Játék kölcsönzött szavakkal - XVI. Benedek pápa

Hermann Häring

Játék kölcsönzött szavakkal

Miként befolyásolja XVI. Benedek pápát az egyházatyák eredete és teológiája 

Mely egyházkép lebeg Joseph Ratzinger szeme előtt? Megváltozott ez az egyház, amióta nem Ratzinger vezeti a Hitkongregációt? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a katolikus dogmatika professzora, Hermann Häring, aki 2005-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig a holland Nimwegen egyetemen tanított.

„Az Úr szőlősének egyszerű munkása vagyok.” E szavakkal foglalta el XVI. Benedek a hivatalát három évvel ezelőtt. Ám ezek a szavak nem XVI. Benedek barátságos szerénységét tükrözik, hanem testes öntudatát. Ugyanis e bejelentés mögött a ferences rendi teológus, Bonaventura (1221-1274), egyik jelmondata rejlik, akivel a fiatal Ratzinger behatóan foglalkozott: Bonaventura szerint a krízisek idején nem az értelmes teológusok és filozófusok érvényesülnek, hanem a simplex et idiota, az „egyszerű és egysíkú” kerül döntő helyzetbe. Csak ez mentheti meg az egyházat, győzheti le a „relativizmus diktatúráját”, amelyet Joseph Ratzinger bíboros két nappal megválasztása előtt harciasan megbírált.

A talpraesett szónok nem először és nem is utoljára játszott kölcsönzött szavakkal. Ratzinger a második Vatikáni Zsinaton (1962-1965) a „helyi egyházat” reklámozta, amely kifejezés alatt a püspöki tekintélyt értette. 1990-ben Carl Friedrich von Weizsäckerre hivatkozva, Ratzinger azt állította, hogy Gallileitől „nyílegyenes” út vezet az atombombáig; ezzel az állításával viszont nem kívánt Galilei ellen felszólalni. II. Manuel bizánci császár szerint, akit a pápa Regensburgban idézet, az erőszakon kívül az iszlám semmi jót sem hozott a világba; az állítást követő viták közismertek. Egy arra vonatkozó zsinati szöveg szerint az evangélikus egyház nem minősül egyháznak. És Pál apostol Rómabeliekhez írott leve 9-11 fejezetei nyomán, újabban, ismét imádkozhatunk a zsidók megtéréséért.

Aki ebben a bonyolult nyelvi játékban el kíván igazodni, annak alaposan kell tanulmányoznia a Péter székén ülő professzort. Vajon hozzátartozik mindez a dolgok valódi értelmét ismerő mystagóg retorikai stratégiájához, aki mindig egy lépéssel hallgatósága előtt jár?

Benedek tényleges céljai ennél kevésbé rejtjelezettek. Ugyanis ő már a Hitkongregáció prefektusaként (1981-2005) is dolgozott ezeken. A valódi irányváltásnak, ezzel szemben, az előző döntések felülvizsgálatával kellett volna kezdődnie. Gondolhatunk itt a felszabadítás-teológia lejáratására, a teológus nők munkavállalásának megtiltására valamint a kritikát gyakorló püspökök és teológusok fegyelmezésére, a női ordináció megakadályozására (legújabban exkommunikácóval tetőzve), szexuáletikai kijelentésekre, konzervatív püspökök kinevezésére és tekintélyelvű csoportosulások támogatására, és minden olyan intézkedés felkarolására, amely Isten népének tényleges részvételét akadályozza. Legkésőbb az első, szeretetről szóló enciklika megjelenése óta (2005) világos: Benedek leginkább elődje politikáját folytatja.

Eközben, állítólag, Ratzinger elegendő tapasztalattal és intellektuális kompetenciával rendelkezik egy irányvonalváltáshoz. És biztosnak vehette az egyházon belüli beleegyezést, igen, még a Kúria – ideiglenes – rokonszenvét is.

Ratzinger szívélyessége mindenkivel szemben megkérdőjelezhetetlen. És Auschwitzba vezető útja, a kölni, római és New Yorki zsinagógák meglátogatása, a néma imádság Isztambul Kék mecsetjében, valamint találkozásai az Egyesült Államokban a katolikus papok szexuális áldozataival, mély hatást gyakoroltak a közvéleményre. Mégis uralkodóvá vált a csalódottság érzése. Miért nem tudja, ill. nem akarja a pápa a jelenlegi reformdugótól kezdve a katasztrófával fenyegető paphiányig terjedő problémát feloldani?

Bénultnak mutatkozik Róma klasszikus hatalom-, és fölény-ideológiája, amely a tényleges igények irányába mindig is nagyothalló volt. A pápa kimondatlanul is a világ összes keresztényének a nevében szól. Igen, gyakorlatilag Benedek „tisztító” hangként értelmezi önmagát a világ etikai és vallásos vitáiban. Ehhez még hozzájárul három tény Benedek életrajzából, amelyek meghatározzák hivatalvezetését: fiatalságának zárt egyházi miliője, az óegyház teológiájának felfedezése egyetemi tanulmányai során, valamint az ezerkilencszázhatvannyolcas év[1] társadalmi változásai.

Egyetemistaként felfedezi Ratzinger az első századok teológiáját, amelyben az egyházkép spirituális alapokon nyugszik, és az úrvacsorához igazodik. Olyan időtálló igazságot nyújt ez, amelyet sem kultúra, sem környezet nem tud megváltoztatni. Ratzingert ámulatba ejti Augustinus platonista, túlvilágra irányuló pillantása, amely egyidejűleg elidegeníti őt a világ konkrét kérdéseitől. Ez a teológia találkozik a felekezetileg zárt egyház miliőjével, amely soha nem tudott mihez kezdeni az újításokkal. Bár tudatában van a liturgikus mozgalmaknak, mégis a püspöki magamutogatás fele irányul az ifjúság civilizáció-kritikája helyett. Természetesen morális megújulás, de egy olyan katolicizmussal, amely ellenállt a náci ideológiának és általa üldöztetésben is részesült. Minden kétséget kizáróan társadalmi szerepvállalás, de a társadalmi struktúrák kritikája nélkül, és mentesen a bibliai utópiák befolyásától. Jézus Krisztus iránti érdeklődés, igen, de a régi dogmák újjáértelmezése nélkül.

A pápa a katolikus egyházat nem kritikus kísérőként, hanem anyai probléma-megoldóként értelmezi. Benedek magáénak tekinti Romano Guardini egyik figyelemre méltó mondatát, amelyben ez utóbbi kifejti, hogy a diákként keresett és megtalált „tárgyilagos hatóság” nem más, mint „a katolikus egyház fennhatóságánál és pontosságánál fogva. A lelkek oldása és kötése végső soron nem Isten [!], hanem az egyház előtt dől el.” 

Ennél élesebben Ratzinger soha nem fogalmazta meg keresztény ideáljának vallásos-intellektuális lényegét. Ez a megfogalmazás 1968-ban megerősítést nyer. Ezt az időszakot Ratzinger a hittől való alapvető elfordulásként értelmezi, amely elfordulás maradandó traumát jelent számára. Ezek után a konzervatívan harcias egyház-, társadalom- és Európa-kép válik meghatározóvá. Ratzinger cselekedeteit pedig a zabolázatlan krízistudat, és az újításoktól való félelem vezérlik.

A következmények félreismerhetetlenek. Hit és megváltás szigorúan jelen idejű eseményekké válnak. A Remény-enciklika (2007) úgy lett megfogalmazva, mintha nem is létezne a „remény teológiája”, vagy a vallásközi párbeszéd. A pápa Jézus-könyve a hatvanas évek konfliktusaiból él. A felszabadítás-teológia, a feminista, és interkultúrális teológiai kezdeményezések válnak e könyv legelőkelőbb áldozataivá. A római Dominus Jesus nyilatkozat (2000) pedig olyan kiadványnak bizonyul, amely útját állja minden, más felekezettel, ill. vallással történő párbeszédnek.

Ratzinger híres könyvében, „Bevezetés a kereszténységbe” (1967), az érzelmi egyháziasságot még reklámszerű tónusok festik alá. Ez az egyháziasság későbbi műveiben tekintélyelvű ismérveket nyer. 1985 óta Róma ismét az egyházról, mint misztériumról beszél, ami azt jelenti, hogy az egyház a szentségek intézményévé szűkül. Ez pedig növekvő távolságot jelent az evangélikus egyházzal szemben.

Gyakorlatilag eddig minden pápát a tanulmányai során megismert normák határoztak meg. De XVI. Benedek, az intellektuális magasságok bajnoka, a sokéves tapasztalattal rendelkező professzor, a teológiai fejlődések magas rangú szemlélője, képes lett volna viták bevezetésére, és árnyalt vélemény kialakítására. Ehelyett az Úr szőlőjében dolgozó egyszerű munkásnak a krízis hermeneutikája eltol minden alapvető kérdést egy „katolikusnak” titulált védőfront mögé. Itt gondolhatunk Ratzinger támadó álláspontjára az Írás, és az ökumenével szemben, a keresztény morál rigorózus elképzelésére, vagy a más vallásokkal szembeni fölény igényére. A Péter székén ülő professzor olyan ember, akit nosztalgikus érzelmek vezényelnek. Fiatalkori, „mozartiánus” hazája Traumstein mellett (amint ezt hivatalosan is olvasni lehet) megmaradt a világegyház ideális terének.

Két kivételt mégis meg kell említeni: a nyolcvanas évektől kezdve Ratzinger sikeresen azon fáradozik, hogy a zsidósággal való kapcsolat pozitív, és tiszteletteljes legyen, annak ellenére, hogy kiinduló tételét még ellentmondások szövik át. Ratzingert az a tény érdekli, hogy miként lehet egy vallás kiindulópontja az államalapításnak. Ezzel egyidejűleg a pápa az értelmet teszi meg az értekezés általános alapjává emberek, kultúrák, és vallások között. A világ-, és egy átfogó értelembe vett vallásbéke szempontjából ezt a kezdeményezést nem lehet eléggé nagyra értékelni. Ennek ellenére, Ratzinger értelem-fogalmának határai világosak. E fogalom továbbra is Európa-centrikus, fertőzött a reformációval és az európai felvilágosodással szemben táplált ellenszenvtől, és immunis az önkritikára. Ratzinger kritikája a szekuláris kultúrával szemben kifejezetten olyan eszközökből él, amelyek korábban a teológiakritika szolgálatában álltak. Csak azok számára újak ezek az eszközök, akik nem ismerik a frankfurti iskola munkásságát.

Különben e pápa meggyőződései és elképzelései megingathatatlanok. Ez a tény teszi őt kiszámítható és befolyásos, bár mégoly nehéz partnerré is. Mégsem lehet szem elől téveszteni Ratzinger egyház-, és világpolitikájának határait. A teljhatalmúan cselekvő egyházfő átvette elődjétől a lényegbeli különbségtételt a tárgyalásra nyitott kül-, és a könyörtelenül önkényes, belpolitika között. Személyes, időnként igen szubjektív véleményét minden további nélkül egybemossa a hivatalos tanítással. Ezzel némaságra ítéli az egyházon belüli vitákat a teológia, az ökumené, és a humánetika terén. Még azokban az esetekben is, amelyekben kiváló szakemberek véleményére támaszkodhatna, nem vonja be a szakavatottakat az eszmecserékbe. Az egyházi dokumentumok pedig oly messzemenően személyes beszélgetésre hívnak. Isten népének a döntésekben való részvételét viszont minden síkon rigorózusan meg kell akadályozni. Még a nemzeti, vagy kontinentális püspöki konferenciák sem örvendhetnek említésre érdemes jogkörnek.

Ez az állapot még ennél is aggasztóbb, amennyiben az egyházi vezetőség, a korábbiakhoz hasonlóan, figyelmen kívül hagyja az emberi jogok alapvető irányelveit és az Újszövetség központi impulzusait. Néhány példa erre: a gyülekezet bevonása az egyházi döntésekbe, megfelelő szexuálmorál, a női ordináció, és a cölibátus kérdésköre.

A jelenben az a rendszerpolitika, amely püspöki, és papi kiváltságokra irányul, nemcsak Németországban vezet a lelkészi struktúrák összeomlásához: sok gyülekezetben nem lehetséges az úrvacsora vasárnaponkénti ünneplése. A katolikus identitástudatra nézve e ténynek pusztító, bár elképzelhető, hogy újító hatása is van. Hollandiában lehet megfigyelni, hogy ebből az áldatlan állapotból adódóan egyes gyülekezetek önállóan cselekednek. Németországban ez a saját kezűleg kiváltott krízis az ökumenikus kapcsolatokat is érinti. Ezek a kapcsolatok azzal fenyegetnek, hogy egyszerűen kicsúsznak a római szabványok és a püspöki irányítás alól. Ugyanis a legtöbb katolikus hívő számára az evangélikus gyülekezetek egyházi mivolta ugyanolyan egyértelmű, mint az a meggyőződés, hogy igenis lehet együtt úrvacsorát ünnepelni. Ily módon Róma a kitartásra való felhívásaival éppen azokat a kríziseket okozza, amelyek megoldását előírja. Egyidejűleg viszont olyan teherbíró, a krízisek megoldására képes lehetőségek szabadulnak fel, amelyek függetlenek a római irányelvektől.

Ám mindezek ellenére nem hánykódik mégis XVI. Benedek a lelkesedés hullámán? Bizonyára. Ezt a hullámot viszont nem a megújult hit vagy az egyházban való részvétel mozgatja, hanem a vigasztalás és egy tájékozódási pont új és diffúz keresése. Ez a késztetés elsődlegesen fiatal embereket érintett a gazdasági fejlődés által meghatározott országokban. A pápa és tanácsosai higgadtabban kellene kezeljék a csábító sikert, és teret kellene biztosítaniuk lelkipásztori tapasztalatokkal rendelkező emberek ide vágó terveinek. Különben a pápa, a guruk és popsztárok sorába kerül, akik úgyszintén megtöltik a stadionokat.

Azonkívül, Benedek éppen azoknál a konzervatív beállítottságú embereknél talál tetszésre, akiknek gyanús a politikailag is tevékeny hit. Természetesen az iparosított társadalmak aktuális megosztottsága a katolikus egyházban is jelen van. Annál sajnálatosabb tehát, hogy a pápa szóban, írásban és tettben mindenek előtt a vallási szempontból világtól idegen oldalt szolgálja. Ezzel elősegíti azt a megosztottságot, amelynek áthidalása a pápa legelőkelőbb feladata lenne.

Nélkülözhetetlen a drámai fordulat a decentralizált, párbeszédre nyitott, és demokratikusan megszervezett egyház irányába. Olyan egyházra van szükségünk, amely országokra, és kontinensekre tagolt, amelyet a szubszidiaritás elve vezet, és önmaga irányítására képes, valamint egységes Isten országának víziójában. Különben e globális játékos megmozdíthatatlan, és csak önmaga körül forgó kolosszussá válik. A világot ez pedig nem fogja érdekelni. Vagy éppen a világban fog feloldódni, mégpedig olyan elszigetelt csoportosulásokban, amelyekben új élet sejthető. Ilyen csoportosulásra példa Latin-Amerika karizmatikus mozgalmai, amelyekkel szemben Róma és a helybeli klérus képviselői tehetetlennek bizonyulnak.

Az idei osnabrücki Katholikentag[2] számos rendezvényében tükrözte a tettre kész katolikus hívők csalódottságát, a jelenlegi egyházpolitikában. A Katholikentag egyenesen önpusztító módon a klérus-központú egyházmodell fele fordította erejét ahelyett, hogy szavahihetőségét bizonyította volna a jelen nagy béke, és társadalom-politikai kérdéseiben. A limburgi rangidős püspök, Franz Kamphaus, szerint a lényeg a szolidaritás-vállalásról szól azokkal, akik ajtónk előtt a rablók kezébe estek, nem pedig a magukat „busásan” kiszolgálókról. Ezzel a kijelentésével Franz Kampus szíven találta az újonnan feléledt klerikalizmust.

Irodalom:

Hermann Häring: Theologie und Ideologie bei Joseph Ratzinger. Patmos Verlag, Düsseldorf 2001, 215 Seiten, Euro 15,24

Forrás: Zeitzeichen, Evangelische Kommentar zu Religion und Gesellschaft, 9. Jahrgang, Juli 2008, Seiten 32-34.

[1] 1968-ban a német egyetemeken egyre erőteljesebb és a tettlegességtől sem visszariadó mozgalmak jelentek meg a diákság körében, melyeknek célja: több szabadság és több demokrácia. E mozgalmak során anarchikus állapotok is keletkeztek, amelyeket Ratzinger professzor megsínylett. [A ford. megj.]

[2] Országos lélegzetvételű rendezvénysorozat, amely keretében az egyházi és közéleti képviselők vallásos témákat dolgoznak fel, vitatnak meg. Erre a rendezvényre mintegy kétévenként kerül sor. [A ford. megj.]