Kovács Imre: Az irodalom szerepe az igehirdetésben

Bevezetés

Előre kell bocsátanom: az irodalmi igény nem a magas művészi színvonalat jelenti. Egyrészt értelmetlen volna az igehirdetőktől egyként elvárni azt, ami sajátos talentumhoz kötött, másrészt igehirdetésünk nyersanyaga, maga a Szentírás sem egységes ebből a szempontból. Vannak művészi színvonalon megformált részei, például az Ószövetségben a teremtéstörténet, Jób könyve, a Prédikátor, a próféták vagy a zsoltárok..., az Újtestámentumban Zakariás éneke, bizonyos példázatok, Pál leveleinek néhány himnikusan áradó részlete, Jakab levele...   Ugyanakkor a történelem legnagyobb hatású könyve, az Újszövetség, mint egész, bizony megbukik a magas esztétika mércéjén: gondoljunk az evangéliumok igénytelen történetfűzésére, János gyatra görög nyelvére, Pál képzavaraira...

Mégis ez a könyv az, amely a leginkább hatott. Ha ennek a világméretű hatásnak a miértjét kutatjuk, először a tartalmi okot kell említenünk: amit üzen, az alapjában érinti az embert, sőt felforgatja az Istenről és önmagáról alkotott természetes gondolatait. De hatása nem kis mértékben a stílusának is tulajdonítható. Éppen egyszerűségében, nyelvi szegénységében lehet egyetemes. A cizellált forma csak az ínyencet gyönyörködteti, a bonyolult gondolatmenet csak a képzett intellektust érinti meg. De az evangéliumok Jézusát a kemenesmagasi parasztasszony is elsiratja, az üres sírról szóló kócos tudósítás a nagyapát kereső kisgyermeket is megörvendezteti. S a Názáreti arra figyelmeztetett, hogy mindig lesznek szegények közöttünk, s ez nemcsak az eredeti, a gazdasági értelemben igaz.

Mit érthetünk irodalmi igényű prédikáción? A kérdés megválaszolásához először az irodalom fogalmát kell körüljárni, de ez is éppen elég nehézséget okoz. "Az európai irodalom történeté"-ben a tudós költő, Babits Mihály feltesz néhány elemi kérdést e tárgyban, de választ megkísérelve csak a "talán"-ig jut el. Mi az, ami egybefűzi Hérakleitosz töredékeit Villon balladáival vagy a Búsképű Lovag történetével, a japán haikut a sziú indiánok imádságával vagy a házasságtörő asszony történetével János evangéliumából?

Mi az irodalom? Az igehirdetés és az irodalom kapcsolatát vizsgálva, erre is választ kell keresnünk. A válasz "rész szerint való" lesz majd, mint minden válaszunk. S természetesen az én válaszom lesz, s ez azt jelenti, hogy bizonyos szempontok fölnagyulnak, míg mások elő sem kerülnek. De az a felelet, amely vállalja a töredékességet, pontosabb lehet, mint az, amelyik a teljesség illúzióját kergeti. Mert a válaszban foglaltakon túl a vállalt töredékesség tükrözi azt a tényt is, hogy az egész soha nem a mi tulajdonunk. Hogy a parttalanság fenyegető rémét elkerüljük, vizsgálódásunkat a Könyvek Könyvével, igehirdetésünk nyersanyagával kezdjük.

I. A CSEND

Igehirdetésünk nyersanyaga

Nyersanyaga a Szentírás az igehirdetésnek, mint pirit a kénnek, fa az asztalnak. A viszonyuk is hasonló: a végtermék mindig leegyszerűsödést jelent a nyersanyag összetettségéhez képest. A "bolondok aranyának" oktaéderes szemcséje, ahogyan a kvarckristályokba ágyazottan ragyog - szemben a kénpor egyhangúságával; az eleven fa lélegzetelállító szerkezete, kaotikus rendezettsége, a gallyak és a szél kötetlen játéka - szemben a bármilyen míves műbútor szabályosságával; és az Írás évezredes tapasztalatokat görgető folyama, melynek forrásánál "Isten lelke lebeg a vizek felett"  - szemben a kérészéletű prédikációval.

És mégis: bármennyire csodáljuk is a nyersanyagot - használni a végterméket tudjuk. Gyönyörködünk az erdőben, de lakni már nem tudunk benne. A gyufa lángja, a "kiült karosszék", a megterített asztal: ezek vannak otthonunkban, s általuk vagyunk otthon. S bizonyára vannak néhányan ma is, akik közvetlenül élnek az Írással (inkább csak egyes részeivel) lelki táplálék gyanánt, a legtöbbünkhöz az igehirdetés által, a prédikátor személyiségének közvetítésével jut el az üzenet.

A nyersanyag képe nem puszta hasonlat. A teremtésben és az írott kinyilatkoztatásban mély rokonságot találunk. A teremtett világ is helyet ad az emberi képzeletnek, hogy az élhessen az anyagban rejlő lehetőségekkel. Világunk anyaga alakítható, "továbbgondolható" anyag, és ez teremti meg az emberi alkotóerő játékterét. Hasonlóképpen hív a Szentírás szövege is a továbbgondolásra: teret ad képzeletünknek. Sűrített, rendkívüli tömörségű anyag, s ez szinte löki az olvasót abba az irányba, hogy kibontsa az erőteljes, de csupasz, jelzésszerű impulzusokat. S ez nem feltétlenül az önkényességet, a belemagyarázást, az idegen elemek bevitelét jelenti, hanem a szöveg teremtő interpretálását, hogy a betűtől a lélekig jussunk.

Az irodalmi szöveg egyik legalapvetőbb sajátossága ez a nyitottság, szemben a tudományos dolgozattal. Míg emez meggyőzni akar a logikus érvelés eszközével, s minél sikerültebb annál lenyűgözőbb (a szó legszorosabb értelmében, hiszen annál kevesebb lehetőséget ad a kiegészítésre), amaz inkább csak hív, ébresztgeti kreativitásunkat, részesévé akar tenni egy olyan játéknak, amelyben a befogadó is alkotó módon vehet részt.

Egy példa: a házasságtörő asszony története János evangéliumában

A történetben Jézus kétszer is lehajol, és ír a porba. Hogy mit, nem tudhatjuk, csak azt tudjuk, hogy évszázadok óta foglalkoztatja a kérdés az írásmagyarázókat. Ambrus, Ágoston és Jeromos Jer 17,13-ra gondoltak: "a tőled elpártolók nevét a porba írják". Jeromos azt is lehetségesnek tartja, hogy az ott állók bűnei írattak a porba. Bármit is írt Jézus, bizonyára nem ez a fontos. Ha valóban fontos volna, fennmaradt volna. Ami ránk maradt az a szituáció, néhány mozdulat és néhány mondat. Erre kell hát figyelnünk. Nem a "lehet"-ből, hanem a "van"-ból kell kiindulni.

Azt látjuk, hogy más közegben történik az első és a második lehajlás. Először meghökkentő: mégiscsak élet és halál kérdéséről van szó, még ha provokáció is az, ami történik. Nekiszögezik a kérdést, erre Jézus lehajol, és írni kezd. Írott a törvény is, amelyre a vádlók hivatkoznak. De Jézus a földre ír, ahol nem marad meg az írás, széttapossák néhány óra alatt. A por nem őrzi meg a betűt. És hiába citálja az írástudó a törvény szövegét, nem marad meg az Írás abban a szívben sem, amely a Tóra lényegét tagadja meg, mert a másik bukásában önnön tisztaságát ünnepli. (Lásd: a farizeus és a vámszedő története.) Ebben az értelmezésben ez az első lehajlás és porba írás jelképes, némiképpen ironikus, vagy talán csak szomorú.

A jelképes üzenet azonban hatástalan marad. Bár bizonnyal meghökkennek a vádlók, a különös cselekedet egy pillanatra talán kizökkenti őket magabiztosságukból (Entfremdungseffekt - majd kétezer évvel a brechti színház előtt), de az önigazolás elemi szenvedélye hamar túlcsap a pillanatnyi zavaron. Tovább faggatják azt, akit valójában támadni akarnak, kiküszöbölni, mert magatartása, tanítása zavarba ejtő. Ekkor Jézus felegyenesedik. Ez a mozdulat csendet teremt, a várakozás csendjét, és teret ad annak a mondatnak, amely majd szállóigévé lesz.

És ezután jön a második lehajlás, az egyik legszebb mozdulat a Szentírásban. Elhangzik a mondat: "A bűntelen közületek vesse rá először a követ!" Felegyenesedve mondja ezt Jézus, de utána lehajol, és megint a földre ír. Itt sem az érdekes, hogy mit írhatott. A helyzet és a mozdulat maradt ránk, tehát ennek van üzenete hozzánk. A tekintet iránya az érdekes, amely nem a megszégyenülve eloldalgókra szegeződik, hanem a földre. A provokátorok: a tiszták és önelégültek vereséget szenvednek, ha ideiglenesen is. De Jézus nem élvezi a diadalát. Lehajlásával, földre írogatásával lehetőséget teremt az írástudóknak, hogy úgy menjenek el, hogy közben nem kell magukon érezniük a tekintetét. Ha nem ezt tenné, lényegében közéjük tartozna. Ha élvezné a bukásukat, ha megszégyenülésükben a saját igazát ünnepelné, egyenes tartással, rájuk szegeződő tekintettel, csak olyan lenne, mint ők. De Jézus inkább a földet nézi. És a port, amely belepi a földet, melybe a betűit írja.

Hogy mit is jelent ez: "Isten országa közöttetek van", azt nemcsak az asszonynak mondott feloldozó szavak mutatják. Még erőteljesebben és hitelesebben hirdeti Jézus testének beszéde. Különösen is ez a második lehajlás, amely úgy hiányzik gesztusainkból.

A "nyitott prédikáció"

János történetét a nyitott prédikáció példájaként hoztam. Az irodalmi igényű prédikáció mindig ilyen nyílt szöveg. Nem szándéka csillogó érveléssel megkötözni, inkább felszabadít. Nem akar bezárni a gondolatmenet kristálytiszta logikájába, hanem impulzust ad: "megindít", aktivizál. A pascali igazság értelmében: "A magunk lelte magyarázatok általában jobban meggyőznek bennünket, mint azok, amelyek másoknak jutottak eszükbe", bevonja a hallgatót, lehetővé teszi, hogy kibontsa az impulzust, és maga értelmezze azt. A "nyitott prédikáció" legkézenfekvőbb mintája a parabola: Jézus példázatai, vagy korábbról Nátán beszéde Dávid királyhoz, Betsabé okán. De ilyen nyitott szövegek Pál levelei is, elég csak a Római levél hatástörténetére gondolnunk. Az apostol csak megpendíti a teológiai reflexió húrját, ami aztán az egyházban, az értelmezés történetében rezeg tovább.

A "nyitott" szöveg természetesen különösen is kiszolgáltatott szöveg. Az értelmezés története egyben a félreértelmezés története is: egyszerű félreértés, elhallgatás, az eredeti arányok meghamisítása, a hangsúlyok áthelyezése (az európai népegyházak születésénél ott bábáskodik a  compelle intrare (Lk 14,23) félreértése, de gondolhatunk a "legnagyobb a szeretet" (1Kor13) kifejezett páli hangsúlyának elcsúsztatására is, amely végeredményben egy ideologikus ízű és érdemszerző jellegű hit-fogalomhoz vezet…)

A nyitott szöveg hatásának ereje a csendjében van, de ebben van kiszolgáltatottsága is. Amennyire lehet, kerülnie kell ezért a félreérthetőséget. Bár igaz, hogy bármely impulzus bennünk leírt pályája csak egyéni lehet, de éppen ezért a hatás irányának határozottnak és egyértelműnek kell lennie. A nyitott prédikáció mintája nem lehet századunk olykor szélsőségesen individualista művészete, amely nem gondol a befogadóval, csak az alkotó, a tárgy és a mű álszent háromságával, lemond a kapcsolatteremtés nyelvéről, és megdermed a parttalan értelmezhetőségben. Jézus paraboláinak iránya egyértelmű. Az adós szolga története (Mt 18) lényegét tekintve nem engedi meg alternatív értelmezések tucatjait.  S a Mester olykor - igaz, nem túl gyakran - meg is magyarázta a példázatot esetenként botfülű tanítványainak. Mert végtére is nem a parabola csendje a fontos, hanem Péteré.

II. OLVASÁS

A teremtés, mint Isten alázatának műve

Ha meghalljuk az evangéliumok csendjét, a názáreti ácsműhely három évtizednyi hallgatását, az elveszett fiú apjának várakozását, ha olvassuk azt, ami értünk nincs megírva, de a szövegben benne rejlik, akkor lassan megtanuljuk olvasni azt is, ami nem betűvel íródik.

Pilinszky János fogalmazza meg, hogy a teremtés nem is annyira Isten hatalmának, de mindenek előtt alázatának a műve. "Az emberi lét nem kevésbé függ a növényi, állati és ásványi világtól, mint fordítva. Ellenkezőleg. Egy csillag megvan emberek nélkül, de ember csak valamely csillagon vetheti meg a lábát. Az ember magasabb rendű, mint a kő, de a kő függetlenebb az embernél. Miféle kifürkészhetetlen egyensúly ez? A lét egyedül így emelkedhet, hogy növekvő minősége egyre növekvő szükséggel köti az elhagyott lépcsőfokokhoz?

Ha ez igaz, akkor minden angyal merő alázat. És Isten maga a színtiszta alázat. Az a király, aki a teremtéssel mindenkinek helyet adott, de senkit és semmit nem szorított ki a helyéről. Pedig egyetlen porszem is kiszorítja helyéről a másikat... Egyedül Isten az, akinek nincs szüksége senkire és semmire, s aki mégis mindennek és mindenkinek 'helyet ad' -, hogy egyek legyünk benne."

Pilinszky az a minore ad maius, a kisebbről a nagyobbra következtetés biblikus útján járva jut el odáig, hogy a teremtés nem pusztán a fölfoghatatlan hatalom és intelligencia műve (amely lenyűgözi például a kezdetben szélsőségesen pozitivista Einstein intellektusát is), hanem még előtte - ha szabad az időbeliség kategóriáját használni az idő előttiségre -, a visszavonulás, a teret adás, vagyis az alázat aktusa. A feltétlen lét, aki tökéletesen elegendő önmagának, a teremtésben "helyet ad" a feltételes létnek, pontosabban magába foglalja, átjárja, élteti a feltételest, létezésének minden pillanatában. De ez az éltető jelenlét az önkorlátozás csúcsán valósul meg, hogy megteremtse a teremtmények mozgásterét, s a tudattal rendelkező teremtmény szabadságának alapfeltételét.

A teremtésben hatalom nyilvánul meg, minden fantáziánk minden lehetőségét túlhaladó Intelligencia és Erő. De ha csak a hatalmat szimatoljuk meg a teremtett világban, olyanok vagyunk, mint aki behunyt szemmel élvezi a frissen nyomott könyv illatát. Jó az is, de ott mégiscsak több van. Hisz maga az Írás is többről beszél: a 104. zsoltárban a cethallal játszadozó Isten képe tűnik fel, gyermeki vonással ruházva fel a Teremtőt. S nemcsak Kosztolányi ujjong hajnali részegségében az égi bálokon, de Jób könyvében is vigadoznak és ujjonganak a hajnali csillagok, s ebben az ujjongásban a Teremtő vigassága visszhangzik. S ugyanott egymás után sorakoznak a képek a teremtmények Szülőjéről, aki egyszerre apja és anyja gyermekeinek:

"Ki az apja az esőnek,

és ki nemzette a harmatcseppeket?

Kinek a méhéből származik a jég,

és az égből hulló darát ki nemzette?"

(Jób 38,28.29)

S amikor a szülő helyet ad életében a gyermekének, ezt csak úgy teheti meg, ha vállalja a kötődéssel járó kötést. Föl kell adnia függetlenségét, igába kell hajlítania magát, amikor létre hívja a másikat és a másik szabadságát. S minél inkább szeret, annál észrevétlenebbül gyönyörködik a másik kibontakozásában.

E képek olvastán nem csupán antropomorfizmusra gondolhatunk, hanem egy valóságosan létező kötődésre Isten és a teremtmények között, amelynek képére teremtetett szülőnek és gyermekének, alkotónak és alkotásának kapcsolata. Ha csak az antropomorfizmus jut eszünkbe, mint a transzcendensről szóló beszéd kényszerpályája, akkor egyszerűen figyelmen kívül hagyva a kinyilatkoztatás üzenetét arról, hogy az ember  - aki kapcsolatban fogant, és kapcsolatból élő ember - e kapcsolatok mintáját tekintve eredendően theomorf. Ezért érezhetjük az Írásnak a Teremtő és teremtményeinek kapcsolatáról szóló emberarcú kijelentéseit - minden jogos filozófiai, teológiai és stilisztikai megszorítást figyelembe véve és elismerve is - gyökerében igaznak.

Ige, amely a világot olvassa

Pilinszky gondolatmenetét a világ olvasása szüli. "Meg kell tanulnunk olvasni a világot. Mert más élni a világot, és megint más olvasni benne. Az öregkorral egyre inkább olvasmányossá válik a létezés, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy veszít értékéből." Eszerint olvasni lehet a világ elemeiben. A szélnek, a fának, az esőnek, a napnak, az égboltnak nemcsak pótolhatatlan jelentősége van az élet számára, de semmi mással nem pótolható jelentése is van a tudat számára. Szól hozzánk a kő, a fa, a csillag, e nélkül az elemi élmény nélkül a művészet meg sem születhetett volna. S mert hamar panteizmust kiáltanak, el kell mondani, hogy nem arról van szó, hanem a kompozícióról. Ami van, az meg van komponálva, mégpedig hallatlan eleganciával van megkomponálva. És senkinek nem jutna eszébe csodálkozni műalkotások elemzéséről hallva.

De éppígy jelentése van a sorsoknak: egyének és népek sorsának is. Ki vonná kétségbe, hogy Ábrahám több évtizedes drámája az ígérettől a beteljesülésig minket is érintő jelentést hordoz? Ne csak bibliai példát hozzunk: jelentés nélkülinek érezzük-e, hogy az agg Tolsztoj otthonából elmenekülve egy eldugott vasútállomáson fejezi be életét? Hogy Albert Schweitzer, hátat fordítva a teológusi vagy művészi karriernek, elmegy Lambarénébe sérveket operálni? Hogy Paul Schneider, evangélikus lelkész és hat gyermekes családapa agyonvereti magát a buchenwaldi koncentrációs táborban a többi csontsovány miatt? Vagy gondoljunk az asszírok, a hunok, Timur Lenk, vagy a múlt században felerősödött német titanizmus sorsára.

A Szentírás a valóságot olvassa.  Nem csupán szent irat, amelyet olvasni és értelmezni kell, több ennél: a valóság olvasásának Lélek által megszentelt mintája. Ahogyan a próféták olvastak Izrael történetében, úgy kell olvasnom népem történetét (amint tette ezt a 16. századi magyar prédikáció); ahogyan olvassa Mária az ő alázatos voltában történt kiválasztottságát, így láthatom és is gyülekezetem arcait (minden felszíni gőg és konfliktus ellenére); ahogyan olvassa Jézus az ég madarait, a mezők liliomait, úgy olvashatom én is a páratlan kompozíciót, amely minden pillanatban itt van velem ....és megfordítva: ahogyan nem fejti meg Jób Istene Jób szenvedésének titkát, ugyanúgy nem olvashatom el én sem senki konkrét szenvedésének miértjét.

Az olvasó igehirdetés

Az irodalmi igényű igehirdetés nem a textust magyarázza, hanem azt lámpásként használva,  a valóságot - a templompadokban ülők életének valóságát - értelmezi. Miként a festő: látni tanít. Van Gogh fái, napjai és napraforgói megmutatják nekünk, hogy izzó szenvedély, szépség és szenvedés van körülöttünk. S mert Van Gogh-hoz még visszatérünk, itt kérdezzük meg, hogy amikor őt "az expresszionizmus előfutára" skatulyába belegyömöszöljük, vajon nem csak semlegesíteni akarjuk-e? Biztosak lehetünk abban, hogy csak lelke vibrálását vetítette ki a dolgokra? Nem lehet inkább, hogy Van Gogh azért ilyen, mert ő meglátja azt, ami ott van a világban? Nem lehet, hogy ő olvas szöveghűen?

Hasonlóképpen az "olvasó" prédikáció is látni tanít. Segít észrevenni azokat a "jeleket", amelyek észrevétlenül maradnának, miket - ahogyan Weöres Sándor mondja - "állandó ittlétük miatt szüntelenül feledünk". Jézus szomorú mondata: "ha nem láttok csodákat és jeleket, nem hisztek", a harsány csoda világától a "hétköznapi" csoda felé vezet: a gyermek, a kutya, a szem, a bőr, a gazok, az európai aranyos bábrabló, a józsefvárosi tűzfalak, fa a bérház udvarán, az irgalmas tekintet vagy akár a csendes üldögélés egymás mellett...

"Mindenütt láthatatlan. Mindenben látható."

(Rónay György: Jelenlét)

Magyar nyelvünk - egy másik hétköznapi csoda - megengedi, hogy rátaláljunk erre a szójátékra: jelenlét > jelen > jel; tehát ami itt és most jelen van, abban jel van. A kinyilatkoztatásban theolegumenon a hegy és az égbolt, a fogság és a szabadulás, a veréb és a gyermek, a szőlő és a bor... és minden - ezért lehet számunkra is azzá.

A feldolgozott, megértett textus világosság, amely külső és belső világunkra irányul, Istenről, emberről alkotott gondolataink, s ezek folyományaként kialakult kötődéseink minőségét világítja meg. Még az olyan igeszakaszok is, amelyek a leginkább inspirálják a dogmatikában a theologia specialis területét, úgy beszélnek Istenről, hogy soha nem önmagában, hanem értünk való voltában, a szövetség Isteneként, e kötődés cselekedeteiben mutatják meg őt. S amikor értünk cselekvéséről beszélnek, ezzel nemcsak Isten szívére nyitnak ablakot, de egyben az egyetlen igaz cselekvési mód ikonját is megfestik, melyhez mérendő és igazítandó az ember cselekvése. "Amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek" - mondja Jézus hüledező tanítványainak, miután megmosta lábukat. Az emberi cselekvés tisztasága persze soha nem éri el a krisztusit. Olyan az, mint a függvény határértéke a végtelenben: bármennyire is közelíti a függvénygörbe, soha nem éri el. Mert a görbe, lényegénél fogva nem lehet egyenes. De az is boldogság, ha van hova tartania.

Az "olvasó" igehirdetés etikumában a hívás szólal meg, nem a kötelezés. Miként az evangéliumok imperatívuszai: Jézus megfogalmazza őket, de tulajdonképpen semmi kényszerítő eszköze nincsen, hogy követésükre rábírjon. "Ti is el akartok menni?" - kérdezi tanítványaitól. Csak egyet tehet: keresztre száll, mert betölteni jött a törvényt, amely a világot és Izraelt nemzette. Hiszen a törvény magva a szeretet, s ennek szívében az áldozat lakik. "Bach zenéje olyan, akár az égbolt: erős, de nem erőszakos." - mondja erre Pilinszky János. 

Jézus történetei

Jézus bejárja Palesztina földjét, és bármihez nyúl, igehirdetés lesz belőle. Legyen az béna, gyermek, fügefa vagy egy történet. Nem törekedett görcsös eredetiségre. Nemcsak ő, a kora sem. (Az elsőség kérdése, az eredetiség igénye későbbi korok hiúsága.) A tanítás volt a fontos, nem az, hogy ki mondta először. Jézus is szabadon használ ismert történeteket, és formálja azokat mondandója szerint. Úgy alkalmazza ezeket, hogy evidencia-élményhez juttassa a hallgatót. Az irgalmas samaritánus történetét hallva a kérdezőnek nem sok lehetősége marad. De azt az egyet a történet segítségével ő maga találhatja meg.

Vagy amikor Péter kikerekedett szemmel kérdezi, hogy mégis hányszor kell megbocsátani, ismét csak egy történet a válasz. S a végén neki se marad sok választása. Ha belátja, hogy a Király elengedi temérdek adósságát, ő sem tehet mást másokkal. S ettől a vehemens, ám őszinte halász bizonnyal megrendül és megrémül, velünk együtt, de Péter dicsősége abban áll, hogy belátja a sine qua non-t.

A prédikáció élő beszéd. Nézzünk körül: mindent, ami él, a megszerkesztettségen túl a kötetlenség, a spontaneitás is jellemez. S itt van velünk az élőbeszéd nagyszerű mintája: a szinoptikusok Jézusának tanítási stílusa. Merjük elhinni neki, hogy így kell csinálni! Az elmélkedés, szószéki bölcselkedés, teologizálás száraz és unalmas. A valaha élt összes embert tekintve is csak kevesen vannak, akik az élményszerű gondolkodás szintjén állnak. Ám ha briliáns is volna az okfejtésünk, az akkor is csak az értelmet ragadja meg. A történet több. Ha jó, akkor érdekesen igaz. Felébreszti a kíváncsiságunkat, a bennünk bujdosó gyermeket. Azonosulási lehetőséget kínál, ezért az értelmünk mellett, a képzeletünket és a szívünket is megmozdítja. Vasárnapról-vasárnapra tapasztalom, hogy amint a gyülekezet megszimatolja, hogy történet következik, megváltozik a tartásuk. Megnyúlnak, előrehajolnak. Várják, mint gyermek a mesét. S nem hiszem, hogy ezt csupán a falusi ember kevéssé absztrakt gondolkodása magyarázná. Teológusként a városi templomokat járva hasonló volt a tapasztalatom.

A történetek megválasztása nem könnyű. Nemcsak sápadt elmélkedések, vérszegény történetek is vannak. A jó történet egyszerű, és feszültséget hordoz. Csak egyetlen példát, Martin Buber nyomán: "Bárukh rabbi unokája, a kis Jéhiél egyszer egy másik kisfiúval bújócskázott. Jól elrejtőzött, majd várta, hogy társa megtalálja. Amikor már jó idő eltelt, előjött a rejtekhelyéről, de a másik fiút sehol sem találta. Sírva fakadt, zokogva szaladt be nagyapja szobájába, és elpanaszolta játszópajtása csalárdságát. Bárukh rabbi szeme könnybe lábadt és így szólt: - Isten is ezt mondja: "Én elrejtőzködöm, és senki sem akar megkeresni."

A túlságosan bonyolult szövésű vagy sejtelmes, többszörös áttétekkel értelmezhető történetet zavaró. Ha csak ilyen jutott, segítsük az értelmezését. (Mert nem a történet csendje a fontos, hanem Péteré.) A ragacsosan érzelgős történet inkább taszít, mint vonz. Lapozzuk végig ebből a szempontból a Bibliát: egyetlen érzelmes históriát nem lelünk benne. Szikár, erőteljes történetekre bukkanunk, s még a leggyengédebbek is (mint Ruth története vagy a tékozló fiú) egyszerűek, szemérmesek.

A görcsösen optimista lekerekítések, a mindenáron erőltetett hepiendek is inkább a beszélő világfélelméről tudósítanak, mint az örömhírről. Keresztelő János fejét levágják. Máriát Jánosra kell bízni, Jánost Máriára. Péternek a Feltámadott mondja, hogy oda fogják majd vinni, ahová nem akarja. Pál apostol passiója. Kétmillió gyereket elfüstölnek Auschwitzban. Mikor a kórházi orvos megtudja hogy ávósok verték félholtra az idős, kemenesaljai parasztembert, visszaküldi, ahogyan hozták, a szekérderékban. Büszke bakancsok levágott fejeket tapodva fényképezkednek Boszniában. Az evangélium nem azonos a Garancia Biztosító Rt. szórólapjával. Több annál. De az a vigasztalás, amely nem érinti a valóságot, inkább elkeserít vagy felbosszant, mint reményt ad.  A katarzis csak a tragédián túl születik meg, ott, ahol nem futnak meg előle. Ha a temetési igehirdetésben már a második mondat a Feltámadott dicséretét zengi, ott a gyászolók megérzik az igehirdető menekülését a halállal történő szembesüléstől. S hogyan tudjanak mégis-hinni, mégis-remélni, ha azt látják, hogy még a pap is menekül?

A pap mosolyog és derűsen

gondtalan üdvű istent dicsér.

Darazsak dongnak s poros úton

végig zümmögő gyásznép kísér.

Egy barna és ijedt leányka

ablakhoz nyomja orrocskáját

és papája a pipaszárral

megveregeti farocskáját...

(József Attila: Engem temetnek)

Jézus hasonlatai és mondásai

Különösek Jézus hasonlatai és mondásai. Legtöbbször itt is evidenciákat mond, olyanokat, melyek hallatán a kényesebb ízlésűek bizonnyal pironkodnak: meggyújtott lámpát nem rakunk ágy alá, de még edénnyel se takarjuk be, a kiszaggatott konkoly kiszaggatja a búzát is, bogáncsról fügét ritkán szednek, a betegeknek van szükségük orvosra, nem az egészségeseknek, a szolga nem nagyobb uránál, és így tovább. Csupa tapasztalati evidencia, amelynek kimondása imitt-amott a humor határát súrolja. De összekapcsolja ezeket az Isten jelenlétéről hozott üzenetével, és ezáltal új felismerésekhez vezet. Arra késztet, hogy amit evidenciaként ismerünk fel a tapasztalati világban, azt ugyanilyen magától értetődő igazságnak lássuk Isten országában. S hogy milyen színvonalon használja beszédében az evidenciát, azt a kényes ízlésű Pascal ámulata is jelzi: "Jézus Krisztus olyan egyszerűen fejezte ki a nagyszerű dolgokat, mintha nem is gondolkozott volna rajtuk, és ugyanakkor mégis olyan világosan, hogy látni lehet, mit gondolt róluk. Csodálatos ez az egyszerűséggel párosult világosság."

Az evidenciák nem haltak meg. Megkereshetjük és elmondhatjuk őket. S ezzel nemcsak mondanivalónk befogadását könnyítjük meg, hanem egy nagyon aktuális szolgálatot is végzünk. Ebben a relativizálás nyavalyájától szenvedő világban, a kimondott evidencia az egyre bizonytalanabbá váló tájékozódást is gyógyítja. "Van evidencia" - ezt hirdeti minden meglátott és megláttatott magától értetődőség, és segíti a "minden relatív" közhelyének apátiájába süllyedt embert.

A hasonlat használatának is vannak veszélyei. Egy hasonlat csak akkor értékes, ha új színt hoz a megértésbe, új elemet kapcsol a már tudotthoz. Ha azt mondom:  "mint a meszelt fal, olyan fehér vagy", hasonlatot használtam ugyan, de csak formailag. Tartalmi szempontból nem, hiszen ismeretbővítés nem történt. A hasonlat értékét az a feszültség adja, amelyet a két dolog összekapcsolása teremt meg. "Isten tanítása hasonlít a vízhez. Miként a víz elkerüli a magaslatokat, és csak a völgyekben gyűlik össze, éppúgy csak az alázatosak fogadják be Isten tanítását" - így a Talmud. Jó hasonlat, tiszta evidencia.

Az Írás csendje és az a mód, ahogyan a kinyilatkoztatás a teremtést, a sorsokat, a történelmet olvassa, minket is olvasni tanít. Felszabadít arra, hogy betűzgetni kezdjünk abban, ami van. Ne a szekták agresszív és görcsös biblicizmusát kövessük, hiszen éppen kiadványaik mutatják, hogy a betű valóban megöl! Megfojtja az érzékenységet, a humort, a kreativitást.  A Lélek az, aki megelevenít! S megmondatott, hogy ahol Isten Lelke van, ott a szabadság lakik.

III. A SZENVEDÉLY

"A hit az ember legmagasabb rendű szenvedélye." (Kierkegaard)

"Nem elég tehát, ha a versnek csak az értelme szólal meg a versmondó tolmácsolásában. A költeményt a maga egészében kell láttatni, azzal a kínnal és gyötrelemmel együtt, amit az alkotás jelent. Ez a felelősség hallatlan feszültséggel jár, de szokásos belső remegésem csak addig tart, míg a pódiumra nem lépek - ott már nem vagyok egyedül. Mellettem ül a költő, s én az ő eszköze vagyok -, rajtam keresztül transzponálódik hanggá, integrálódik értelemmé és érzelemmé a kikristályosodott gondolat, a papírra rögzített szó." Amit Latinovits Zoltán a versmondásról mond, az, mutatis mutandis, a prédikációra is áll. Ha csak a textus értelmét bontjuk ki, bármilyen okosan és elegánsan tennénk is ezt, hazudunk. Becsapjuk az Ige hallgatóját. Nem azzal, amit mondunk, hanem azzal, hogy az Ige és az ember kapcsolatának hamis képét mutatjuk meg. Az isteni Ige nem egyszerűen az értelem tárgya, hanem értelmet adó. Nélküle elsüllyednék az ingoványban, és iszappal birkóznék a kifulladásig. Vagy bámulnám a semmit, magamba zárva, mint Mednyánszky Abszintivója a kékeszöld elegancia hideg poklában.  De Ő megtart a semmi fölött, kézen fog és vezet, zsombékról-zsombékra. És miközben a mélység fölött kézen fogva járunk, megtölti a számat nevetéssel, a torkomat sírással. Hogyan lehet ezt csak értelmezni?! Távolságot tartva, a jobb rálátás reményében?!

Ha belegondolunk, hogy evangéliumának elején miket ír János, hihetjük-e egy pillanatig is, hogy a Logosz-himnusz fehérizzását visszaadhatjuk az eunuch racionalitás kappanhangján?!

Hit és hipotézis

Miért nem írta le Jézus az üzenetét, túl azon, hogy ő maga az üzenet? Sok vitát megspórolt volna nekünk. Ő, aki "pszichológián túli" emberismerettel látott minket, hogyan bízhatta rá magát mátékra, jánosokra, pálokra? Talán, mert nagyon is jól tudta, hogy nem a pontos rögzítés, a tárgyilagos üzenetközvetítés a döntő, hanem a személyes érintettség. Bár ott van az objektív mag: a történeti személy a négyszólamú evangélium mögött, de tanításának igazságát nem az örömhír szöveghűsége, nem az ipsissima vox Jesu közvetíti, hanem az evangélisták megérintettsége. Nem dokumentummal van dolgunk, hanem dokumentált hittel. A Názáreti akaratából nem mehetünk Máté, Márk, Lukács és János "mögé" ipsissima verbáért, mert így az apostoli hit helyett a mindenkori tudós hipotézisére építenénk. S lehet ez bármilyen megalapozott, attól még feltevés marad. És a hipotézis nemcsak erőtlen ahhoz, hogy hitet teremjen, de én magam sem akarom, nem is tudom hitemet a koronként változó iskolák hipotéziseitől vezettetni. Csak az Isten ujjától megérintett ember bizalma teremt bizalmat: Jeremiás bőgése, János szárnyalása, Pál szenvedélye. Az ő gyermekeik vagyunk. S a gyermek is attól fél, amitől az anyja, abban bízik, amiben az apja.

Úgy tűnik, a Lélek nem a távolságtartó, szépívű bizonyítás, hanem a szenvedélytől megszaggatott tanúskodás és érvelés csatornáját akarja használni (lásd a Római levél kérdésözönét, töréseit, zihálását, vagy a "könnyek levelét") Egyre inkább erősödik az a meggyőződésem, hogy ezt Ő akarta így. Ezért nem írt le semmit. Az Ige, Krisztus valóban élő és ható, s ezt dokumentálja a közvetítő "meghatottsága", szenvedélye. Hogy hatottak mások is? Igen. De hol vannak már? És hol vannak azoktól, akik gépek fölé görnyednek a szalagnál, s akik kapálásból fölegyenesedve néznek a gyorsvonat után a kukoricatábla közepén?

Még a kiegyensúlyozott Goethe is ezt mondja: "Valahányszor felnyitom a Bibliát, mindig közvetlen célzást találok benne saját életemre." A bibliai szerzők megcélzott és eltalált emberek. Miként ők sem, az Igével szemben nem vagyok abban a helyzetben, hogy kívülállóként érvényes és találó mondatokat mondhatok róla. Én is eltalált vagyok, s ezt érezniük kell azoknak, akik hallgatnak.

Egy indulatos szavalást!" - kiáltja Latinovits. - Egy indulatos igehirdetést! - kiálthatunk vele. Nem szószéki ordítozást, szemérmetlen moralizálást, hanem belső fűtöttséget, bevallani mert érintettséget! A pap, a költő, a színész, de még az igazi tanár is, mind exhibicionista: a közönség előtt szétnyitja nagykabátját, és föltárja szemérmét. Mi nem a testünket, hanem a lelkünket: a tameion, a legbensőbb kamrácska titkát mutatjuk meg. Mint a lányok a téren, mi is a szerelmünket áruljuk. - Gusztustalan - mondhatják, és van némi igazságuk. De ha az igehirdetésben ez a gusztustalanság nem történik meg, nem történik semmi. A nagycsütörtöki lábmosás vajon nem gusztustalanul, harsányan alázatos-e? És Péter ezt sem akarja érteni. A múljék el e pohár, ha lehet, nem a titkos, a tiltott kamrácskából hangzik? A gecsemáné-kerti szaladgálás, hogy virrasszatok már velem egy kicsit, nem gyermekien, szűkölően szomjas? Az éli, éli lamá sabaktani nem zavarba ejtően nyitott? A kereszthalál nem kitakart halál?

"Magadat mindig kitakartad, sebedet mindig elvakartad" - készíti a zárszámadást József Attila. De ha nem vakaródzik, szegényebbek lennénk egy olyan költészettel, költői sorssal, amely tragikus világossággal adja tudtunkra, hogy nemcsak magunkban, de más halandóban sem moshatjuk meg arcunkat.

Mérték

A régi görögök egyik kulcsszava, és ha a szenvedélyről beszélünk, különösen is figyelni kell rá. A legkínosabb az az igehirdetés, ahol az indulat nincs arányban a mondandóval. Ahol érezhető, hogy hangerő pótolja a gondolatot, színpadias hangsúlyok takarják a bizonytalanságot, "kanzelton" helyettesíti az ihletet. Ha meghallom, hogy az igehirdető hangja elváltozik az introitusban, bedugulnak a füleim. (Próbáljuk elképzelni a hegyibeszédet vagy bármelyik példázatot - kanzeltonban!) Az áhítat nem a természetellenes hanghordozás, az elkötelezettség nem a rapszódikus hangsúlyok és a hangerő dolga. Pál indulata nem szül mesterkéltséget, és "Isten bolondsága" nem az esztelenség szinonimája. Okos, vagy akár ironikus szöveg is lehet szenvedélyes. Sőt, bibliai értelemben szenvedélyes csak az okos szöveg lehet. A mérlegeléssel lefojtott indulat feszültsége nagyobb, ezért erősebben hat. A szenvedély a motor, de az értelem a karosszéria: ez teszi lehetővé a közös utazást. A legbensőbb élményből táplálkozó prédikáció is haszontalan, ha élményemet nem a másik mértékére szabom, ha a gondolat segítségével nem keresem meg az enyémben az általánost, amely őt is érintheti.

A rejtőzködő Krisztus

Nem kezdhetem tehát azzal, hogy preparálom a textust, mint bogarász a bogarat. Mindenekelőtt a textus preparál engem. Kikészít. Ha ki merem tenni magamat a hatásának, eltalál, megdöbbent, felkavar. Megszokhatatlan, mert élet van benne, ami közvetlenül érinti az életemet. Az élet megszokhatatlan, és ez az érintés is. Pillanatnyi állapotom és a textus üzenete között mindig feszültség van, kiszámíthatatlan feszültség. Az evangélium nem hollywoodi forgatókönyv, előre felmondható. Abban mindig valami furcsaság történik. Nem emberi üzenet, földi logika szerint megkomponálva. Örömhír, hozzánk szóló, tehát értelmezhető, de isteni örömhír: megrázó, gyújtó, ezerévek után is fantasztikus. Ugyan, melyikünknek jutott volna eszébe a Hegyibeszéd Krisztusa után bújócskázó Feltámadottról tanúskodni, aki halat eszeget döbbent apostolai gyűrűjében?!

"Krisztus az egyetlen az összes filozófus, mágus, stb. között, aki alapvető bizonyosságként megerősítette az örök életet, az idő végtelenségét, a halál semmiségét, a lelki nyugalom és az önfeláldozó szeretet szükségességét és jogosságát az életben. Nyugodtan, fesztelenül élt, mint művész, nagyobb volt minden művésznél, nem kellett neki márvány, agyag és festék, eleven hússal dolgozott. Ez a hallatlan - modern, ideges, elbutult agyunkkal aligha felfogható - művész nem alkotott sem szobrokat, sem festményeket sem könyveket... Élő, halhatatlan embereket alkotott. Ez komoly dolog, főleg azért, mert ez az igazság." Van Gogh levele Theo öccséhez. Máshol bevallja: egész életében Krisztust szerette volna megfesteni, de nem volt hozzá mersze. Inkább bakancsokat festett, napraforgókat, búzamezőket, ciprusokat...

A Feltámadott nem akkor van itt közöttünk, ha kötőszóként használjuk a nevét. A játékosságban van jelen, ahogyan kezén a szegek helyével bújócskát játszik az emmausi úton. A csendben van jelen, ahogyan korgó gyomorral halászó apostolait sült hallal és kenyérrel várja a Genezáret partján. Az irgalomban van jelen, amellyel apostolból halásszá visszavedlett övéinek tétovaságát olvassa. A néhány egyszerű mondatban van jelen, amellyel megtisztítja a bukott Péter szenvedélyét, és irányt ad neki. A prédikátor felszabadult bátorságában van jelen, amellyel az Írás és a világ elrejtőzködő jelentéseit olvassa, és a tiszteletben, ahogyan a valóság elemeit érinti. A felkínált imperetívuszok hívásában van ott. Van Gogh napraforgóiban van jelen.

Egy másik bolond, aki meghalt, mert a háborús viszonyok között nagybetegen is csak annyi ételt fogadott el, mint amennyi a többieknek jutott, ezt üzeni: "Hogy valakinek a lelke átment-e már az isteni szeretet tüzén, nem arról ismerem fel, hogyan beszél Istenről, hanem arról, hogy hogyan beszél a földi dolgokról." (Simone Weil)

Befejezésül

Ábrahám áldozatát rettegve nézve írja Kierkegaard: "Ami engem illet, képes vagyok ugyan leírni a hit mozdulatait, de nem vagyok képes megtenni azokat." És ami engem illet, képes vagyok leírni, hogy látásom szerint az irodalmi igényű igehirdetés az Írás csendjének és a világnak olvasásában születik, az ámulat, az érintettség, a szerelem szenvedélye élteti, - de megszülni ezt a gyermeket csak néha sikerül. Ezek ünnepi pillanatok: megsűrűsödik a templomi figyelem, áll a kés a levegőben. De ez ritka. Legtöbbször hibádzik valami. S amikor a kudarcot belátja az ember, nem alázatos, csak tárgyilagos. Sokkal inkább Isten alázatának felséges ízét kóstolgatja. Mert a kudarcban megélheti a prédikátor azt, hogy Urának valóban furcsa ízlése van, és nemcsak Márk vagy János esetében - hála Istennek.

A marhavagonban sorkatonaként Ravensbrück felé tartó Pilinszky, szembesülve a háborús pusztítással, sorra dobálja ki hátizsákjából a nagy könyveket, kultúránk klasszikusait. Végül marad az evangélium. Így ír róla: "nem nagy tanácsadó, hanem valami meleg hűség. Olyan emberi volt, amilyen csak egy kutya tud lenni, vagy egy Isten." Ebben a meleg hűségben újra meg újra megmoshatjuk az arcunkat, megint nekirugaszkodhatunk, újra megpróbálhatjuk elmondani. Hiszen a szó, az igehirdetés csuda dolog. Meg nem érdemelt ajándék: boldogság és kín, amelyből varázslat, teremtő erő lehet.

*   *   *   *   *

"A kobryni Móse rabbi tanította: - Ha Istennek mondasz egy szót, igyekezzél minden porcikáddal abba a szóba belehatolni. Egyik hallgatója megkérdezte: - Hogyan lehetséges, hogy egy nagy ember olyan kis szóba belefér? - Aki magát nagyobbnak képzeli, mint a szó, arról mi nem beszélünk. - mondta a caddik." (Martin Buber: Haszid történetek)