Missura Tibor: Hitvallók Magyarországon

Megszoktuk, hogy Ordass Lajos, Keken András, Sztehlo Gábor, Túróczy Zoltán Zászkaliczky Pál stb. nevét emlegetjük, amikor az elmúlt 40 év hitvallóiról beszélünk. A mostani előadásom, bizonyságtevésem nem reájuk épül. Isten őket fénylő tűzoszlopnak használta, akikhez azonban sokan mások is igazodtak, és világítottak a saját helyükön mécsesként. A sok kis mécses a saját körében világított, sokaknak utat mutatott, erőt adott a hitük megéléséhez. Ezért ma hálát adhatunk értük is, s tanulhatunk tőlük,  hogyan is kell naponként újra és újra megharcolni a hit nemes harcát A visszatekintésben lássuk meg elsősorban Isten kegyelmét, amely őket is  és a mai híveket is vezeti. Ez adja és növelje a jövőbe vetett reménységünket.

Isten csodálatos kegyelme volt a  II. világháború előtti és utáni ébredés. Az evangélikus egyházban még külön is hálát kell adnunk azért, hogy a lelkészek közt kezdődött az ébredés, így nem az egyházunkon kívüli ébredési mozgalmakba ment ki az ébredés ereje, hanem a gyülekezeteinkben maradt. A későbbiekben a személyes hit, a megszólítottság adta a belső határozottságot, hogy igyekeztünk megmaradni a keskeny úton, illetve visszatalálhattunk Jézushoz, ha valami miatt elbuktunk.

A két világháború között, a 30-40-es években a világi újságokban is lehetett sokat olvasni a Szovjetunióban folyó vallásüldözésről, hogy hány ezer  ortodox papot végeztek ki vagy vittek el internáló táborokba. Az első világháború orosz foglyai is beszámoltak ilyenekről. Ezért az egyházi emberek tudtak a várható nehézségekről és csendben készültek is erre. De látták a 30-as évek magyarországi megoldatlan társadalmi feszültségeit is, és  úgy érezték sokan, hogy ezek megítélése jön az elkövetkezendő időkben.

A háború után nagyon megcsappant a teológiára jelentkezők száma, mert a lelkészi állás bizonytalan  anyagi létezést jelentett. Míg 1943-ban 23 jelentkező volt az első évesek száma, addig  1957-ben egyedül  egy  végzett a teológiánkon.

Csak azok jelentkeztek, akiket az ébredés személyesen elért, vagy akiknek a szülei példamutató keresztyén életet éltek eléjük. Ezért jöttek sokan lelkészcsaládokból. Később  egyesek a katonaságtól igyekeztek megszabadulni , de azok – a katonai vészidő elmúltával – a felsőbb években kimaradtak.

1952 vagy 1953 tavaszán minden teológusnak alá kellett írnia egy nyilatkozatot, hogy ha el is végezzük a teológiát, arra nem tarthatunk igényt, hogy az egyház alkalmazni is                                                

fog bennünket. Engem akkor még elért egy hangszál betegség is, és a szakorvos azt ajánlotta, hogy olyan pályát válasszak, ahol nem kell sokat beszélni, ezért se lelkész, se tanár ne legyek. Akkor ezt a kérdést is letettem Isten kezébe, – mert úgy éreztem, hogy Ő hívott el a teológiára, s tovább tanultam, mert  ha Isten engem a teológiára hívott,, akkor talán a „könyvtárosi” feladatot akarja nekem szánni,ahol nem kell sokat hangosan beszélni. A teológus időnkben is tartottunk a hűvösvölgyi gyülekezet gyerekeinek gyerekbibliaórát. Nekem mindég kellett valakit hívnom segítségül, hogy az éneket ő vezesse. Majd Isten csodája: megerősödött a hangom a segédlelkészi időben  annyira, hogy a vasárnapi négy istentiszteleten  is tudtam az igét hirdetni és a kántor nélküli gyülekezetekben az éneket vezetni.

A teológiánk első éveiben beszédtéma volt nálunk a francia ellenállók-partizánok magatartása. A hegyek közt rejtőzködő nagy csoport néhány  tagját elfogta a német SS különítmény. Az elfogottak közt volt egy gyerek is. A fogolytársak ezt a gyereket megfojtották, gondolva, hogy a várható veréseket és kínzásokat  nem fogja  kibírni a gyerek és elárulja a rejtőzködő csoportot. Megdöbbentő történet. De ez arra tanított bennünket, hogy mi minél kevesebbet tudjunk egymás dolgairól, hol milyen munkát végezünk az Úrért, hogy a baj idején – mert arra készültünk – minél kevesebbet tudjanak akár kiverni is belőlünk. A szolgálati naplóba, vagy az éves munkajelentésünkbe nem írtunk be mindent, nem írtuk be a párttagoknál tett esti látogatásainkat vagy az ifjúósági összejövetelek létszámát, vagy a tiltott kirándulásokat, nehogy egy házkutatás esetén bizonyítékot találjanak a munkánk ellen. Mi úgy készültünk a lelkészi szolgálatra, mint a 19. század misszionáriusai, akik az emberevő bennszülöttek közé is mentek hirdetni az igét.

1953 nyarán szuplikálni mentem – a teológus otthon javára gyűjteni, Szegedre . Szokás szerint szombaton megérkeztem a gyülekezetbe, este Benkóczi Dániel lelkész elmondott egy-két jellemzőt a gyülekezetről , majd a végén megemlítette, hogy másnap nekem fel kell olvasnom a püspöki körlevelet is a hirdetés keretében. Ez a körlevél a Tsz-esítésről szólt, mert akkor az egész ország a Tsz-esítés lázában élt. Átvillant a fejemen, hogy mi köze a TSZ-nek az evangélikus szószékhez. Folytatta Benkóczy Dániel, hogy ezt mindenképpen fel kell most olvasni, mert biztos kapunk rendőri ellenőrzést is, hogy megtörtént-e a püspöki körlevél felolvasása. Ugyanis ezen keresztül  mérik-figyelik, hogy az Egyház mennyire a klerikális reakció – a vallásos ellenállás – búvóhelye. Úgy látszik, valami leolvasható volt az arcomról, mert így folytatta: a körlevélbe belejavítottam. A javított szöveget légy szíves olvasni, mert a rendőr az eredeti szöveget nem ismeri és neki csak a tényt kell közölnie, hogy olvasták-e a püspöki körlevelet vagy nem..                                              

Akkor tanultam meg, hogy egy-két szó elhagyásával vagy beírásával lehet még egy furcsa körlevélből is, evangéliumhoz méltó írást készíteni. Ezt később tudatosan én is gyakoroltam.

Nehéz idők voltak azok, s meg kellett tanulni azt is, hogy minden hazugságot el lehetett az egyházakról és a papokról, rólunk mondani.  Jellemző az alábbi cikk, ami 1952. június 20-án jelent meg Nyíregyházán az ottani Néplap című újságban:

….A nép állama biztosítja a szabad vallásgyakorlatot és a papság jelentős része be is illeszkedik ennek folytán a népi demokratikus életünkbe. Az állam biztosítja azt is, hogy a dolgozók gyermekei, kiknek szülei úgy kívánják: hittant tanulhassanak. Mindnyájan felismerik azonban a dolgozók, hogy a papság egyrésze még mindig népi demokráciánk ellen fenekedik, s a hittanórák nem vallásgyakorlatot szolgálnak a klerikális reakció kezében, hanem fordítva: bűnös politikát a nép ellen! Számtalan példa bizonyítja ezt, Joób Olivér nyíregyházi evangélikus pap titokban szervezett hittanórákat a gyermekeknek. A hittanóra alatt „őrséget” állított: egy papot az iskolakapuba, egy papot a teremajtó elé. El lehet képzelni, hogy micsoda „kegyes áhítat” szellemében folytak le ezek a „hittanórák”. A népi demokrácia, a Szovjetunió ellen uszított a klerikális reakciónak ez az elvetemült ügynöke, s még az enyhébbik dolog volt, amikor „csak” az iskola, a mozi, a tanulás ellen tartott „szentbeszédeket.”

Hiába kért maga ellen Joób Olivér vizsgálatot, hogy igazolja magát. A vizsgálat megtörtént és megállapította, hogy semmi jogtalanság, politikai agitáció nem történt. Az újság azonban nem hozott helyesbítést. Sőt 1953-ban egy újabb cikk jelent meg: Joób Olivér nyíregyházi evangélikus pap nemcsak hogy a továbbtanulás ellen beszélt a gyermekeknek a konfirmációi előkészítés ideje alatt, hanem még arra is felhasználta őket, hogy gyűjtsenek neki pénzt a városban. A sötétség hívei mindent elkövetnek, hogy megmérgezzék hazugságukkal a gyermekeket. Erre legszívesebben a hittanórákat használják fel.  – Természetesen ez sem volt igaz.

 A rosszindulatú támadásoknak teljesen ki voltunk szolgáltatva, senki nem védett, védhetett meg bennünket.

1956 augusztusában Veszprémbe kerültem  az első segédlelkészi beosztásomba, ahová főnököm, Vető Béla alig egy-két hónappal korábban került. Az egyik napon szól a principálisom, hogy az előző nap ott járt az ÁEH megyei megbízottja. Azt kérte tőle, hogy mutasson meg egy bizonyos anyakönyvet.. Mivel Vető Béla már korábban dolgozott az országos levéltárunkban, ahol meg kellett tanulnia a levéltári és irattári ügykezelés állami szabályait is, ezért  az állami hivatali rendtartásunkra hivatkozott, hogy azt nem teheti. „Akkor csak azt kérem, – mondta az ÁEH-s, –  hogy nézzen meg egy bizonyos adatot.” A főnököm megint nemet mondott, mert ő nem adhat ki adatot. „Ha valamit tudni akar az előadó úr, a püspöki hivatalon keresztül hivatalosan megkaphatja a felvilágosítást” –mondta. Nem jött kérdés a püspöki hivataltól. Ez csak egy kísérlet volt, „lekáderezés”, hogy mennyire „besegítő” az új veszprémi lelkész, pedig ő nem is volt esperes. Az ártatlannak látszó kérdés mögött az volt, hogy  szerették volna tudni, hogy a párttagok tartottak-e titokban egyházi esküvőt vagy keresztelőt. Milyen fontos volt akkor a diplomáciai érzék!

 Ha az esperes a megyeszékhelyen lakott, akkor az neki sok feketekávéjába vagy „miseborjába” került, mert az ÁEH-s rendszeresen meglátogatta a lelkészi gyűlések után, hogy milyen volt ott a „hangulat”. Az ózdi segédlelkészségem idején, 1958-ban, még az LMK gyűlésen is részt vett Miskolcon a megyei ÁEH megbízottja, sőt hozzá is szólt… Az esperesek bejelentettek minden lelkészgyűlést, nehogy „kitalálják”, hogy titkos összeesküvést folytatnak egyes egyházi körök. A vidéki esperesnek írásban vagy telefonon kellett beszámolnia az LMK eseményeiről.. Sokan úgy látjuk, hogy az ilyen „szorosabb, fehér asztal melletti” kapcsolat az evangélium hirdetését segítette, mert így könnyebben kaptunk hitoktatási engedélyt (-minden évben külön névre szólóan iskolákra lebontva-), építkezéshez hozzájárulást, vagy nem akadályozták meg a családi istentiszteleteket. Az ilyen „látogatásokról”, mint hivatali eseményről, feljegyzés készült. Ha „csak” tisztviselő volt a megbízott, akkor az ÁEH irattárába lelhető ma meg ez a feljegyzés, ha a titkos rendőrségnek is tagja volt, akkor kódolt, konspiratív módon „begyűjtött értesülés” formájában a titkos szolgálatoknál. Önmaguk létének igazolására is igyekeztek minden bolhából elefántot faragni. Ezért olvashatjuk egy 1958-as  titkosszolgálati jelentésben: ”A szocialista építőmunka jelenlegi körülményei között az egyházak jelentik népi demokratikus rendszerünk legnagyobb legális ellenfelét”.  Vagy egy 1962-es összefoglaló értékelésben: „A protestáns ellenséges körökre jellemző, a különböző ellenséges elemekkel való szoros összefonódás, amelyben jelentős helyet foglalnak el a volt horthysta államapparátus ellenséges tagjai. Ugyancsak jelentős  számmal találhatók közöttük a volt horthysta titkos szervezetek tagjai… A protestáns gyülekezetek presbitériumai esetenként a deklasszált elemek gyűjtőhelye”. (Közli Kiss Réka: Keresztyén Igazság. 2006/4 17. lap). Tehát ránk, mint közellenségre tekintettek, és úgy is bántak velünk.

Emlékezhetünk arra, hogy Békés megyében, ahol az ébredés következtében nagy létszámú családi istentiszteletek voltak a tanyákon, a Rákosi korszakban, hogyan számolták fel azokat szinte máról holnapra. Az istentisztelet ideje alatt megérkezett a rendőrség, látványosan megvárták az istentisztelet  végét, míg a hívek elmentek, s utána hivatalosan házkutatást tartottak a családnál, hol tiltott disznóvágás, hol elfekvő gabonakészlet ürügyén.

1960-ban Pécsről a keresztfiam keresztelőjére akartam menni Magyarbólyba, ezért határsáv engedélyt kellett kérnem a rendőrségtől, mert az a falu közel volt a Jugoszláv határhoz.  Ehhez a megyei ÁEH-s ajánlása volt szükséges. Bementem a pécsi megyeházára, ahonnan felküldtek a katolikus püspöki hivatalba, ahol az ÁEH vezetőjetartózkodott, mert akkor éppen a katolikus püspökség állami felügyelet alatt állt. Ott ült a püspöki szoba előtti helységben, mindent láthatott, mindenre rákérdezhetett. Ott nyomta rá a pecsétet az én határsáv-kérelmemre is..

Ezek után talán nem találjuk provokatívnak azt a kijelentést, hogy bizony sok hitvalló lelkészünk volt a nehéz időkben. Mert azok a lelkészek, akik hűségesen végezték a szolgálatukat, s egyházunk népe látta, hogy ezt nem pénzért, nem anyagi előnyökért, nem tekintélyért végeztük – elkezdték kérdezni és keresni annak a titkát, hogy mi indítja a lelkészeket erre a munkára.. Mi akkor nagyon sokszor éreztük, hogy erőnk véges, sokszor lehetőségeink határához érkeztünk, s ezért sokszor álltunk meg tehetetlenül , Isten segítségét kérve – s tapasztaltuk meg Isten megsegítő kegyelmét. Isten tapasztalhatóan jelen volt életünkben.

Az alábbi történetet Trausch Liza írja le a könyvében. Ő is az egyike azoknak, akik a maguk helyén, ő Biatorbágyon , világítottak, s közben számtalanszor átélték Isten szabadító kegyelmét.

Hadd mondjak el még valamit, ami 1967-ben történt meg. Egy tavaszi napon kislányok látogattak meg, talán 10-15-en lehettek, akikkel együtt beszélgettük meg a dolgokat fönt a kertben. Később azonban lejöttünk, és a verandán folytattuk a beszélgetést egy igehirdetés keretén belül. Még javában tartott az alkalom, amikor belépett Erzsike, aki  figyelte az utat, nem jön-e váratlan látogató, rendőrség, vagy megfigyelő. Erzsike hirtelen belépett és annyit mondott: "Jönnek!" Ez azonnali riadót jelentett. A lányokat gyorsan beküldtem a szobámba, rájuk csuktam az ajtót, és siettem a nyomát eltüntetni annak, hogy többen voltak itt együtt. A már megterített asztalról pillanatok alatt elhordtuk az edényt, a székeket a helyükre tettük, és mire látogatóink megérkeztek, minden nyom eltűnt már. A látogatók két oldalról érkeztek hozzánk, a völgy két feléről, hogy senki ki ne mehessen a házból tudtuk nélkül. A völgyben sétáló édesanyámat és a vele lévő vendéget felhozták. Azután azt mondták, hogy mindenki, aki a házban van, menjen az ebédlőbe. Az volt a jó, hogy addigra már a kislányok az én szobám külön bejáratán át elhagyták a házat. Hálát adok az Úrnak, hogy azok, akik velem együtt szolgálnak, megtanulták, hogy ijedtség nélkül, lélekjelenléttel tudjanak ilyen helyzetekben cselekedni. Erzsike vezette ki őket az ajtón át a kertbe. A kertből azután az erdőbe mentek át, onnan Isten csodálatos vezetésére a szomszéd falunak, Törökbálintnak a vasútállomására jutottak ki gyalog. Ugyanazon az estén a rendőrök várták őket a torbágyi állomáson. Nem tudták elképzelni a rendőrök, hova lettek ezek a lányok. Isten csodálatosan meg tudja védeni és el tudja takarni az övéit. 

Hónapokkal később mondta el nekem valaki, hogy egy rendőrségi kihallgatás alkalmával szinte bosszúsan kérdezte tőle a nyomozó: „Azt mondja meg nekem, hova tűntek azok a lányok, akik miatt mi egy hónappal ezelőtt kimentünk az Iharosba?" Az illető nem tudta, de nem is mondta volna meg. Megint igazzá lett az az Ige, amit az Úr mondott: „Kerítetlenül lakják Jeruzsálemet. Én pedig az Úr, tűzfal leszek körülötte!" Ebben az esetben is egyedüli védelmünk Ő volt. Isten csodálatosan meg tud védeni minden helyzetben és minden nehézség közepette.

Voltak kevésbé látványos összeütközések, esetleg szerencsés kimenetelűek, de amik azonban feszültséget, gyomoridegességet, álmatlan éjszakát okoztak.  A pilisi lelkész mondta el az egykor összeütközését a helyi új párttitkárral. Amikor a gyülekezeti házban a felújítás befejeződött, felállították ott a pingpong asztalt is, amit a gyülekezet ifjúsága szívesen használt és nagy csaták színhelyévé vált. A faluban ennek híre ment, s ezért a falu párttitkára szerette volna ezt leépíteni. Ezért beállított a gyülekezet lelkészéhez, hogy miért  tartanak pingpong versenyeket az egyházban. Szerencsére a gyülekezet lelkésze nem ijedt meg, hanem visszakérdezett, hogy miért ne tartsanak pingpong csatákat, hisz az egy egészséges sport és az ifjúság nevelésének egy hasznos eszköze. A párttitkár ezt nem merte kétségbe vonni, de azt mondta, hogy ez nem egyházi feladat, s mit szólna az országgyűlésben is résztvevő Káldy Zoltán, ha hallaná, hogy itt pingpongozással foglalkoztatják a szocializmust építő ifjúságot. „Kérdezzük meg magát a püspököt” – mondta a gyülekezet lelkésze, s odalépett a telefonhoz, hogy felhívja Budapestet. A párttitkár erre nem számított,  szerette volna ezt mindenképpen elkerülni, s mondott mindent, hogy ez nem is annyira  fontos, drága a telefon,  most nem ér rá stb. De a lelkész kérte a „dringend” telefon hívást a központtól. Akik már nem tudhatják, azoknak mondom, hogy akkor még nem volt vidéken tárcsás telefon. A telefonközpontot kellett hívni, a  várost megnevezni, ahová beszélni akartunk, majd egy óra múlva, - ha szerencsénk volt, -  akkor kapcsolták a kért számot. Ha fél órán belül akartuk a kapcsolást, akkor kétszeres kapcsolási díjat számoltak, ha azonnali kapcsolást, akkor 4 szeres kapcsolási díjat számoltak. A lelkész ezt kérte, nehogy elmehessen  a párttitkár. Azonnal kapcsolták is a püspöki hivatalt, ahol a lelkész elmondta, hogy mi járatban van nála a falu párttitkára. A képviselő püspök örömének adott hangot, hogy a pilisi ifjúság jól pingpongozik, sőt a két nap múlva esedékes pesti találkozón a mostani győztes nevét is kérte – a párttitkárnak meg azt üzente, hogy alakítsanak ki a pártirodán is egy pingpong helységet, hogy a magyar ifjúság többet mozogjon és tornázzon a legutóbbi országgyűlési határozat értelmében.. A párttitkár többet nem jött a pilisi lelkészhez.

Az ilyen szerencsés kimenetelű összeütközés ritka volt, mert a legtöbb párttitkár vagy a hitoktatási engedélyt vétette el a lelkésztől, ha ifjúsági munkát tapasztalt, vagy a szülőkkel „beszélgetett el”, hogy a szülők miért veszélyeztetik a gyerek továbbtanulásának a lehetőségét.

Egy ilyen esetről ír Brebovszky Gyula önéletrajzi írásában. 1959-ben a Vas megyei Kisrákos községben, szórványgyülekezetben, vasárnap délután több alkalommal a béke-nóbeldíjas Schweitzer Albertről szóló diafilmet mutatta be a mintegy 15 fős gyülekezetnek, ahová néhány gyermek is  eljött. Ezért valaki feljelentette, és emiatt az ÁÉH Vas megyei megbízottja Brebovszky Gyula hitoktatási engedélyét visszavonta. A kis szórvány hitoktatását Benkő Béla nádasdi lelkész látta el fél éven át úgy, hogy ezért 16 km-t kellett motoroznia. (Brebovszky: Külmissziói Egyesület Története. 60. lap.)                                                         

Ez az eset jól mutatja, hogy a szolgáló lelkészek mindég milyen lelkiismereti feszültségben éltek. Meddig mehetek el a szolgálat végzésében, bizonyos értelemben erőltetésében. Jézus missziói parancsa mindenkihez küldött bennünket, de az államhatalom azt korlátozni akarta. Ha valamit erőltetünk a szolgálat eredményessége érdekében – az előbbi Brebovszky Gyula esetében még nem volt engedélyezett a diafilmek vetítése, ráadásul fiatalok is részt vettek a vetítésen – ezért elvették Brebovszky hitoktatási engedélyét. Szerencsére ebben az esetben át tudta venni egy másik lelkész a munkát – noha ezért nem kapott hitoktatási díjat – de helyettes találására ritkán volt lehetőség.  Ha erőltettünk valamit s ezért korlátozással vagy áthelyezéssel büntettek, akkor azokhoz az emberekhez nem jutottunk el, akihez korábban küldettünk és eljutottunk. Ezt a kérdést éreztük már Pál apostol történetében is, mert olvassuk a Bibliánkban, hogy Pál „meghátrál” Damaszkuszban, vagy a pisidai Antióchiában, vagy Efezusban,  mert ezekről a helyekről elmenekült, volt ahonnan éjjel. Máskor meg hagyta magát megvezetni vagy börtönbe zárni az evangéliumért. Hisszük, hogy Pál apostolt a Lélek vezette, s ezért kellett egyszer így, máskor úgy cselekednie, ezért kellett naponta kérnünk Isten vezetését.

Végeztük az ifjúsági munkát, a konfirmáció alkalmával rendszeresen táborokat is szerveztünk, nagyon sokszor a tiltás határán túl mentünk, . De csendes csodálattal tapasztaltuk, hogy  hogyan álltak mellénk családunk tagjai, a gyerekeink, a presbitereink és a gyülekezeti tagjaink .Vállalták a  több és nehezebb munkát, de a több tanulással a gyerekeink elérték, hogy tovább tudtak tanulni, presbitereink elérték, hogy megindult a lelkészlakások és gyülekezeti házak, valamint a templomok modernizálása és renoválása. Csoda számba ment, amikor megépült Józsa Márton vezetésével Tokorcson vagy Siófokon a templom, vagy Ősagárdon a gyülekezeti ház.

Mi sokszor átéltük Isten kegyelmét, de szükséges volt az,  hogy naponta elkérjük Isten  áldását, útmutatását és megőrző kegyelmét. Egyben felemelő érzés volt, hogy Isten munkatársainak  tudtuk magunkat, akik jól – rosszul végeztük a ránk bízott munkát. Csak az utolsó ítéletkor fog kiderülni, hogy mennyire voltunk hűségesek a munkánkban  és a hit megvallásában. Hisszük azonban hogy a megtapasztalt kegyelem ránk is érvényes.