Krisztus kereszthalála, mint áldozat – Előadás a Luther Szövetségben

Mindenek előtt azt kell megállapítanunk, hogy az áldozat egyrészt kultikus kifejezés, másrészt köznapi értelemmel is bír. Mindkét értelem előfordul a Szentírásban is. Mindjárt az őstörténetben találkozhatunk mindkét értelmével, méghozzá egy történeten belül. Először a kultikus értelem jelenik meg: a két testvér, Kain és Ábel Istennek akar áldozatot bemutatni. Mindketten Istennek szánt ajándékot tesznek az oltárra, hogy Isten tetszését elnyerjék. Ám ezen meghasonlanak, és Kain agyonüti Ábelt: így ő lesz az emberi bűn első halálos áldozata. Ez az áldozat köznapi, profán értelme. Nem mindegy, hogy Krisztus kereszthalálát kultikus áldozatként fogjuk-e föl, vagy úgy tekintünk rá, mint aki a világban az Isten ellen tomboló emberi bűn áldozata. Ebben az összefüggésben mindenek előtt azt kell majd megvizsgálnunk, hogy az Isten Báránya kifejezés valójában mire is utal.

Előbb azonban ejtsünk néhány szót a kultikus áldozat tartalmi fejlődéséről az Ószövetségben.

Kultikus áldozat az Ószövetségben 

Az ószövetségi népet körülvevő világban a kultikus áldozat a mágia eszköze. Az áldozat bemutatója áldozatával az istenségre akar hatni. Jóindulatra akarja hangolni maga iránt, kérése teljesítésére akarja megnyerni, vagy arra akarja bírni, hogy hunyjon szemet bűne fölött. Ebben az értelemben azt is mondhatjuk, hogy az áldozat az istenség korrumpálására tett kísérlet. Üzleti aktus: az áldozathozó előre „befizet valamire”, vagy utólag „megfizet valamiért”.  A kultikus áldozat így az isteni erő emberi célok szekerébe való befogásának eszköze is. Az áldozathozó célja, hogy kontrollra tegyen szert az istenség akarata és ereje fölött.

Ezzel szemben azt kell megállapítanunk, hogy az Ószövetségben a valóban Isten által elrendelt kultikus áldozatoknak semmi közük a pogány mágiához, mert céljuk nem az, hogy az áldozatbemutató hasson Istenre, befolyásolja szándékát, indulatát, hanem ellenkezőleg: az áldozattal Isten akar hatni annak bemutatójára. Mindenek előtt úgy, hogy emlékezteti. Az emlékeztetés kulcsszava az Ószövetségnek.

Az ószövetségi áldozónak eredetileg vagyona javából kellett az áldozati ajándékot az oltárra tennie. Isten ezzel emlékeztetni akarta, hogy mindene, amivel rendelkezik, Istentől van, és Istené. Használatra kapta, és Isten bármikor visszaveheti, elkérheti, illetve rendelkezhet felőle. Utasíthatja, kivel ossza meg, kinek engedje át, mit tegyen vele. Ezt a keserves leckét kellett Izrael ősatyjának, Ábrahámnak megtanulnia, amikor Izsák feláldozására kapott Istentől parancsot.

A bűnért elrendelt áldozat célja is az emlékeztetés: ami a bűnért felajánlott áldozati állattal történik, azt valójában az áldozatot hozó bűnös érdemelné. Az ószövetségben ebben az értelemben „helyettesítő áldozat” a bűnért bemutatott áldozat. Nem Istenre hat, hogy kiengesztelje a bűnös iránt! Ellenkezőleg: Isten hat általa a bűnösre, hogy szálljon magába és tartson bűnbánatot, különben vele fog megtörténni, ami a feláldozott állattal történt. Erre kell az áldozathozónak emlékeznie, amikor az áldozati állat vérét kiomlani látja. A vér egyszerre kell hogy emlékeztesse a maga bűnére, és Isten iránta való irgalmára, aki most az ő vérének kiontásától eltekint. Egyelőre beéri az áldozati állat halálával, hogy időt adjon a bűnösnek a változásra: hogy megutálja és elhagyja bűnét, más szóval megtérjen és éljen. Az Ószövetség bűnért bemutatott áldozata tehát fordítottja a pogány mágiának: célja nem az, hogy Istenre hasson, hanem Isten akar hatni általa a bűnös emberre, hogy megmentse.

Az egy másik kérdés, hogy a királyok korában a Mózes törvényében elrendelt áldozatok szerepe, illetve a népnek az áldozathoz való viszonya lassan mégis hasonul a pogányokéhoz. A különbség már csak az, hogy ők az áldozatot nem a pogány istenek, hanem Jahve oltárán füstölögtetik el. A hozzá társuló gondolkodás ugyanaz, mint a pogányoké: a gazdagnál gazdagabb áldozatok erejével akarják rávenni Istent, hogy teljesítse kívánságaikat, védelmezze meg őket ellenségeiktől, tartsa távol tőlük az elemi csapást és a járványokat, adjon bőséges termést, szaporítsa meg marháikat, ill. hunyjon szemet bűneik fölött. Isten az áldozatokra tekintsen, és ne népe bűneire. A gazdag áldozatért cserébe Isten hallgatólag egyezzen bele, hogy ők továbbra is büntetlenül vétkezhessenek, bűnben éljenek, és ne kellejen megváltozniuk. Ez már visszaélés a törvényben elrendelt áldozati kultusszal. A próféták ezért ostorozták oly kemény szavakkal a királyok korában folyó kultuszt. Persze eredmény nélkül, mert egy idő után a királyok már az Úr oltárát is felcserélték a pogány népek isteneinek oltáraival, és ebben a nép többsége követte őket.

Érdemes tehát elgondolkodni azon, hogy ha Krisztus halálát a tökéletlen ószövetségi áldozatok beteljesedéseként szemléljük, akkor az mit is jelent. Isten talán azért tartott igényt Krisztus halálára, mint áldozatra, hogy ő maga változzon meg, és legyen elfogadható a bűnös ember számára? Isten azért igényelte Jézus halálát, mint áldozatot, hogy az őrá hasson, és bűnt gyűlölő Istenből a bűnt elnéző, a bűnnel megalkuvó Istenné tegye? Isten azért akarta volna Jézus áldozati halálát, hogy az emberiség most már a kárhozat és általában mindenféle büntetés fenyegetése nélkül továbbra is bűnben élhessen, és nap mint nap zavartalanul vétkezzen? 

Ha Krisztus halálát, mint áldozatot fogjuk föl, és a tökéletlen ószövetségi áldozatok beteljesítésének tartjuk, akkor ezt csak az ószövetségi áldozatok eredeti célját és értelmét figyelembe véve tehetjük. Isten Krisztusnak irántunk való szeretetéből, és az Atya iránti engedelmességéből, de mégsem az Atya akarata előtti kényszerű meghajlásból, hanem önként vállalt szenvedésével és halálával, mint áldozattal, ránk, emberekre akar hatni. Pontosan úgy, ahogy azt Luther a Hogyan szemléljük Krisztus szent szenvedését című, először 1519-ben, majd utána többször is kiadott nagyheti prédikációjában vallja: Isten Krisztus szenvedésében és halálában mindenek előtt tükröt tart elénk, hogy helyes önismeretre jussunk. Mint áldozati bárány, emlékeztet, hogy amit ő szenved el most helyettünk, azt mi érdemelnénk. Másodszor feltárja és megmutatja Isten atyai szívét: Isten ennyire szeretett minket, hogy még arra is kész volt, hogy szeretett Fiát föláldozza, és rajta, az egyetlen ártatlanon mutassa meg nekünk, hogy mi a bűn, és mi annak következménye, hogy ez a szeretet lefegyverezze Isten ellen lázongó indulatainkat, hogy mi, akik szemben álltunk Istennel, most bűneinkkel forduljunk szembe, és kiengesztelődjünk Isten iránt. Isten       - Krisztus áldozatának erejével – bennünk hoz létre üdvös változást: felismerteti velünk bűneinket, bűnbánatot kelt szívünkben és megtérésünket munkálja.

Eredetileg az ószövetségi áldozati bárány torkát sem azért vágták el, hogy véréért Isten megbocsásson a bűnösnek, hanem fordítva: mivel Isten megbocsátott, azért parancsolta meg a bárány feláldozását, hogy kiomló vére emlékeztessen: így járna a bűnös, ha Isten meg nem bocsátott volna neki. Így Krisztus halálát sem azért akarta Isten, hogy rá tekintve kielégüljön igazságérzete, és meg tudjon bocsátani, hanem mivel megbocsátott, föláldozta értünk Krisztust, hogy vele meghaljunk mi is a bűnnek, és egyedül Istennek éljünk, azaz valóban mássá, új teremtménnyé, új emberré legyünk. Krisztus halála bennünk kell, hogy gyökeres változást hozzon létre, mert így áll helyre az igazság, és Isten így fog igaznak bizonyulni, amiért bűnünkért nem taszít örök kárhozatba minket. Nincs itt szó érdemről meg elégtételről, nincs szó az igazság jogi úton való reparálásáról! Isten úgy állítja helyre az igazságot, hogy a bűnöst reparálja, és Krisztus halála által nemcsak a kegyelem palástját borítja rá és bűneire, hanem valóban igazzá teszi: Istent gyűlölő lázadóból Istent szerető, engedelmes gyermekévé; testvérgyilkos Káin lelkületű emberből szerető testvérré, aki nemhogy nem emel többé kezet senkire, de életét is kész föláldozni embertársáért.

Mindezt végiggondolva nem nehéz belátni, hogy Luther Krisztus szenvedéséről, megváltó haláláról, bűnről, bűnbocsánatról, kiengesztelésről szóló tanításának gyökerei  nem Canterbury Anselmus Cur Deus homo-jában, hanem sokkal inkább a Szentírásban, és azon belül is Pál apostol leveleiben keresendők.

Mindez nem mond ellene annak, hogy Luther ismerte, használta és idézte is Anselmus művét. Luther sok mindent tanult Anselmustól. Hogy pl. üdvözülni annyi, mint mindig, minden körülmények között Isten akaratát akarni, mégpedig Istenért magáért, és semmi másért; hogy Krisztus halála minden más haláltól különböző, páratlan halál: Luther kétségtelenül Anselmustól tanulta. És Anselmustól is tanulta, hogy a megváltás, a szabadulás, egyedül Isten műve. És az sem vitás, hogy Anselmus nyomán Luther is tudott beszélni Krisztus halálának érdeméről, de nem jogi értelemben, hanem úgy, hogy Krisztus érdemét szembe helyezi a mi „érdemünkkel”, ami Isten előtt semmi, és Krisztus érdemének mondja mindazt, ami egyedül csak az ő halála által, halála gyümölcseként lehet a miénk.  Luther az „érdem” (meritum) szót soha nem valaminek a kiérdemlése értelmében használja, nem úgy, mint ami valamire feljogosít, hanem a neki tulajdonítás értelmében: Krisztus érdemének mondja mindazt, amit Krisztusnak tulajdonít, tőle származtat. Ebben az értelemben mondja, hogy nem cselekedeteink érdeméért, hanem Krisztus halála érdeméért üdvözülünk. Az „elégtétel” (satisfactio) kifejezést azonban főnévi alakjában Luther kerüli, és csak igei formában használja: „Krisztus eleget tett” értünk. Nem elégtételt nyújtott az Isten dicsőségén esett sérelemért, mint azt a jogi gondolkodás diktálja, hanem „eleget tett” bűneinkért, azaz elhordozta annak következményét, az Istentől való elhagyatottságot, a kárhozatot, hogy bennünket a bűn többé ne válasszon el Istentől, hogy a bűn ne taszíthasson minket a kárhozat reménytelenségébe. Luther tehát a maga korára éppen Anselmus nyomán hagyományossá lett terminológiát maga is használja, de átértelmezi, biblikus értelmet ad neki. Így jár el akkor is, amikor Isten haragjáról és a kiengesztelésről beszél. Luther Krisztus halálának életünkben jelentkező gyümölcseire nézve mondja, hogy Isten kiengesztelődött irántunk. Nem Krisztus szenvedésének és halálának látványa csillapítja le haragját, hanem annak látványa, amit Krisztus szenvedésének és halálának helyes szemlélése kivált bennünk: hogy most már bűnnek ismerjük el a bűnt és minden erőnkkel küzdünk bűneink ellen. De Isten haragja nem azért csillapul le, mert ezt tesszük, hanem mert látja, hogy ezt Krisztus szenvedése és halála munkálja bennünk. Tehát Krisztus haláláért, de azt nem önmagában nézve, hanem a bennünk véghez vitt művéért engesztelődik ki irántunk Isten és csillapul le bűneink miatti haragja. Luther gondolkodásából tehát teljesen hiányzik az a jogászi elem, ami Anselmus gondolkodását alapjaiban meghatározza. 

Krisztus keresztje, mint oltalom és menedékhely

(A Rm 3,25 fordításával kapcsolatos félreértések)        

„Mert az Isten őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az ő vérében hisznek, hogy igazságát megmutas-sa.” - olvassuk Rm 3,25 magyar fordításában. Az engesztelő áldozat helyén a ιλαστηριον áll. Ez a héber kappóret megfelelője, ami a szövetségláda fedelét jelenti, és amit a Septuaginta ιλαστηριον -nak fordít. A szövetségláda fedelét a főpap évente egyszer, az engesztelési ünnepen, amikor belépett a szentek szentjébe, meghintette a nép bűneiért engesztelésül levágott bak vérével. (3Móz 16,15) Ugyanezzel a vérrel megkente a külső szentélyben álló oltár szarvát is. Ezzel az oltár szarvának megérintését egyenlő értékűvé tette a szövetségláda fedelének megérintésével. A mózesi törvény pedig előírta, hogy ha egy vérbosszú elől, ill. az igazságszolgáltatás elől menekülő gyilkos bemegy a szentélybe és megragadja az oltár szarvát, akkor attól a pillanattól kezdve nem szabad bántani, mert Isten oltalma alatt áll. Úgy kell tekinteni, hogy ügye és élete innentől kezdve egyedül Isten kezében van: ha életben marad, úgy kellett rá tekinteni, mint akinek Isten megkegyelmezett, és haladékot adott neki, hogy megtérjen és éljen. Pál apostol Rm 3,25-ben azt állítja, hogy Isten a megfeszített Krisztust, mint ιλαστηριον-t kihelyezte (ποεθετο) önmaga és a világ közé, hogy a mózesi törvény ítélete elől menekülő bűnös hite által a Krisztus keresztje alatt oltalmat találjon. Isten úgy mutatja meg igazságát, hogy a Krisztus keresztje alatt oltalmat nyújt a bűnösnek a törvénnyel szemben: azaz haladékot ad neki, hogy a Krisztus váltságműve elvégezhesse életében a maga dolgát. A törvény ugyanis nem ismer haladékot: azonnal a jussát követeli a bűnösön. Isten - Krisztus oltalma alatt – mégis haladékot ad neki, hogy eközben Krisztus halálát fölhasználva ő maga munkálkodjék az életében: a megfeszített Krisztussal egyesítve megfojtsa tagjaiban a bűnt, és a feltámadt Krisztussal egyesítve új teremtményként új életre támassza fel, miként ezt Pál Róma 6-ban kifejti. A cél az ember totális megváltoztatása, hogy új ember álljon elő. Tehát Rm 3,25 alapján sem lehet Krisztus halálát olyan értelemben engesztelő áldozatnak nevezni, hogy az engesztelés eredményeként Istenben jön létre valamiféle változás.     

A megfeszített Krisztus, mint Isten Báránya

A bűnbak analógiája, és Ézs 53 alkalmazásából adódó nehézségek 

Keresztelő János a Jordán partján megjelenő, földi működése kezdetén álló Jézusra mutat mint Isten Bárányára, aki elveszi/elviszi/hordozza/elviseli/eltávolítja a világ bűnét. Ezzel egész földi működésének tartalmát határozza meg, nemcsak az annak végén rá váró kereszthalálét. De kétségtelen, hogy a kereszthalál a betetőzése annak, amit Jézus, mint Isten Báránya véghez visz.

Ha a kép eredetét nézzük, akkor – némi képzavarral – arról  a két bakról van szó (3Móz 16,8kk), amelynek az évi engesztelési ünnepen a főpap fejére tette kezét, és ráolvasta a nép minden bűnét. Az egyik bakot levágták, és a főpap meghintette vele a szövetségláda tetejét és megkente vele az oltár szarvát.  A másik bakot életben hagyták és kivezették a pusztába, de mindenképpen „Izrael táborán kívülre”, ahol  Azázélnek szánva magára hagyták, és feltehetően ragadozók zsákmánya lett. E két bak képe egyesül a Keresztelő János által alkotott új képben: Jézus az Isten Báránya. Ez a kettős tartalmú kép csodálatosan példázza Isten megfeszített Bárányának sorsát: egyrészt ott függ a kereszten mindenkitől, még Istentől is elhagyottan, az egész világ bűnterhével kiszolgáltatva a sátánnak. (Hiszen Azázél a sátán megszemélyesítője.) Másrészt vére a benne hívőknek oltalmat nyújt a törvény ellen, haladékot szerez a megtérésre.

Ezt a képet már az ősegyház tovább árnyalta Ézs 53 próféciájával, elsősorban annak 7. verse miatt: „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját.”

Egy bibliai kép másik bibliai képpel való árnyalása általában nem szerencsés,  főleg ha az egyik kép analógia, a másik csak egyszerű hasonlat. A 3Móz 16-ban szereplő két bak Jézus földön beteljesülő sorsának analógiája. Ézs 53. fejezete a maga egészében szintén Jézus elfogatásának, szenvedésének, halálának analógiájaként értelmezhető. De ezen belül a 7. versben a vágóhídra hurcolt  bárány viselkedésére való utalás csak egyszerű hasonlat. Ha erre az áldozat fogalmát akarjuk rávetíteni, akkor csak a szó profán értelmében beszélhetünk áldozatról. Ahogy a vágóhídra hurcolt bárányt is legfeljebb csak profán értelemben nevezhetjük áldozatnak. A vágóhídra hurcolt bárány nem felajánlja életét, hanem elveszik tőle. Mint ahogy azok sem gondolnak áldozatbemutatásra, akik életét kioltják. (Az áldozati bárányokat soha nem a vágóhídon vágták le.)

Igaz, Ézs 53 tágabb értelemben arról beszél, hogy az Úr szenvedő „szolgája” népe bűnét viselte, népe bűnéért érte a sok szenvedés, és „föláldozta magát jóvátételül”. (Ézs 53,10) De ez már független a bárány hasonlatától. Az áldozati bárányok nem önmagukat ajánlják föl, hanem az áldozatvivők és az áldozatot bemutató pap ajánlja fel őket. Az áldozati bárányok esetében ezért beszélünk joggal kultikus áldozatról. Az Úr szenvedő „Szolgája” azonban Ézs 53 szerint nem kultikus értelemben áldozza fel életét. Nem a nép ajánlja fel, és nem a pap helyezi oltárra, hogy életét kioltva, Istennek adja, és így halálával Istent befolyásolja. Ézs 53 szerint Isten szenvedő „Szolgája” azért vállalja önként sorsát, hogy halálának ismeretével sokakat igazzá tegyen, azaz népére hasson, népe életét változtassa meg gyökeresen, népét tisztítsa meg azoktól a bűnöktől, amelyeket önként és ártatlanul magára vett, hogy helyettük bűnhődjön érte. Ézs 53 szerint ha van az ártatlan igaz szenvedésének akár titokzatosnak mondható, akár logikával követhető következménye, akkor ez a következmény a bűnösök életében jelentkezik. Isten azután ezt a következményt látva fog megkegyelmezni nekik. Az ártatlan igaz áldozatának eredményeként a bűnösöknek kell megjavulniuk és Isten számára elfogadhatóvá válniuk. Amikor ez megtörténik, abban Isten igaz volta nyilatkozik meg: Isten igaz volt, mert igaza volt, amikor a bűnösöket nem büntette meg rögtön a törvény szerint kijáró büntetéssel, hanem engedte és elnézte azt az „igazságtalansá-got”, hogy az ártatlan igaz előbb meghaljon helyettük és értük, bízva abban, hogy az ő halálának ereje van a bűnösöket megtérésre bírni és megváltoztatni. Istennek ez a bizalma, de úgy is mondhatjuk, hite igazolódik, amikor a bűnösre valóban hat az ártatlan igaz halála, és a bűnös magába száll, bűnbánatot tart, szembe fordul a bűnével, azaz megtér.

Látjuk tehát, hogy az összességében három elemből összetevődő Isten Báránya kép egyik eleme sem engedi meg, hogy Isten Bárányának halálát kultikus értelemben vett áldozatként fogjuk fel.

A nép bűneinek fejére olvasása után levágott bakot ugyan elégették az oltáron, de az engesztelés szempontjából nem ennek van szerepe, hanem a vérével való meghintésnek, ill. megkenésnek. Ez pedig nem áldozatbemutatás. A bak legfeljebb abban az értelemben nevezhető áldozatnak, hogy elvették az életét, mert szükség volt a vérére az engeszteléshez, pontosabban ahhoz, hogy a vérével megkent frigyláda fedelét a külső szentélyben jelképező oltár szarva  ιλαστηριον  legyen. Ennek analógiájára Krisztus vére a Golgota keresztjét teszi  ιλαστηριον-ná. A másik bakot nem ölték meg, hanem a nép bűnterhét távolíttatták el vele, és így szolgáltatták ki Azázélnak, vagyis az ördögnek. Ez sem kultikus áldozatbemutatás. És mint láttuk, Isten Bárányát Ézs 53 képének rávetítése sem teszi kultikus áldozattá.  

Krisztus mint páskabárány 

Az Újszövetségben Krisztusra alkalmazott ószövetségi bárányképek közül még a páskabárányról nem szóltunk. A páskabárány ó szövetségi szerepe funkcionálisan analóg Jézus halálának szerepével az új szövetségben. A páskabárány vére a földi elnyomó hatalom, Egyiptom és a fáraó fogságából nyitotta meg Isten népe előtt a szabadulás útját a földi Kánaán felé. Krisztusnak, mint húsvéti báránynak a vére pedig a lelki-szellemi elnyomó hatalom, a sátán és a bűn fogságából nyitja meg a szabadulás útját,  nem egy ideigvaló földi Kánaán, hanem Isten eljövendő örök országa felé.

De vajon nevezhető-e az ószövetségi páskabárány áldozati báránynak? 2Móz 12,2-11 szerint levágását Mózes ezekkel a szavakkal rendeli el: „Mondjátok meg Izráel egész közösségének: Ennek a hónapnak a tizedikén vegyen magának mindenki egy bárányt, családonként és házanként egy bárányt. Ha kevés a ház népe az egy bárányhoz, akkor a legközelebbi szomszédjával együtt vegyen a lélekszámnak megfelelően. Vegyétek számításba, hogy ki mennyit tud megenni a bárányból. Legyen a bárány hibátlan, hím és egyéves. Juhot vegyetek, de vehettek kecskét is. Ennek a hónapnak a tizennegyedik napjáig tartsátok magatoknál, azután estefelé vágja le Izráel egész gyülekezeti közössége. Vegyenek a vérből, és kenjék a két ajtófélfára és a szemöldökfára azokban a házakban, ahol megeszik. Ugyanazon az éjszakán egyék meg a tűzön sült húst, és egyenek hozzá kovásztalan kenyeret keserű füvekkel. Ne egyétek nyersen, se vízben főzve, csak tűzön megsütve, és a feje, a lábszárai és a belső részei együtt legyenek. Ne hagyjatok belőle reggelre. Ha mégis marad belőle reggelre, azt égessétek el. Így egyétek meg: legyen a derekatok felövezve, sarutok a lábatokon, bototok a kezetekben, és sietve egyétek: az Úr páskája ez.”

Szó sincs itt áldozatbemutatásról! A páskabárányt családonként, háznál, a házigazdának kellett levágnia. Nem pap vágta le, nem gyülekezeti közösségben vágták le, és miután a vérét az ajtófélfák megkenésére felhasználták, a többi részét sem áldozták fel, hanem megsütötték vacsorára. Az ajtófélfa megkenését és a bárány rituális előírások szerinti megsütését majd elköltését persze lehet háznál lezajló kultikus eseménynek mondani, de akkor sincs szó kultikus értelemben vett áldozatbemutatásról. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy a páskabárány a szó profán értelmében áldozatul esett egy rituális cselekménynek. Életének elvételével nem Istent akarták befolyásolni, hogy kímélje meg népét az egyiptomiakat érő csapástól. Épp ennek ellenkezőjéről van szó: mivel Isten eleve meg akarta kímélni népe életét a tizedik csapástól, ezért rendelte el Mózes által, hogy a népéhez tartozók a bárány vérével kenjék meg az ajtófélfájukat! A páskabárány levágása Isten népét mentő cselekvésének része volt.

Ha tehát a páskabárány levágása Krisztus halálának analógiája, akkor szigorúan ebben az értelemben analógia: Krisztus halála Isten embermentő cselekvésének része. Krisztusnak nem azért kellett meghalnia, hogy ártatlan halálára tekintettel Isten többé már ne akarja kárhozatba taszítani a bűnös embert. Ellenkezőleg! Mivel Isten mindig is, és eleve megmenteni akarta a bűnös embert, azért adta halálra Krisztust. Mert úgy látta, hogy az embert csak ezen az áron tudja megmenteni. De itt az árat nem úgy kell érteni, hogy ezért cserébe. Krisztus vére és Krisztus halála nem fizetőeszköz, amiért bűneink árát végre Istennek kifizethetjük! Krisztus halála árán menekültünk meg: ezt úgy kell érteni, hogy Isten fizette ki ezt az árat. De nem egy üzleti aktus keretében, hanem olyan értelemben, hogy minket megmentő művét csak ezen az áron, más szóval, ezen a módon tudta véghezvinni. Miként a bárány bundáját csak a bárány megölése és megnyúzása árán viselhetjük. (Ez természetesen nem bibliai kép vagy hasonlat.)

A lényeg tehát az, hogy az ok nem cserélhető fel az okozattal. Isten bűnösöket mentő szeretete az ok, és ebből adódóan Krisztus halála az okozat. Történetileg természetesen el lehet mondani, hogy a főpapok és a farizeusok féltékeny irigykedése és gyűlölete, meg Júdás árulása, a „Feszítsd meg!”-et kiáltó nép vérszomja és Pilátus gyáván meghozott igaztalan ítélete okozta Jézus halálát. Az igazi ok azonban Isten bűnösök iránti mentő szeretete. És erre a szeretetre nem Krisztus halálát látva indult Isten, hanem éppen ez a szeretet indította, hogy a végsőkig elmenjen, és a neki legdrágábbat és legkedvesebbet, egyszülött Fiát halálba küldje. Hiába a nagytanács ármánykodása, hiába Júdás árulása, hiába a Jézus halálát követelő tömeg, hiába Pilátus ítélete is: ha Isten nem akarja, Jézus nem hal meg. A parancsára váró tizenkét légió angyal nem retorika, hanem valóság volt. De Jézus isteni hatalma önmagában is elég lett volna, hogy az elfogására kirendelt templomőrök szeme elől eltűnve, sértetlenül távozzék az Olajfák hegyéről.  

Isten áldozata 

A páskabárány életének kioltása nem oka volt Isten szabadító cselekvésének, hanem következménye. Jézus, az igazi húsvéti Bárány, nem Isten befolyásolására, irgalomra hangolására szánt, oltárra tett véres áldozat. Hiszen ő soha nem is volt a miénk, embereké, hogy azt tegyünk vele, amit akarunk. Ő mindvégig Istené volt. Nem azért lett emberré, hogy a mi tulajdonunkká legyen, hogy rendelkezhessünk az élete fölött, és áldozatul Istennek adhassuk. A Fiút, a második isteni személyt, maga Isten küldte el a földre, hogy öltsön testet, legyen emberré, és adja oda az életét a kereszten: váljék bűneink áldozatává, nem kultikus értelemben, hanem a szó legprofánabb értelmében. Úgy, ahogy Ábel áldozata lett Káin gyilkos indulatának. Nekünk, embereknek, Krisztus csak abban az értelemben lehet áldozatunk, ahogy a meggyilkolt ember gyilkosának áldozata.

Krisztus halálba küldésével a valódi áldozatot, a szó legnemesebb értelmében vett áldozatot maga Isten hozta, amikor úgy döntött, hogy megengedi és eltűri, hogy a neki legdrágább, az ő tökéletes hasonmása, aki szentségben, igazságban és istenségben egy vele, a nagytanács, Júdás, Pilátus és a brutalitásukról hírhedt római katonák keze által a mi bűneink áldozatául essék. Ezért a megfeszített Krisztus valójában Isten áldozata – értünk! Isten értünk aggódó, bennünket még ezen az áron is menteni akaró szeretetének véres áldozata. A Golgota keresztjén valóban az történt meg, amit addig szem nem látott, fül nem hallott, ember értelmében meg sem fordult; ami zsidóknak botrány, pogányoknak ostobaság: az ember Jézusban Isten függ ott, Istentől elhagyatva, kiszolgáltatva az ellene fordult teremtésnek, bűnnek, halálnak és a sátánnak. A Golgota keresztje Isten áldozati oltára, amin ő maga áldozta fel és adta oda Fiát nekünk és értünk!

Isten önmagát adja áldozatul teremtményének, az embernek? Ki hallott ilyet? A pogány vallások világában ilyenre nincs példa. Ott mindig csak az istenek követelnek az emberektől nem ritkán kegyetlen áldozatot. Isten mutat be áldozatot az embernek? Az ószövetségi törvény szerint ilyet mondani istenkáromlás! A legnagyobb szentségtörés! A filozófia logikája szerint pedig merő ostobaság. Isten mégis ezt tette, hogy áthidalja azt, ami áthidalhatatlan: a közte és föllázadt teremtménye közti szakadékot. Hogy ha lehet, ezen az áron nyerje meg és állítsa a maga oldalára fellázadt teremtményét. Ha lehet: mert ennél többet már az Isten sem tud tenni. Egyszerűen kifogyott az eszközökből. Aki Istennek ezt a véres áldozatát látva sem gondolja meg: miért is lázadozik Isten ellen, miért tartja Istent az emberek ellenségének, boldogságuk gátjának, irigylőjének és elvevőjének, annak már Isten sem tud nagyobb és meggyőzőbb bizonyítékkal szolgálni arról, hogy lázadása ok nélkül való, értelmetlen, hiszen aki ellen lázad, mindenét kész volt odaadni érte, minden megaláztatást és szenvedést, még a halál és az istennélküliség poklának kínját is kész volt elszenvedni, merő szeretetből, csak hogy meghódítsa a szívét. Mert Isten azzal a bizalommal, és hittel áldozta fel Krisztust, hogy az ő keresztje alatt, az ő szenvedését és halálát szemlélve, végre megbékélünk vele, kiengesztelődünk iránta, és Atyánkként fogjuk őt szeretni.

Anselmus, és nyomában a középkor teológusai bizony tévednek: nem Isten akart kiengesztelődni irántunk Krisztus halála által. Ellenkezőleg: Krisztus halálát megfontolva nekünk, embereknek kell Isten iránt kiengesztelődnünk. Ha Krisztus halála engesztelő áldozat, akkor Isten engesztelő áldozata, amit ő hozott meg, ő vitt véghez, és ami a legfontosabb: ő adott nekünk. Mert nem lényegtelen kérdés, hogy ki az aki adja, és ki az, akinek elfogadnia kell az áldozatot! Krisztus áldozatát pedig nekünk, bűnös embereknek kell elfogadnunk, Istentől. Nem másként érti ezt Pál apostol sem. „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” - kérdezi Rm 8,32-ben. „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” - kérleli Pál a korinthusi gyülekezetet. (2Kor 5,20) „Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul (ιλασμον!)bűneinkért.” - vallja ugyanebben az értelemben János apostol is. (1Jn 4,10) A bűnösöket hatékonyan és valóságosan megigazító és megmentő isteni szeretet az, amit Isten csak ezen az egy módon tudott megmutatni: a második isteni személy Krisztusban emberré lett, hogy elszenvedje a kereszthalált. Anselmus „Cur Deus homo?” kérdésére a biblikus választ maga Jézus adja meg Jn 3,16-ban: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” 

Isten áldozata az úrvacsorában

Jelen keretek között nincs lehetőség annak részletes elemzésére, hogy  Canterbury-i Anselmus tanítása, vagy éppen annak egyházi utóélete: meg nem értése, meg nem értésből fakadó félremagyarázása vezetett-e a középkori egyházban a miséről, mint áldozatról kialakult tanításhoz.

A kérdést megfordítva azonban, a nyugati egyházban a mise 14. századra kialakult egységes liturgiájának (Missale Romanum)tükrében minden kétséget kizáróan bizonyítva láthatjuk, hogy az egyház akkorra Krisztus kereszthalálát olyan áldozatként értelmezte, aminek célja Isten bűneink miatti haragjának kiengesztelése, Istennek a bűnös világgal való megbékéltetése, Istennek a világ és az ember iránti indulatának áthangolása, a Krisztus érdemszerző halálával szolgáltatott elégtétel fejében. Ha a liturgiáról elfogadjuk, hogy az nem más, mint énekelt dogma, akkor az 1300-as évek első felében bevezetett Missale Romanum félreérthetetlenül tárja elénk az akkori Róma hivatalos tanítását: bűnéért az ember Istennek elégtételt tartozik adni. Annyi érdemet azonban a legszentebb életű ember sem tud életében felhalmozni, ami ehhez az elégtételhez elegendő. A szükséges mértékű és mennyiségű (nem minőségű!)érdemmel egyedül Krisztus rendelkezik halála által, mivel azt ártatlanul és önként, mégis Istennek engedelmeskedve szenvedte el. Krisztus a maga halálának ezt ez elégséges érdemét az eucharisztiában az egyház rendelkezésére bocsátotta. Minden misében ezt az érdemet az egyház – a papjaira ruházott hatalom gyakorlásával – újra meg újra felajánlja, hogy Istent nap mint nap kiengesztelje, és ítélő, büntető haragjának visszatartására bírja. A mise tehát egyrészt tartalmazza és minden alkalommal újra felajánlja Krisztus halálának érdemét az egész világért, minden emberért, de mindenek előtt a katolikus egyházért és annak pápájáért, püspökeiért, papjaiért és  híveiért; másrészt a mise bemutatása és a misén való részvétel önmagában is érdemszerző cselekedet, és ezt a Krisztus kereszthalálának érdemén felül, a mise puszta bemutatásával, (későbbiekben hallgatásával is) keletkező  többlet érdemet még külön is fel lehet ajánlani egy megjelölt célért: élő vagy meghalt személyek lelki üdvéért, betegek gyógyulásáért, a mise bemutatását kérő (és azért fizető) hívő bármely ügyes-bajos dolgának jó kimeneteléért, és bármilyen jó ügyért. A miséző pap tehát mindenek előtt az egyház nevében mutat be Istennek engesztelő áldozatot, de másodsorban a mise bemutatását kérő és azt pénzzel honoráló hívő(k) nevében is.

A középkori egyház liturgikus gyakorlata arról árulkodik, hogy Krisztus halálának érdemét olyan Isten számára mindenkor elfogadható fizetőeszköznek, valutának tekintették, amivel az egyház papjai szabadon rendelkeznek. A hangsúly azon van, hogy minden misében a pap a cselekvő alany: ő ajánlja fel az oltáron a magát szentségi módon újra feláldozó Krisztus halálának érdemét, hogy Istennek a bűnért elégtételt adjon és a bűnöst ítélettel sújtani készülő, haragvó Istent kegyelmes és megbocsátó Istenné szelídítse. A mise Isten befolyásolására, manipulálására alkalmas eszköz, Krisztus halálának benne foglalt érdeme, és a liturgia elvégzése által keletkező érdemek által.

A mise tehát maga is kultikus áldozat, és Krisztus kereszthalálát is kultikus áldozatként megújítva foglalja magában. Ez az, ami szöges ellentétben áll Krisztus kereszthalálának fentebb bemutatott értelmével. Úgy is mondhatjuk: Krisztus kereszthalálának kultikus áldozatként való értelmezése mindenek előtt írásmagyarázati tévedés, és mint ilyen látszólag veszélytelen. A belőle származó dogmatikai tévedés azonban csakhamar liturgikai tévedéssé is lett, ami a legveszedelmesebb egyházromlást indította el.

A reformáció kétségtelenül joggal lépett fel ez ellen a romlás ellen. Luther újra a Szentírásnak megfelelő tartalommal töltötte meg a Krisztus kereszthalálát értelmező középkori kifejezéseket, majd az úrvacsorával kapcsolatban rámutatott: a Krisztus rendelése szerinti misében (a mise megjelölést Luther továbbra is használta az úrvacsorára) nem mi adunk valamit az Istennek, hanem mi vagyunk az elfogadók, akiket Isten megajándékoz Krisztus kereszthalálának gyümölcseivel: mindenek előtt bűnbocsánattal, és az örök élet ígéretével. Ha a katolikus mise-liturgia hűen tükrözte a katolikus dogmát Krisztus kereszthalálának értelméről, úgy Luther úrvacsoráról szóló tanításában is felfedezhetjük, hogy a reformátor – a középkori terminológia használatától eltekintve – hogyan is érti valójában Krisztus kereszthalálát. Ennek lényege pedig, hogy Isten az, aki ad, és mi csak elfogadunk. A Golgota keresztjén Isten adta oda egyszülött Fiát az egész világ üdvéért áldozatul, az úrvacsorában pedig ennek az áldozatnak gyümölcseit osztja ki személyesen. Magyarázata szerint az arany evangéliumot (Jn3,16) az úrvacsorában Isten személyhez szólóvá alakítja, és az úrvacsorázó „torkába kiáltja”: „Úgy szeretett Isten téged, hogy egyszülött Fiát adta érted, hogy ha hiszel benne, el ne vessz, hanem örök életed legyen”. 

De ahol az áldozat gyümölcseinek kiosztása történik, ott magának az áldozatnak is jelen kell lennie! Igaz, nem a pap által felajánlott és bemutatott áldozatként. Istennek értünk hozott, nekünk adott áldozata mégis minden úrvacsorában jelen van, de nem megismétlődés következtében, hanem Krisztus megtört testével és kiontott vérével való jelenléte által. Az úrvacsorában Krisztus a kereszten feláldozott formájában jelenik meg, és osztja szét testét és vérét, és ezáltal részesít halálának gyümölcseiben. Soha nem mi mutatunk be áldozatot, hanem mi részesülünk Isten áldozatában. Ez nem elhanyagolható, és mégis szinte feledésbe merült eleme Luther úrvacsora értelmezésének. Mert következtesen gondolkodó teológus az úrvacsoráról nem is taníthat mást, mint amit Krisztus kereszthalálának értelméről tanít. Aki azt vallja, hogy Jézus kereszthalála Istent kiengesztelő áldozat, az a miséről is csak ugyanezt állíthatja. Aki viszont helyesen látja, hogy Krisztus kereszthalála Isten értünk hozott áldozata, annak a misében, azaz az úrvacsorában is el kell ismernie Isten áldozatának jelenlétét, aminek gyümölcseiben az úrvacsorázók valóságosan részesülnek.