Jézus váltsághaláláról – Azért született, hogy másokért meghaljon

Jézus kereszthalálának vitája tulajdonképpen egy rádiós áhítattal robbant ki. A német Burkhard Müller nem kerülgette sokáig a forró kását, hanem egyszerűen kijelentette: „Nem hiszem, hogy Jézus a mi bűneink miatt halt meg” – mondta az egykori bonni szuperintendens a WDR rádióban. Tette mindezt 2009-ben, böjtben, röviddel húsvét előtt. Természetesen nagy felháborodást kavart ezzel.

Több száz telefonhívás, levelek és emailek érkeztek az evangélikus rádióadó düsseldorfi központjába az öt részes áhítatsorozat után. A reakciók között azonban nem csak megrökönyödött és tiltakozó vélemények voltak, hanem akadtak egyenesen ujjongók is.

„Most aztán lavina indult el!” – írta az egyik hallgató egy internetes fórumon, egy másik pedig elismeri: „Különleges módját választották annak, hogy megemeljék a vérnyomásomat!”

Néhányakat sokkolt a kijelentés, és a 70 éves Müller szemére vetették a sarlatánságot, a tévtanítást és a cinikus pofátlanságot is. A Vasárnapi szó című adás prédikátorának azonban sokan köszönetet mondtak bátor kijelentéséért.

„Már gyerekkoromban is lelkiismeret furdalásom volt emiatt, és szomorú voltam, mert egyszerűen nem tudtam belenyugodni abba, hogy ez a szegény Jézus már akkor az én buta bűneim miatt keresztre feszíttetett.”

Váltságáldozat

Sok modern teológus hangsúlyozza, hogy a kereszt váltságáldozatként való értelmezése egy „durva és szadista Istenképen alapul, és ez a tanítás ellent mond a jézusi tanításnak, amely azonban Isten feltétlen szeretetéről szól”.

Nikolaus Schneider, a Rajnai Evangélikus Egyház püspöke például nem hisz abban, hogy Istennek váltságáldozatra van szüksége, „mert haragját az ártatlanok szenvedésével nem elégítheti ki”.

„Az a tanítás tehát, amelyben azt állítják a teológusok, hogy Jézus halálával a világ bűneit helyettesként magára vette, nem illeszkedik egyáltalán Jézus bibliai kijelentéseihez – állítja az evangélikus teológus-professzor, Klaus-Peter Jörns. –Jézus Isten szeretetét hirdeti, ami feltétlen, mindenkivel szemben. Ez tehát nem függ semmiféle teljesítménytől, hanem Istentől magától származik. Vezekelnie és bűnhődnie tehát nem kell annak, aki Isten szeretetében hisz és megbocsátásért könyörög.”

„Reménytelenül elveszettek lennénk”

A Német Evangéliumi Szövetség (Allianz) elnöke, Hartmut Steeb, ezzel szemben óva int a keresztény üzenet centrális tartalmainak felvizezésétől. Jézus Krisztus bűneinkért halt meg a Golgotán a kereszten. „Ez az evangéliumok magja. Ha mindenkinek magának kellene a saját bűneit és bűnösségét viselnie, akkor reménytelenül elveszettek lennénk”.

Ez az evangélium, „az örömüzenet, hogy nem magunknak kell saját bűneinket és vétkeinket viselnünk és hordoznunk, hanem ezeket egy valaki, másik személy hordozza helyettünk.”

Milyen jelentősége van Jézus furcsa halálának a keresztény hit szempontjából?

Sokak számára világos: Jézus helyettesként halt meg, értünk. Ez az áldozati-teológia azonban manapság sok teológus által megkérdőjeleződik.

Egy sokak számára már idegenné vált szó okoz manapság felháborodást. A váltságáldozat szó fogalom, évezredekkel ezelőtt az ellenséggel kötött béke megpecsételésének eszköze volt. A váltságáldozattal békültek ki az egymással szemben álló felek és így kötöttek békét.

A legtöbbször az adós hozta az áldozatot, ajándékot, hogy minden újra jó legyen. A megbékélés a jó viszonyok visszaállítását jelentette az ellenségek között. Hogy ezt a megbékélést Isten és az ember között is létre lehessen hozni, ahhoz bizonyos faktorokat el kellett távolítani az útból. A bűn ugyanis ellenségeskedést váltott ki, ezért volt az áldozatra és a megváltásra szükség.

Bűnbakká téve

A Bibliában, Péter apostol levelében, elgondolkodtató részleteket olvashatunk arról, hogy „nem arannyal és nem ezüsttel váltatunk meg, hanem Jézus drága vére által”. Az Ószövetségben a bűnbakra terhelték rá a nép bűneit és ezt a bakot aztán kikülték a pusztába. Jézus ebben az értelemben is lett bűnbak, ám Jézus magát áldozta fel. Az Ószövetségben voltak bárányok, amelyeket áldozatként vágtak le, így Jézus, Isten bárányaként, hagyta, hogy feláldozzák őt. Az állatáldozatok valójában soha nem tudták a bűnöket elvenni, de az ő áldozata el tudta törölni azokat.

A görög-római világban ismertek voltak az istenségekről szóló történetek, akik emberek alakjában születtek a földre. Egy megfeszített, önmagát feláldozó istenségről azonban senki sem hallott. Groteszk volt, legalább olyan, minthogy hinni kell egy kivégzett bűnözőben, aki váltságot hoz az embernek. Még ma is abszurdnak vélik ezt az egészet.

A kereszténységen belül is ma az egyik legmegkérdőjelezettebb tanítás, hogy hogyan lehet az, hogy Jézus Krisztus helyettes váltságáldozatával a kereszten bűneinktől megszabadított bennünket. Ez a gondolat a felvilágosult európaiak számára túlságosan véres.

Szükséges volt ez?

Miért is kellett Jézusnak ezt a borzasztó halált elszenvednie? A váltságáldozat-tanításának kritikusai szerint ellentmondás van a kereszten történt durva kivégzés és az Isten feltétlen szeretetéről szóló tanítás között. Isten ugyanis nem áldozná fel a saját fiát. Ez nem újdonság. Már Pál apostol is írt arról, hogy a keresztről szóló beszéd bolondság azoknak, akik nem tudnak hinni benne. Ez nem illeszkedik mai gondolatvilágunkba sem. De Isten feltétlen szeretete az egyik és egy durva halál a másik oldalon, igenis összetartoznak.

Nem volt Isten számára más út? Isten nem tud másképp megbocsátani nekünk? Jézus nem halhatott meg alaptalanul. Isten nem hagyta volna, hogy Jézus hiába haljon meg. Abszolút szükséges volt, hogy Jézust Isten hagyja meghalni. Isten saját szabadságában döntött afelől, hogyan tudja megmenteni az embereket és akarja is ezt, még akkor is, ha számunkra tette nem is teljesen világos. Jézus váltsághalálában nyilvánul meg ugyanis számunkra Isten határtalan szeretete.

Isten döntött, hogy ezen az egy úton fog járni, hogy így békítse meg magával a világot, azaz Jézus útján és az ő kereszthalálával. Jézus helyettesítő haláláról számos bibliai szöveg szól. Csak a Jézusban való hittel és csak az ő mindenkiért való tettével menthető meg az ember – Isten így akarta mindezt.

*****

A centrumot nem kell (szabad) megingatni – Bruno Graber (jesus.ch) kommentárja

Egyeseknek feláll a hajuk, ha az áldozatról és a váltsághalálról hallanak. Talán az évben nincsen még egy olyan nehéz nap, mint Nagypéntek, amikor a lelkészeknek azon fő a fejük, vajon hogyan is írják meg aznapi prédikációjukat: el kell mondaniuk, hogy Jézus Isten engesztelési áldozata, aki az embereket az ő szent és drága vérével, és ártatlan szenvedésével és halálával, minden bűnétől megváltotta, és ezzel kibékítette Istennel őket.

Ulrich Parzany, a ProChrist evangelizációk vezetője ezt egyszer így fogalmazta meg: „Sokan azt kérdezik, hogy milyen Isten az, aki hagyta, hogy lemészárolják a fiát? A Biblia válasza erre: Nincsen Atya és Fiú között határ és szétválasztás. Maga Isten az, aki Jézusban a kereszten odaadta magát értünk, emberekért. Mi Istennek annyira értékesek vagyunk, hogy ő maga áldozta fel magát értünk. Isten szeretetének mindenható hatalma nem virágos mondatokban nyilvánul meg, hanem a fájdalmas önmagát odaadásban.”

„Fájna, ha az evangéliumot nem prédikálnám!” – Pál apostol valahogy efféleképpen mondja el, hogy mennyire letaglózta őt Jézus, és nem tudott másképp tenni, hanem mennie kellett és tovább kellett adnia az üzenetet. Tudatában volt annak: nem saját személye, autoritása, hanem egyedül a forrás számít, amelyből ismerete származott. Ez manapság már nem mindig hangzik el a szószékekről. Aki azonban csak az evangélium felét mondja el, olyan, mintha magát Istent akarná korrigálni.

Nekem magamnak, keresztény embernek lehetnek nehézségeim a váltságáldozat megértésében. De más kérdés, vajon az egyháznak így kell-e erről tanítania. A bibliailag alátámasztott hitnek Jézus Krisztusban, tiszta és kézzelfogható közepe van. Ha elkezdünk bizonyos részeket, részleteket margóra szorítani belőle, akkor a centrum fog meginogni és ezzel túl messzire megyünk.

Gyakran már csak olyan igazságokat képviselnek, részismereteket és részmeggyőződéseket közvetítenek, amelyek egyik nap még érvényesek, másnap azonban már eldobhatóak, kidobhatóak. Viszont az alapigazságra való igényt már régen feladják. Néhány teológus a toleranciára hivatkozik, amikor a bibliai igazságok interpretációjáról van szó. Intoleránsak azonban akkor, amikor az emberek épp a Biblia érvényessége mellett törnek pálcát.

Sajnálatos, hogy a kereszténységen belül manapság nincsen egyetértés a centrális hitkérdésekben, olyanokban, amelyekről pedig évszázadokig egyetértés volt. Aki úgy véli, az evangéliumot azáltal fogyaszthatóbbá tudja tenni, hogy a bibliai igazságok bizonyos részeit eltünteti, csalódni fog. Ha az egyház ezeket a véleményeket elfogadja, akkor saját alapját oldja fel és ezzel érvényteleníti magát, mint egyház.

Ha a Biblia a keresztény hit alapja, akkor ahhoz ragaszkodni kell, hogy Jézus a kereszten értünk és bűneinkért áldozta fel magát. Jézus váltságáldozata jelenti ki számunkra Isten határtalan szeretetét. A központi, bibliai igazsághoz való ragaszkodás nem értékelhető úgy, mint ami „egy meghaladott istenképhez való visszaesés”, de úgy sem, mint „tavalyi hó”.