Isten békessége

-.-.-

Mit ünneplünk Karácsonykor? Hát Krisztus születését, Betlehemben, az istállóban – mondják az óvodások. Igen. Ámde szigorúan véve, ez az esemény, amely ünnepünk alapja, nagyon nyomorúságos történet. Ha közelebb megyünk hozzá, ha megpróbáljuk beleérzésünkkel felöltöztetni az Evangélium szikár leírását, ha megkérdezzük: - Milyen lehetett ez a történet a benne szereplőknek? - akkor újabb kérdésekre találunk; méltatlan, a megszentelt történethez nem illő, egyszerű, tárgyilagos kérdésekre:

            - Milyen lehetett Máriának szülés előtt, utolsó naposként zötykölődni szamárháton, hegyi ösvényeken Názáretből Betlehembe? Közel száz kilométer.

            - Milyen lehetett Józsefnek megérkezni a zsúfolt helyre, és helyet keresni egyre fogyó reménnyel az egyre sűrűbb fájásokkal várakozó asszonyának?

            - És milyen lehetett Máriának ez a hányattatás, annak fényében, hogy emlékezhetett még az angyal szavára: „Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál Istennél”; „fiút szül, akit Immanuelnek neveznek – ami azt jelenti: Velünk az Isten.”?

Mit jelenthetett ez a fogadtatás számukra, akiknek hite ilyen zsoltárokból építkezett: „A hatalmas vizek hangjánál, a tenger fenséges zúgásánál, fenségesebb az ÚR a magasságban. Amit megmondasz, igen megbízható...”?

            - És mit jelenthetett ilyen zsoltárokkal az emlékezetben ott az istállóban, barmok jászolánál, minden tapasztalat és emberi segítség nélkül a megígért Fiú születését várni, átélni? 

            Ez a történet ádventi várásunk, karácsonyi ünnepünk alapja. Ezt a nyomorúságos történetet ünnepeljük – és méltán.  

Mert a szeretet így beszél: „Ott akarok lenni, ahol te vagy.” Kamaszkorunk óta pontosan tudjuk, hogy ez így igaz. Hiszen mit meg nem tettünk azért, hogy ott legyünk, ahol a szerelmünk van: hogy összejöjjön a randevú, és együtt lehessünk. És Isten szerelme ugyanígy beszél: „Ott akarok lenni, ahol te vagy. Ha a mélyben vagy, a mélybe megyek hozzád, ha szárnyal a lelked, én hordozlak szárnyaimon. Élni akarom az életedet, és élni a halálodat – életté akarom halni a halálodat.” 

Isten szíve, szerelme öltött testet abban a rongyos istállóban. S az, akinek Fensége mindennél fenségesebb ott a magasságban, azt akarta, hogy ott a mélyben meginduljanak a félvad pásztorok, és be merjenek lépni az istállóba. S velük azóta - mi is, valamennyien.

-.-.-

            Az Evangélium arról is szól, hogy Betlehem mezei felett ott énekeltek a mennyei seregek. Úgy tűnik, nem zavarja őket a rideg fogadtatás, az istálló szúrós szaga sem. „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” – zengedeznek mennyei boldogságban. 

            Betlehem lakóinak akkor régen megvolt a maguk gondja: helyet, biztonságot találni a tülekedésben. Megvannak ma is a magunk adventi gondjai: szeretteink örömét keresni, gyermekkorunk karácsonyait megidézni, érzelmi biztonságra lelni.

Adventi kavargás, kivilágított utcák, zsúfolt bevásárlóközpontok. De ebben a tétova, ügyetlen ünnepi tülekedésben jussanak olykor eszünkbe Betlehem mennyei kórusai. Az angyali karok, akik ott énekelnek a földi tülekedés, a rongyos istálló fölött. 

Emlékezzünk erre  – Adventi tülekedések, gondok között is. Őrizze lelkünket az angyali karok hozsannája, és Isten békessége, amely minden értelmet meghalad.  

            „Az egek hirdetik Isten dicsőségét.” – énekelte egykor a zsoltáros. Az a dicsőség, amit az ember mindig is a magasságban keresett, azóta a nyomorúságos betlehemi történet óta más jelentést kapott. Noha továbbra is fényeskedik a magas egeken, de még inkább ott ragyog a jászol és a kereszt fáján.