva végtelennel.” írja Honoré de Balzac egy helyen. Ha ezt a mondatot az inkarnáció és a passió összefüggésében teológiai felfedezésként vizsgáljuk, akkor nyugodtan kimondhatjuk, hogy igen Jézus nagyon is átélte a magányt, mégpedig teljes metafizikai magányról volt szó. Salamon János A magány metafizikai struktúrája című könyvében legalábbis beszél arról a fajta a magányról, aminek transzcendens aspektusa is fellelhető. Ez a fajta magány abszolút magány, melynek motivációja az Isten iránti vágyódásban keresendő. Még inkább izgalmas kérdés ez, ha szótérológiai szempontból nézzük. Eszünkbe juthatnak John Steinbeck szavai, mely szerint: „Minden, ami nagy és értékes, magányossággal jár.” Gyönyörűen mutatja be ezt a fajta magányt a már említett Eörsi István Utazások a Senkiföljén című könyve, mely Jób szenvedéssel átélt magányáról ír és mindazokról akik így vagy úgy de átélik, átélhetik ezt a fajta misztikus magányt. 

Mindenki, aki így vagy úgy megjárja a mélységet legyen szó Jónásról, Jóbról, Jézusról vagy Pál apostolról, legyen szó József Attiláról, Dosztojevszkijről vagy éppen Pilinszkyről.

Híres Négysoros című versében így ír Pilinszky: „Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.” 

Plakátmagány, ami bizonyos értelemben értelmezhető úgy is, mint ami az abszolút, metafizikus magány szimbóluma, ha úgy tetszik, a magány maximuma. Amikor fel sem merül, hogy a magány jó, a magány szép, a magány a vágyakozás tárgyává nemesülhet. A plakátmagányra nem igaz az, amit Anton Pavlovics Csehov így ír:   „Igazi boldogság csak a magányban található.” Egy mondatban összefoglalva: Pilinszky és a magány számomra kicsit olyan, mint a jól ismert mesében Picúr és Pom-Pom: külállók, de mégis valahol egyek. 

3. Csend 

Pilinszky Ars Poetica helyett című 1970-ben megjelent írásában így ír: „A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét. Ami nyomot hagy rajta, oly véghetetlenül igénytelen, hogy kérdéses, valaha is föl tudunk érni hozzá? Ha lehet megkülönböztetést tenni, a köztünk beállott csend többé nem is annyira a költészetet érinti, mint magát a költőt kötelezi, élete egészét követeli már, s nem lehet nem eleget tenni e hívásnak, ha mindjárt a végleges és tökéletes elnémulás kockázata árán is.” 

A csend kétségtelenül egy nagyon fontos fogalom Pilinszky eszköztárában. Csend, mint esemény, sokféle csend-típussal. Intelem című versében így ír: 

„Ne a lélegzetvételt. A zihálást.

Ne a nászasztalt. A lehulló maradékot, hideget, árnyakat.

Ne a mozdulatot. A kapkodást.

A kampó csöndjét, azt jegyezd.”[15] 

Pilinszky vallotta, hogy a csend sokféle lehet, és hogy a pokolra szállás csendje nem feltétlenül Isten csendje, és hogy a világ csendje még véletlen sem keverendő össze ama másikkal, az ember elrejtőzésének nyilvánvaló csendje az Istenével.[16] 

Pilinszky csendje sokféle, de leginkább a kiáltás utáni pillanatnak a csendje ott a kereszten. „Úgy szeretnék írni – mondta Pilinszky egyszer - mintha csöndben maradtam volna.” Ahogy az indiai szentek éltek vele, akik egyáltalán nem voltak hajlandóak megszólalni, csak mikor már a végső igazság szólt általuk, vagy ahogyan Szókratész vagy Krisztus élt vele bírái előtt, ez a csönd a beszéd visszhangzó formája lehet Pilinszky, aki ritkán ironikus, és sohasem messianisztikus, másfajta csöndre tanít minket.[17] 

Így vall a költő egy 1968-as Új Emberben megjelent cikkében: „Minden beszéd legmélyén csönd lakik. Isten minden beszédet felülmúló csöndje, az a legfőbb kimondhatatlan beszéd, mely szavainkban örökösen megtestesülni kíván, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az Ige testet öltött közöttünk.” Igen, Pilinszky csendje sokféle, de leginkább „a kiáltás utáni pillanatnak a csöndje ott a kereszten”. A jézusi haláltusa utáni csend. 

Most hallgassunk meg Kosbor Trió Pilinszky Cd-jéről egy dalt. 

4. Kegyelem 

Létünk a kegyelem drámája – vallja Pilinszky.[18] Minden lépésünkkel közeledünk vagy távolodunk a Központtól. Soha nem lehetünk közömbösek, és soha nem lehet számunkra közömbös semmi: ez a keresztény élmény e líra feszült drámaiságának alapja. Pilinszky A többi kegyelem című versében így ír.

 „A félelem s az álom

volt apám és anyám.

A folyosó meg a

kitáruló vidék.

Így éltem. Hogy halok meg?

Milyen lesz pusztulásom?

A föld elárul. Magához ölel.

A többi kegyelem.”[19]

Kegyelem – kulcsszó Pilinszky művészetében. Jelenits tanár úr éppen e fogalommal írja le a háború szörnyűségeiből hazatért költőt, amikor így fogalmaz egy tanulmányában:  Pilinszky János „szörnyű kegyelem részese, akinek élve kellett visszatérnie a megsemmisülésből.”[20] Ehhez a gondolathoz, hadd tegyem hozzá még egyszer Pilinszky kegyelem-értelmezését: „Létünk a kegyelem drámája” – vallja a költő. 

5.     Hiány 

„hiány, Isten – Isten-hiány” 

Pilinszky a hiány költője – legalábbis így nevezi őt Lengyel Balázs egy 1974-es írásában.[21] Pilinszky a hiány költője. Egyfelől elvont formában mindannak a hiánynak, amelyet az emberiség java évezredes erőfeszítéssel be akar tömködni. Másfelől a lét rendjéből fakadó, betömhetetlen hiányénak. Annak, ami a semmi megsejtéséből, átéléséből következik. Pilinszky művészete a konkrét, szubjektív élményből kiindulva egyre inkább az elvont, az általános felé halad. 

A költő Isten-képe annak ellenére, hogy merőben szubjektív, lefordíthatatlan, és ahhoz, hogy megértsük, tökéletesen bele kell helyezkednünk az ő látásmódjába, mégis teoretikus teológiai állítás – egyszerre szubjektíven látott, és létezésében inkább állított, mintsem éreztetett. Ezzel együtt Pilinszky viszonya Istenhez változik – éppen úgy, mint például József Attilánál. 

Pilinszkyre Isten-elképzelésére nagyon nagy hatással volt a már említett Simone Weil Isten-képe. A weili látomásban Isten éppen hiányában nyilvánítja ki jelenlétét, s mi egyedül e hiányon keresztül tapasztalhatjuk meg őt. Másrészt Weil elválaszthatatlanul összekapcsolja a teremtést a passióval: a teremtés nem csupán visszahúzódást jelent, hanem az Atya és a Fiú közötti távolságteremtést, szétszaggatást is. 

Simone Weil szerint Isten keresztre feszítése örökkévaló, és ezt a Jelenések könyvének egy mondatával igazolja: „A Bárányt a világ teremtése óta megölték.” „Mi vagyunk Isten keresztre feszítése, létezésem keresztre feszíti Istent.” – írja egy helyen Simone Weil.[22]   

Weil hatása – ahogy az imént említettem – nagyon érezhető Pilinszky írásain, Isten-ábrázolásán és egész teológiáján. Pilinszky költészetének Istene ontológiai állítás, távolléte vagy hiánya nem kevésbé, de egészen másképpen: dermesztően fájdalmas, annak ellenére, hogy ezt a fájdalmat sohasem közvetlenül, hanem sejtésszerűen, mintegy rejtvénybe burkoltan éljük át. 

Hiány – egy fogalom melyre ismét igaz, hogy Pilinszkynél nem filozófiai terminus technikus hanem egészen egyszerűen: nyersen, a szív legrejtettebb zugáig átélt tapasztalat. Hozzáteszem persze, hogy némely Simone Weile-i gondolat számomra erős túlzásnak tűnik, ahol a kép erősebbnek tűnik, mint a tartalom végiggondoltsága – de ezt tényleg csak zárójelben jegyzem meg.

Most hallgassunk meg Kosbor Trió Pilinszky Cd-jéről egy dalt. 

6. Remény 

A hit, remény, szeretet – újszövetségi, páli hármasság közül kettőt szeretnék még bemutatni „Pilinszky-szókészletéből”. Íme az első a remény. Minden átélt szenvedés és fájdalom ellenére Pilinszky költészetében, teológiájában ugyanis benne van a remény. A remény, a történelem végpontjának reménye, vagyis a megígért egység az Atyában. Nem más ez a remény, mint a tékozló fiú hazatérésének reménye. „Mindannyian egyek vagyunk”, egyek abban a reményben, hogy visszafogad az ősi rend, helyreáll a kreatúra egysége a Teremtővel.”[23] Arról a reményről beszél Pilinszky, amelyről az emberi tapasztalat nem vagy nehezen tud vallani, mert az e világ tényei úgy takarják el az igazi realitást, ahogy a viharfelhők is elfedik a szemlélő elöl a derűs nyári eget. 

Az ember reménye egyrészt az Isten tékozló szeretetének realitása, nem csupán a jövőbe vetítve, hanem minden időben, másrészt az a tény, az a hit, amit a költő a Harmadnapon című versének végére latinul idéz a Credoból: „Et resurrexit tertia die.” Feltámadt a harmadnapon Jézus, és reménnyé változtatta át a reménytelenséget. Pilinszky végső derűje a realitáson túli realitásban nyeri el értelmét, aminek visszfénye az evilági életben a másokkal való szolidaritás. Hiszen „a remény egy és oszthatatlan”…   

7. Szeretet 

És végül, de nem utolsó sorban, az utolsó fogalmunk a „szeretet”. Pilinszky számára a vérségi köteléknél sokkal többet jelent a szeretet összefűző ereje. Rengetegszer ír a szeretetről, különböző aspektusait bemutatva, ebből említenék meg néhányat! 

1. Az inkarnáció és szeretet Pilinszkynél úgy kapcsolódik össze, hogy a költő szerint egész létünk a szeretet isteni túlkapásainak a drámája, és ennek a drámának áll mintegy centrumában a megtestesülés titka az isteni ártatlanság makulátlan tiszta jegyeivel. 

2. Utolsó vacsorával kapcsolatban így ír a szeretetről: „Minden szeretet tragikus, nincs szeretet tragédia nélkül.[24] És Istennek még csak választása sincs, hogy elfogadja a szeretetet, vagy elutasítsa a tragédiát, mivel ő maga a szeretet” Minden szeretet tragikus a földön. S fordítva is: szeretet nélkül nincs tragédia. Szeretet nélkül az élet lehet szenzációs és unalmas, értelmes és értelmetlen, de soha se tragikus. A szeretet nem arra való, hogy a szenvedést feloldja.

Épp ez a szeretet titka. Egyedül szeretve tapasztalhatjuk meg a halál végleges tragikumát s az öröklét realitását. Élet és halál, öröm és szenvedés egyedül a szerető szívek számára valóság.

3. Az imádság és szeretet kapcsolatáról Pilinszky felfedezése nagyon izgalmas. Úgy véli az imádságnak nincs alternatívája abban az értelemben, hogy csak abban vagyunk képesek egyedül mindent és mindenkit szeretni. 

4. A költő a szeretettel összefüggésben arról beszél egy helyen, hogy Isten tékozló. A tékozló Fiú történetén keresztül mutatja be az Atya szeretetét.[25] Bemutatja, hogy tulajdonképpen az Atya a példázatban az önzetlenségnek, a szeretet korlátlan – tehát tékozló – kiáradásának és befogadásának a centruma. Pilinszky egyszer Hegyi Bélának nyilatkozva arról beszélt, hogy Isten olyan lény, aki el tudja viselni, hogy szeretik. Nyilván rosszul szeretünk, de az Isten az, aki a rossz szeretetet is kibírja, de még nagyobb dolog, hogy a jót is. Azt tudniillik, hogy a centrumot szerethetjük. A jóságot magát, a szeretetet magát. Ez a fajta tékozló atyai szeretet az ember reménysége a világban. Ez a szeretet – véli Pilinszky - nem mérlegel, szétosztja mindenét, elfogad. 

Azt gondolom, hogy mindaz, amit Jézus tanít a szeretetről, az így vagy úgy de megjelenik a Pilinszky életműben. Legyen szó Isten-ember kapcsolatról vagy éppen ember-ember relációról. Emellett a páli szeretethimnusz morzsái is szépen szét vannak szórva a különböző Pilinszky-művekben. Néha kimondva, de legtöbbször kimondatlanul, amolyan paradox módon pilinszkysen. 

BEFEJEZÉSKÉNT NÉHÁNY GONDOLAT

Pilinszky írásai számomra újra meg újra forrássá válnak. Mindig képesek lenyűgözni, mindig képesek feltölteni, mindig képesek lehúzni a mélységbe. Mélységbe, ahol a lényeg el van rejtve. Pilinszky művei évtizedekkel ezelőtt íródtak, de igazságuk, érvényességük, esztétikai értékeik mit sem koptak. Örök igazságot rejtett el bennük a költőzseni. Elrejtette, ami azt is jelenti, elsőre talán nem is található meg. Vagy nehezen található meg. Küzdeni kell érte. De aztán annál nagyobb az öröm. Pilinszkyt olvasva sokszor ért katarzis. Sokszor éltem át, hogy úgy éreztem: talált. Eltalált. Megtalált. Sokszor használom igehirdetésre való felkészüléskor is, mert érzem, hogy segít. Érzem, hogy Pilinszky teológiai gondolkodása közel van tűzhöz. Szent ihletettsége, számomra legalábbis: kétségtelen. Szeretettel ajánlom mindannyiotoknak Pilinszky írásait olvasásra, újraolvasásra, felfedezése, vagy újrafelfedezésre! Személye, életműve, esszenciális teológiája azt gondolom, beemeli őt a XX. Századi halhatatlan gondolkodók nemes táborába, nemcsak magyar viszonylatban, de a gondolkodás története egyetemes világának viszonylatában is. Nekem ő a magyar irodalom tokaji aszúja, a királyok, a Király bora. Köszönöm a megtisztelő figyelmeteket!  És íme egy kis Kosbor Trió…

[1] Wolfhart Pannenberg: Rendszeres Teológia I., Osiris Kiadó, Budapest, 11.o.

[2] Paul Tillich: Rendszeres Teológia, Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 29.o.

[3] Paul Tillich: Rendszeres Teológia, Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 31.o.

[4] Nemes Nagy Ágnes: Trapéz és korlát, in: Újhold, 1946. 2. sz.

[5] In: Rónay György: Olvasás közben, Magvető Kiadó, Budapest, 1971

[6] In: Rónay György: Olvasás közben, Magvető Kiadó, Budapest, 1971

[7] In: Lengyel Balázs: Zöld és arany, Magvető Kiadó, Budapest, 1988

[8] Fülöp László: Pilinszky János halálára, in: Senkiföldjén – In memoriam Pilinszky János, szerk.: Hafner Zoltán, Nap Kiadó, Budapest, 2000, 176.o.

[9] Tüskés Tibor: Introitusz, in: Tüskés Tibor: Pilinszky János. Arcok és vallomások, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986

[10] Gattyán Nikolett – Szalay László: „Egyedül Istennel írunk”, in: Senkiföldjén – In memoriam Pilinszky János, szerk.: Hafner Zoltán, Nap Kiadó, Budapest, 2000

[11] Fülöp László: Pilinszky János halálára, in: Senkiföldjén – In memoriam Pilinszky János, szerk.: Hafner Zoltán, Nap Kiadó, Budapest, 2000, 176.o.

[12] Pilinszky János levele Baitz Máriának, in: Pilinszky János összegyűjtött levelei, Osiris Kiadó, Budapest, 1997

[13] Hafner Zoltán: Részletek a Harmadnapon fogadtatásából, in: Senkiföldjén – In memoriam Pilinszky János, szerk.: Hafner Zoltán, Nap Kiadó, Budapest, 2000

[14] Pilinszky János levele Baitz Máriának, in: Pilinszky János összegyűjtött levelei, Osiris Kiadó, Budapest, 1997

[15] Pilinszky János összes versei, Intelem című vers (részlet),  Osiris Kiadó, Budapest, 1997, 100.o.

[16] Balassa Péter: A látvány és a szavak, in: A látvány és a szavak, Magvető Kiadó, Budapest, 1987

[17] Ted Hughes: János Pilinszky: Selected Poems, Carcanet New Press, 1976, ford.: Kada Júlia

[18] Rónay György: Trapéz és korlát, in: Senkiföldjén – In memoriam Pilinszky János, szerk.: Hafner Zoltán, Nap Kiadó, Budapest, 2000

[19] Pilinszky János összes versei, A többi kegyelem című vers,  Osiris Kiadó, Budapest, 1997, 103.o.

[20] Jelenits István: Utószó a Trapéz és korlát-hoz, in: Pilinszky János: Trapéz és korlát. Reprint kiadás, Budapest, 1996

[21] In: Lengyel Balázs: Zöld és arany, Magvető Kiadó, Budapest, 1988

[22] Bende József: Pilinszky és Simone Weil, in: Senkiföldjén – In memoriam Pilinszky János, szerk.: Hafner Zoltán, Nap Kiadó, Budapest, 2000

[23] Gattyán Nikolett – Szalay László: „Egyedül Istennel írunk”, in: Senkiföldjén – In memoriam Pilinszky János, szerk.: Hafner Zoltán, Nap Kiadó, Budapest, 2000, 114.o.

[24] Pilinszky János: Lukács margójára, Új Ember, 1969. április 6., in: Pilinszky János: Szög és Olaj, szerk: Hegyi Béla, Vigilia Kiadó, Budapest, 1982

[25] Gattyán Nikolett – Szalay László: „Egyedül Istennel írunk”, in: Senkiföldjén – In memoriam Pilinszky János, szerk.: Hafner Zoltán, Nap Kiadó, Budapest, 2000, 115.o.