Patriarchák megválasztása: a bizánci tapasztalat

Létrehozás: 2009. január 28., 08:52 Legutolsó módosítás: 2009. január 28., 09:09

Kirill, orosz ortodox patriarcha megválasztásával kapcsolatban az ortodox vezetőválasztás gyakorlatáról, ismeretterjesztő cikket közlünk. Hagy álljon itt egy írás arról, ortodox testvéreink maguk hogyan látják vezetőik választásának hagyományát, milyen egyháztörténeti jellegzetességei vannak ennek. Forrás: szimandron.hu / pravoslavie.ru / Jób (Gumerov) szerzetespap

Az ideális patriarcha jellemvonásai közé tartozik a tanítás képessége, a személyválogatás hiánya, vagyis, hogy egyformán viszonyul mindenki iránt, legyen szó akár magas rangú, akár alacsony helyzetű emberről, jellemző rá az igazságszolgáltatás során a szelídség, az engedetlenek iránt a szigorúság, az igazság és a hit dogmáinak félelem nélküli hirdetése, akár még a hatalmon lévőkkel szemben is.

A Bizánc által ránk hagyott örökség rendkívül gazdag: a szentéletűek életének példája, a teológiai gondolkodás mélysége, a tündöklő magaskultúra. E sokszínűségben különleges helyet foglal el a Konstantinápolyi Egyház sokévszázados története. A bizánci társadalom szellemi-erkölcsi élete meglehetősen pontosan tükröződött ezen elöljáró Egyház nagy vezetői megválasztásának tapasztalatában.

A patriarchák eszményképe, szellemi-erkölcsi jellemvonásai

Mindenek előtt meg kell jegyezni, hogy Bizáncban fokozatosan alakult ki a méltó patriarcha ideálképe. E kép (görög typos – „eszménykép, ideál”) alapvonásait olyan írásos emlékek rögzítették, mint Makedón Baszileiosz császár (IX. század) „Epanagoga” c. műve, a „Népszerű Epanagoga” (XI. század), a „Kis Szinopszisz” (XII. század), vagy Mathei Vlastar „Sintagma” c. műve. Ezen ideálkép szerint a patriarcha „Krisztus élő és megtestesült képmása”, aki szavaival és cselekedeteivel az igazságot fejezi ki. A patriarcha feladata hogy megőrizze a jámborságban és az erkölcsi tisztaságban azokat, akiket Istentől átvett, lehetőség szerint visszatérítsen az Orthodoxiába és az Egyházzal való egységbe minden eretneket és szakadárt, munkásságával a hitetleneket a hit követői közé hívja el. Természetesen a patriarcha feladata, hogy a rábízott lelkeket megőrizze a Krisztusban való életben, a világnak való keresztre feszülés által. Az ideális patriarcha jellemvonásai közé tartozik a tanítás képessége, a személyválogatás hiánya, vagyis, hogy egyformán viszonyul mindenki iránt, legyen szó akár magas rangú, akár alacsony helyzetű emberről, jellemző rá az igazságszolgáltatás során a szelídség, az engedetlenek iránt a szigorúság, az igazság és a hit dogmáinak félelem nélküli hirdetése, akár még a hatalmon lévőkkel szemben is. A bizánciak patriarchájukra Istentől vezetőjüknek adott lelkiatyaként tekintettek. A patriarcha az egész világegyetem keresztényeinek üdvösségéért munkálkodik, mindenkiért imádkozik Istenhez. Isten képmását jeleníti meg a földön, Aki őt a világegyetem (oikumené) minden kereszténye lelkének védelmezőjévé és gondoskodójává tette, akit ezért a keresztények mind tisztelnek és szeretnek, engedelmeskednek és hallgatnak rá, és úgy viszonyulnak iránta, mint atyjuk iránt. (1). Mathei Vlastar „Sintagmájában” így határozza meg a patriarcha legfőbb kötelességét: „A patriarcha először is azzal kell törődjön, hogy jámborságban és becsületben őrizze meg azokat, akiket Istentől átvett, majd pedig, hogy minden eretneket, lehetőségei szerint, az Orthodoxiába és az egyházi egységbe vezessen el (a törvények és a kánonok pedig eretnekeknek azokat nevezik, akik nincsenek közösségben az Egyházzal); valamint hogy világos tanításán és csodás tevékenységén keresztül, amennyire ez számára lehetséges, a hit követőivé tegye a hitetleneket, hogy látván az ő cselekedeteit, a Szentséges és Egylényegű Háromság szolgálóivá váljanak.” (2)

Kiket választottak meg patriarchának?

Az Egyház elöljárójának fent felvázolt szellemi ideálképe egyáltalán nem feltételezte, hogy patriarchát csak a főpapok, magas rangú személyek közül választhatnak meg. A Bizánci Egyház története a Birodalom utolsó 610 évében (843-1453) azt mutatja, hogy a patriarchát leginkább a szerzetesek közül választották meg. A fenti időszakban 75 patriarcha volt. Közülük 46 patriarchává választása előtt egyszerű szerzetes, szerzetespap vagy monostori igumen volt. Tizenkilenc patriarchát választottak a Szent Szophia székesegyház klérusából, vagy pedig az udvari papságból, akikre a magasszintű műveltség volt jellemző. Hatan patriarchává választásuk előtt metropoliták voltak, négyen pedig azelőtt, hogy megválasztották volna őket az Egyház elöljárójának, világiak voltak. Amikor rájuk esett a választás, szerzetesek lettek és ezután szentelték fel őket. Tehát 610 év alatt Konstantinápolyban csupán 6 patriarcha került ki a főpapok közül. A szerzetesek előnyben részesítése azzal magyarázható, hogy közöttük volt a legkönnyebb a patriarcha eszményképéhez méltó embereket találni.

A választás rendje

A választás több szakaszban zajlott, ami néha több hónapig is eltartott. A folyamat kezdetét a patriarcha-jelöltek állítása jelentette. Ebben elsősorban a konstantinápolyi patriarchai Szinódusban ülésező metropoliták vettek részt, azok a főpapok, akik az adott pillanatban a fővárosban tartózkodtak, valamint a császár. Azonban ez nem jelentette azt, hogy csak ezekre a személyekre korlátozódott azok száma, akik kezdeményezhették a jelöltek állítását. Nagyon jelentős szerepük volt a jelöltállításban a szerzeteseknek is, akiknek szellemi tekintélye nagyon magas volt a Birodalomban. I. I. Szokolov ismert bizantológus-kutató így sorolja fel a patriarcha-jelöltek állítására befolyással lévőket: „A nagyszámú patriarchai hivatalnokrendek és a fővárosi papság, a császári kíséret és az udvari hivatalnokok, a művelt bizánci társadalmi réteg és az egyszerű nép többé-kevésbé élénken érdeklődött az új patriarcha megválasztása iránt és bizonyos módon részt vettek a jelöltek előzetes kiválasztásában. Ez számukra természetes volt mind a patriarchának a középkori Bizánc egyházi-társadalmi életében betöltött óriási szerepe miatt, mind pedig a bizánciak őszinte vallásossága és az egyházi ügyek iránti forró odaadása miatt” (3).

Amikor kialakult a jelöltek listája, megkezdődött a jelöltek személyének tárgyalása, amiben gyakorlatilag az egész bizánci társadalom részt vett. Nikiphorosz Grigorosz bizánci történetíró (kb. 1295-1360) írja: „Eközben a patriarchai trón betöltetlen maradt, mert nem sokkal ezelőtt meghalt Germanosz patriarcha, aki okos, tanításában és cselekedeteiben szép életű ember volt. Tehát, megkezdődtek a találgatások és beszédek, hogy ki vegye át a patriarchátus kormányrúdját. Sokakra mutattak rá, mint méltó emberekre, egyesek az egyikre, mások – másra. De leggyakrabban Nikiphorosz Vlemmidosz neve hallatszott, aki híres volt bölcsességéről és erényességéről, és békés kolostorában szigorú aszkéta életet élt. Amikor visszautasította, egy Arszeniosz nevű másik szerzetest részesítettek előnyben, aki akkor az aszkézis szűk ösvényét egy Apolloniádesz környéki monostorban járta. Ez egy erényeiről híres, de egyszerű ember volt, akire nem volt jellemző a nehéz helyzetek labirintusából való kijutás művészete” (4).

Ahogy Thesszaloniki Szent Szimeon megjegyzi, a patriarcha-jelöltek megtárgyalásának idején egyetlen főpap sem léphetett be a Szent Szophia székesegyház kapuján anélkül, hogy ne terjedt volna el róla az a hír, hogy meg akarja szerezni a patriarchai trónt, ugyanis a patriarchai tisztségre törekvés és ambíciók a bizánciak szemében a megengedhetetlen becsvágy kifejeződései voltak. Az ilyen ember nem kerülhetett be a lehetséges patriarcha-jelöltek közé.

Az első évszázadokban a Jusztiniánosz császár féle törvénykönyvben rögzített választási elv érvényesült. A IX. század közepétől azonban a rend megváltozott. Mivel a kánonok szerint a püspököt a zsinatnak kell megválasztania, a császár zsinatot hívott össze a patriarcha megválasztására. A források nem szólnak arról, hogy kik és hányan vettek részt ezeken a zsinatokon. A kutatók feltételezik, hogy ezeknek a zsinatoknak legalább tizenkét tagja volt. Bizáncban nem volt szokás helytartót választani a patriarchai trón megüresedése esetén. A zsinaton a kappadókiai Caesaria metropolitája elnökölt, aki a bizánci püspöki székhelyek rangsorában (szintagmation) az első helyet foglalta el. Távollétében az efezusi metropolita elnökölt – akinek kathedrája a második helyen állt. A zsinat imádkozás után kezdte meg munkáját: a jelöltek megtárgyalását. Jelölt lehetett Bizánc bármelyik orthodox hitű lakosa, akinek jámbor élete ismert volt.

1289-ben három jelölt volt: Első Jusztiniána püspöke, Gennadiosz, Jakovosz, egy athoszi szerzetes és Athanasziosz a Gana-hegységben élő aszkéta szerzetes. A püspök kapta a legtöbb szavazatot, ő állt a lista élén. Őt választotta Paleiologosz Andronikosz császár is. Amikor azonban értesült a megválasztásáról, Gennadiosz püspök határozottan visszautasította a patriarchai méltóságot, és nem sikerült meggyőzni arról, hogy változtassa meg döntését. Ekkor a császár Athanasziosz aszkétát választotta. Athanasziosz nagyon sokat tett az Egyházért. Szigorúan fellépett a hiányosságokkal szemben, amivel kiváltotta a papság elégedetlenségét. Nem akart a viszály okává válni, ezért 1293-ban visszatért monostorába, ahol a világtól elvonultan élt. 1303-ban azonban visszahívták a fővárosba. Mivel nem kívánt újabb elégedetlenséget és viszályokat kiváltani, nem tért vissza, hanem elzárkózott a monostorában. Élete vége felé megjelent néki Krisztus: szemrehányást tett neki azért, mert nem teljesítette a végsőkig patriarchai kötelességeit. Szent Athanasziosz könnyek között bánta meg bűnét és az Úr megbocsátott: megadta neki a csodatevés ajándékát.

Amikor a jelöltek kiválasztása befejeződött, a chartophilax két főpappal együtt elvitte a császárhoz a jegyzőkönyvet. Amikor a császár kiválasztotta a patriarchát, akkor tartották az ún. kis kihirdetést. Ezt maga a császár végezte. Amikor 909-ben a zsinat Euthimiosz szerzetest választotta patriarchának, Bölcs Leo császár így szólt a zsinat tagjaihoz: „Menjetek Euthimiosz monsotorába Pszamathiába és értesítsétek az ügyről, kérleljétek és határozottan kérjétek az én nevemben is; egyszer utalást tettem neki ezzel kapcsolatban, de ő azt felelte, hogy nem képes ellátni ezt a feladatot. Amint megkapjátok a beleegyezését, a következő nap vele együtt minél gyorsabban gyertek énhozzám”.

A metropoliták pedig elmentek Pszamathiába, és amikor elmondták Euthimiosznak, hogy őt választották, a szerzetes így felelt: „Uraim, bocsássatok meg nekem, én egy senki vagyok, aki méltatlan erre a nagy és magas tisztségre, és hagyjatok engem békén, hogy önmagamra és azokra figyelhessek, akik itt velem együtt küzdenek, ti pedig válasszatok valakit magatok közül, akit megfelelőnek tartotok”. A főpapok így feleltek: „Szent atya, ez lehetetlen. Mi téged – Isten után –, téged tartunk pásztorunknak és főpapunknak. Amikor az Egyház élére kerülsz, nem lesz már sem vita, sem megosztottság, sem küzdelem, hanem a közös jóért egy nyáj lesz, egyetlen pásztor irányítása alatt”. Kikérdezvén a metropolitákat Nikolaosz Misztikosz patriarcha lemondásával kapcsolatban, Euthimiosz nem adott nekik határozott választ, hanem bezárkózott a cellájába, ahol némaságban maradt. Másnap a császár, látván az elszomorodott főpapokat, így szólt: „Hát nem mondtam nektek már korábban, hogy ő (Euthimisz) nem hajlik erre? Mit gondoltok róla?” A metropoliták így feleltek: „Ha császári felséged nem utazik el hozzá, hogy meggyőzze őt, hogy fogadja el a tisztséget és egyezzen bele megválasztásába, akkor mi is hamarosan elesünk az Egyháztól, mert soha nem láttunk még ilyen éleselméjű és ily szelíd jellemű férfiút. Ki írhatná le egyenletes és nyugodt beszédének szépségét és kellemét? De miért is beszéljünk sokat erről a férfiúról? Mindenkinek mindennél jobban kell őt kérlelnie, hogy fogadja el a választást”. Ezt hallván Leo császár másnap elutazott Euthimioszhoz, és kérlelte az atyát, könyörgött, buzdította, a szent apostolok templomában rettenetesen esküdözött, hogy ha nem fogadja el a főpapságot, hanem visszautasítja azt, akkor neki, a császárnak, nincs több menekvése, és kétségbe fog esni, félelem nélkül fog minden rosszat és gonoszságot elkövetni, és végül eretnekségbe fog jutni, és az Úr Isten Euthimioszon fogja számon kérni az ő lelkét, és azokét is, akik vele, a császárral együtt, elpusztulnak majd. Ezeket a császár hol haraggal, hol könnyek között mondta. Az atya, látván lelki szorongattatását, így szólt hozzá: „Hagyd el, császár, nem illik ez hozzád; ha akarod, hallgass meg engem türelmesen”. A császár így felelt: „Beszélj atya, mondj, amit akarsz”. Euthimiosz felhívta a császár figyelmét, hogy Nikolaosz Misztikosz még nem mondott le a kánoni rendnek megfelelően a trónról, ezért nem lehet megválasztani az utódját. Ekkor Leo megmutatta Euthimiosznak Nikolaosz saját kezűleg írt lemondó levelét, egyúttal pedig kötelezettséget vállalt arra, hogy negyedik házassága ügyében Rómához és keleti patriarchákhoz fog fordulni. Euthimiosz csak ezután fogadta el a zsinat döntését, hogy őt válassza meg patriarchává. Válaszul a császár így szólt: „Én is így gondolom, akarom és erre törekszem; csak te ne utasítsd vissza az Egyházat”. Ebben megállapodván, Leo reményteljesen és örömben tért vissza a palotájába. Néhány nappal később újra eljött Euthimioszhoz és újra kérte, hogy fogadja el a zsinati választás eredményét. Ő végül a császár és a főpapok kérlelésére, sőt erőszakos követelésére, akik így beszéltek hozzá: „Euthimiosz úr, hallgass ránk: segíts az Egyháznak”, „isteni akaratból és zsinati egyetértésből kifolyólag kezébe vette az Egyház kormányrúdját” (5).

A negyedik szakasz a „nagy kihirdetés” volt: a választás eredményének hivatalos bejelentése. Ha a megválasztott személy püspök volt, akkor következett az intronizáció. Ha nem volt püspök, akkor előbb püspökké (ha világi volt, akkor pappá majd püspökké) szentelték és utána ültették a trónra.

[1] См.: Соколов И.И. О византизме. СПб., 2003.
[2] См.: Матфей Властарь. Алфавитная синтагма. Буква П. Глава 8-я: О патриархе. http://www.krotov.info/acts/canons/vlastar00.html
[3] См.: Соколов И.И. О византизме.
[4] См.: Римская история. Т 1. Кн. 3.
[5] См. Соколов И.И. О византизме.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben