Megváltás – másképp? – Gondolatok a balatonszárszói lelkészakadémiáról

Ezen a csípős-esős héten egy napra, tavaszt ígérő ragyogással kisütő, átmelegítő nap, ezt a lelkészakadémiát is csodás természettel övezte, ami mindannyiunk lelki és intellektuális szárnyalását inspirálta. A még jéggel borított Balaton már az olvadás csillogásával kecsegtetett, ami tükröződött a résztvevők reményében is: hátha olvadni tudnának jégbe fagyott, megrögzött, mesterséges dogmatikai rendszerek. Eső, szél, köd és szikrázó napsütés közepette a szótériológia dogmatikai viharait élhettük meg.

A hét során minden szekcióülésünket ifj. Cserháti Sándor vezette be, lazán követve Ismeretlen Isten című esszéjét (Lelkipásztor 2009/7), annak sarokpontjait kiegészítve koncentrált tételekkel és szakirodalomból válogatott szövegrészletekkel. Illetve egyik alkalommal Véghelyi Antal a saját Canterbury Anzelmről írt dolgozatát tekintette át. A bevezetéseket minden alkalommal nagyszerű, élénk beszélgetés követte, ahol a hét során a résztvevő lelkészek kivétel nélkül mindannyian megszólaltak, ami talán igazán ritkaságnak számít.

A sokféle különböző háttérrel, kegyességgel, teológiai, hitbeli látásmóddal érkező lelkészek intelligens párbeszéde rendkívül termékenynek bizonyult, bátran állíthatom a hét minden hozzászólása értékes tanulság lehetett mindannyiunk számára. Nagyszerű érzés volt, hogy a megváltottságunk kérdése milyen mélyen át tudta hatni mindannyiunkat, amikor egy ülésnek vége volt, akkor az étkezések közben, a jézusi terített asztal körül folytattuk, vagy éppen egy reggeli vagy esti közös sétán.

Talán nehéz lenne kijelenteni, hogy határozott konklúziója született a heti munkánknak, talán a végeredmény mindenkiben egy kicsit másképpen csapódott le, de bizonyos határozott teológiai állomásokat szépen kézenfogva, együtt járhattunk végig. A kiindulás mindenképpen a klasszikus, anzelmi értelemben vett helyettes áldozat megváltástanának egyértelmű dekonstrukciója volt. A Cur Deus Homo?-ban megfogalmazott, majd a középkorban tovább torzult feudalista hűbéri rendszert lemásoló, jogi és közgazdasági kategóriákba préselt megváltástan tarthatatlanságában mindannyian könnyen megegyeztünk. Az az Isten, aki a saját kielégülése és az önös jogszolgáltatás koherenciája érdekében megöli a saját Fiát szerencsére mindannyiunk hitével ellenkezett. Ehelyett meg tudtunk egyezni abban, hogy Isten valódi cselekvése szeretetében és irracionális (a törvény kényszerével szakító) kegyelmében jelenik meg a világban.

Jézus áldozatának, és egyáltalán az áldozat fogalmának kérdése vitte tovább a közös gondolkodásunkat. A témafelvezetések René Girard, francia származású amerikai irodalmár és antropológus alapkoncepcióira épültek. Ő az áldozatok szerepét vizsgálta közösségek és társadalmak fennmaradásának illetve konfliktusmegoldásának kontextusában. Nem csupán ősi vagy primitív mítoszokban rejlő áldozat szerepek kerültek elénk, hanem középkori vagy akár jelenkori példák is, és természetesen bibliai történetek szép számmal. Kajafás megállapítása szépen csokorba köti a minden korban és kultúrában megjelenő szakrális áldozatok (farmakosz-történet, ld. Cserháti cikk) szerepét: „Jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” (Jn 11,50)

Az áldozat szerepe és fogalma különösen mélyen jelent meg konkrét témák felbukkanása révén, megrázó beszélgetések kerekedtek – Ábrahám próbatételéből, Káin és Ábel, vagy József történetéből, de Rómeó és Júlia, vagy a közös színházlátogatásunk alkalmával átélt Arthur Miller: Pillantás a hídról című darabjának tükrében – amelyek során komolyan szembesülhettünk a köztünk lévő áldozatok sorsával. A reggeli és esti áhítatok is igyekeztek lelki mélységében megragadni a téma egy-egy szeletét, egy különleges labirintus istentiszteleten keresztül is közelebb kerülhettünk Istenhez, a hozzá kötődő viszonyunkhoz. Több érdekes, sajátos elmélet is született a héten, mint „Józsi stencilgépe” vagy a „megváltás virágültetéssel”, de ezek részletezésére itt most nincs hely, pedig egyszer valahol megérné.

A Girard koncepciójára reflektáló elméleteket mélységében vizsgáltunk meg a héten, elsősorban S. Mark Heim munkásságából hallhattunk megrendítő részleteket, de „megszólalt” pl. Walter Wink és Danny Weaver is.

A sokféle konklúzióból egyet emelnék ki: ifj. Cserháti Sándor nagyon hangsúlyozta és a mi egyetértésünkkel is találkozott, hogy az áldozat-mítoszok közül feltétlenül kiemelkedik a Jézus történet bibliai megfogalmazása. Cserháti egyenesen a Szentlélektől való ihletettségnek tekinti, hogy minden más kultúra és vallás mítoszaitól eltérően a Biblia nem szépít, nem tussol el, és nem csinál konzum-mítoszt Jézus áldozatából, hanem azt annak nyers valóságában örökíti meg, sőt ehhez ragaszkodik, leleplezve a háttérben húzódó erők, hatalmak és érdekek hálózatát.

Ha ténylegesen a Szentírás szövegére koncentrálunk és meg tudunk szabadulni a mesterséges dogmatikák és az egyházban konzervált, állandósult panelek szorításából, akkor kibomlik Jézus áldozatának egész problematikája, végül leleplezve leginkább a saját emberi bensőnkben rejtező vérszomjunkat, menekülésünket saját magunk elől, bűnbakképző kényszerünket. Mi csináltunk Isten kegyelmes szeretetéből „halálos szeretetet”, ami Jézus közösségvállalása helyett a megfélemlítés, a fenyegetés, az egyházfegyelem középkorias eszközévé válik harciasan hadonászó kezünkben.

Sejtelmem sincs, mi következik ez után a lelkészakadémia után. Bennem biztosan tisztázódott pár dolog Jézus áldozatával, váltságművével kapcsolatban, de legalább ugyanennyi új kérdés is felmerült. Ez a hét nem valószínű, hogy bármit jelentene az új liturgia vagy éppen az egyházi stratégiánk nagyszabású művei számára, de a minimum biztosan az, hogy tizenhét lelkész szembesülhetett saját hitében, életében, szolgálatában a megváltás kérdésével, és ebben a tizenhét lelkészben biztosan megváltozott valami, ha egészen kicsit is.