Ifj. dr. Hafenscher Károly: Mit jelent nekem…– Margójegyzetek a liturgikus öltözékekről
A Régi-új liturgikus sarok Mit jelent nekem… című belső sorozatában most egy kis excursust (kitérőt) teszünk. Néhány hete megjelent lapunkban egy vezércikk, amely úgy ítéli meg, hogy összevisszaság alakult ki a liturgikus öltözékek terén. (D. dr. Harmati Béla: Egyházunk belső egységének külső jelei. EvÉlet, szeptember 23., 1. o.) Nem szeretnék vitába szállni a cikk írójával, hiszen tudom, hogy az egy bizonyos formát ismerők és használók számára minden megújulás zűrzavarnak látszik, s bizonyos vagyok benne, hogy a megújulás, gazdagodás folyamatában még a tanulás, tisztázás, letisztulás fázisában vagyunk. Az akkori írásra reagált egy tárgyszerű, informatív válaszcikk, amely sok mindent tisztázott. (Tubán József: Az egyház egysége vagy az egység egyháza? EvÉlet, október 7., 13. o.) Ezért az alábbi sorokat nem újabb válasznak szánom, hanem személyes véleményemet, élményemet, tapasztalatomat szeretném megosztani olvasóinkkal. Arról vallok ugyanis, mit jelent nekem a liturgikus öltözék, s talán e magánvéleményt tükröző gondolatok némi objektív információt is hordoznak napirenden lévő témánkkal kapcsolatban. Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: ifj. dr. Hafenscher Károly
A háromféle liturgikus öltözéket – Luther-kabát, Luther-kabát stólával, illetve alba stólával – én színgazdagságként, lehetőségként, üzenetet hordozó jelképként élem meg. (S akkor még nem is beszéltünk az úgynevezett papi civilről – a kollárés ingről –, amelyet be sem vezettek, csak elkezdtek hordani, s ma már igen elterjedt az evangélikus gyakorlatban. Erről a folyamatról még nem írt senki, pedig ez is „megérne egy misét”.)
Három élményemre utalok: egy igehirdetésre, egy szolgálatsorozatra és egy konferenciazáró istentiszteletre.
Az igehirdetés egy hete hangzott el, s a lelkészek levelezőlistáján közkinccsé tétetett. Lelkész testvérem a jézusi példázatról ír, s abban különösen is fókuszál arra, mi történt a menyegzőn azzal, akinek nem volt megfelelő ruhája. Különbséget tesz a magunkra öltött ruhák (adott esetben papi ruhák) és a menyasszony (adott esetben Krisztus menyasszonyának) ruhája közt. A pap magára ölti, a menyasszonyt öltöztetik.
S valóban – teszem hozzá a magam gondolatait – fontos megkülönböztetni a hagyomány öltözékeit a kegyelem ruhájától. Amikor a Szentírás fehér ruháról beszél, akkor arról szól, hogyan öltözteti át és fel az embert tiszta (fehér) ruhába az Isten kegyelme. (A menyasszony fehér ruhája nem egyszerűen az emberi tisztaságot jelenti, hanem azt, hogy a vőlegényhez tartozik!) Az igehirdetésben olvastam a következő mondatokat: „Véleményem szerint is jobban illik a Krisztus evangéliumának hirdetéséhez a fehér, mint a fekete papi ruha, amely egyébként sem papi öltözék, hanem doktori. Egy kicsit nevetséges is, amikor velem együtt sok »középszerű« ember úgy sürög-forog benne, mintha…”
A másik élményem egy nagy vidéki gyülekezethez kötődik, ahol egy héttel ezelőtt vendég igehirdetőként jártam egyházzenei áhítaton. Mivel szolgálatom a konfirmációi vizsga és a konfirmációi ünnep közt zajlott, megpróbáltuk tudatosan végiggondolni, melyik liturgikus öltözék milyen funkciót hordoz.
A konfirmációs vizsga áhítattal kezdődött, egyszerű liturgikus formában – természetes volt hát, hogy a lelkészek a Luther-kabátra stólát vettek. A stóla itt a papi szolgálat jelképe – hiszen Krisztus felvett igáját szimbolizálja. Amikor azonban a vizsgára került a sor, a lelkészek levetették a stólát – jelezve, hogy most tanítói „szerepkörben” vizsgáztatnak. Ez nem liturgikus esemény, de az egyház tanításáról van szó.
Luther, amikor tanított, amikor tanító jellegű kátéprédikációit mondta, amikor a délutáni ige-istentiszteleten szolgált, ilyen „doktori” öltözékben volt. Ez a tanult – s így tanító – emberek doktori ruhája. Luther a Szentírás doktoraként állt a katedrára és a szószékre. Amikor azonban úrvacsorai (szentségi) istentiszteletet tartott, maga is albát (s rá palást jellegű miseruhát) viselt.
A konfirmációi vizsga után az volt a feladatom, hogy a hangversenyen biblikus meditációval szolgáljak. Papi civilben álltam az olvasópulthoz – jelezve, hogy lelkészként szólalok meg, de mutatva azt is, hogy nem istentiszteleti vagy liturgikus alkalmon vagyunk együtt. A másnapi konfirmációi ünnepi istentisztelet azonban már stólával viselt albában zajlott (a presbitérium – alternatív lehetőségeket elfogadó – döntése nyomán!), s ez egyértelmű jelzése annak, hogy úrvacsorai istentisztelet szolgálattevői állnak az oltár előtt.
Egy nap leforgása alatt a gondolkodó gyülekezeti tag nyomon követhette, mi mire való. A tudatos tanítványi élethez és egyháztagsághoz ez is hozzátartozik: megérteni, mi miért van az egyházban, s mi milyen üzenetet hordoz.
A harmadik alkalom egy nemrégiben lezajlott konferencia záró istentisztelete volt. Ketten végeztük a szolgálatot: kollégám Luther-kabátban stólával – ő volt az igehirdető; én albában – én voltam a liturgus, aki mind a bevezető, mind pedig az úrvacsorai szertartást végeztem. Ez nemcsak lelkipásztori szempontból volt fontos – hogy tudniillik a kettő jól megfér egymás mellett, s nem az egyik kiváltja a másikat –, hanem beszédes bemutatása annak, milyen funkciót hordozhat az eddig megszokott, és milyet az újonnan, alternatív lehetőségként engedélyezett.
Mit jelent nekem...? Nekem az egyház színgazdagsága azt jelenti a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt, hogy régi és új, kétféle tradíció jól megfér egymás mellett, s jelenti azt is, hogy mindennek értelme van, ha nyitottan befogadjuk a mondanivalóját. S ha így van, akkor nem összevisszaság, hanem egy gazdagabb rend jön létre, amelyben minden a helyére kerül.
A cikk az Evangélikus Élet Liturgiai Sarkában jelent meg, 2012. október 28-án.
