Húsz éve indultak újra az egyházi iskolák – Dr. Fabiny Tamás előadása Piliscsabán

1948. június 16-án született döntés az egyházi iskolák államosításáról. A korabeli filmhíradó erről a következőképpen tudósított: 

A kormány gyökeresen kívánja megoldani az iskolák demokratizálását, és szembeszáll az egyházi reakció támadásaival. Ortutay Gyula vallási és közoktatási miniszter erről a következőképpen nyilatkozott: „Kivétel nélkül átvesszük állami státuszba a felekezeti iskolák pedagógusait. Megteszünk mindent, hogy a megegyezés a béke és a megértés szellemében kölcsönös engedékenység alapján jöjjön létre. Ha ellenállásba ütközünk, ha lelki terrorral és félrevezető izgatással próbálják megtéveszteni népünket, ha harcot kezdenek a magyar demokrácia és ifjúság alapvető érdekei, jogai ellen, akkor természetesen azt is tapasztalni fogják, hogy a demokráciának nemcsak türelme, hanem eltökéltsége is van.” 

A továbbiak megmutatták, hogy ennek az úgynevezett demokráciának nagyobb volt az eltökéltsége, mint a türelme. Az evangélikus egyház azon keresztül is megtapasztalhatta a kommunista hatalom eltökéltségét, hogy augusztusban a hatóságok letartóztatták az iskolák államosítását következetesen ellenző Ordass Lajos püspököt, majd internálták Kendeh György és Keken András lelkészeket.

Az egy ideig még hírmondóként evangélikus kézben maradt két iskola, a Deák téri leány- és a Fasori fiúgimnázium sorsa négy évvel később pecsételődött meg, amikor is a kollaboráns egyházvezetés ajánlotta fel ezt  a két intézményt az államnak.  

Az egy­há­zak év­szá­za­do­kon át is­ko­la­fenn­tar­tók vol­tak, és a „temp­lom és is­ko­la” Re­mé­nyik Sán­dor ál­tal oly meg­ren­dí­tő­en áb­rá­zolt össze­tar­to­zá­sa ter­mé­sze­tes adott­ság­nak szá­mí­tott. A lel­kész és a ta­ní­tó har­mo­ni­kus együtt­mű­kö­dé­se egy-egy kö­zös­ség tar­tó­pil­lé­rét je­len­tet­te. A haj­da­ni evan­gé­li­kus kán­tor­ta­ní­tók ál­dott szol­gá­la­tá­ra pe­dig még ma is so­kan em­lé­keznek. Mi­cso­da egyé­ni és kö­zös­sé­gi tra­gé­di­á­kat oko­zott a „né­pi de­mok­rá­cia” azon dön­té­se, amely a kán­tor­ta­ní­tó­kat is vá­lasz­tás elé ál­lí­tot­ta: vagy egy­há­zi, vagy is­ko­lai kö­tő­dé­sü­ket ha­la­dék­ta­la­nul és tel­jes mér­ték­ben meg kell szün­tet­ni­ük!

Ebben az összefüggésben kell említést tennünk az éppen száz éve született Sztehlo Gábor evangélikus lelkészről, aki korát messze megelőző módon adott példát a különlegesen empatikus nevelésre. A lelkész, aki a vészkorszakban zsidó gyermekek százait mentette, a háború utáni időkben a B-listázott, vagy akár börtönbe került szülők gyermekinek életét szervezte meg a legendás Gaudiopolisban. Legfőbb nevelési elve az önszerveződés, az önkormányzatiság volt.

Talán kevésbé ismert egy másik, az ugyancsak 1909-ben született evangélikus lelkész Keken Andrásnak a nevelésben játszott szerepe. Ő a Hódmezővásárhelyen általa szervezett árvaházat a Deák téri lelkésszé választása után Budapestre telepítette. Abban a korban, amikor a hivatalosak alig törődtek az árvákkal, ő önfeláldozóan karolta fel őket. Amikor egyik lelkésztársa – egy vallástanár – azzal vádolta meg, hogy hasznot húz az árvaházból, s számára mindez amúgy is privát passzió. Erre a féltékenységből fakadó, lehetetlen vádra felelt az Imre és társai című kis füzetének a végén: 

Szóval Ön azt mondja, hogy az árva és szegény gyerekekért dolgozni, nekik otthont adni, velük az Úr Jézus Krisztust megismertetni, őket hívő emberekké nevelni: ez passzió? 

Figyeljen csak: Emlékezetem alakjai közül néhányat megidézek. Íme, itt van B. A.-né. Három gyermekét nevelte az árvaház. Eljött meglátogatni őket, s meglopta az árvaházat. Hadd ismertessem meg F. M.-nével is. Egyszer azzal állított be hozzánk, hogy azonnal hazaviszi a kislányait, ha vissza nem szerzem ellopott libáit. Az egyik kislány nagyszerű eszű gyermek, kitűnő tanuló volt, de ő azt mondta, inkább ne járjanak iskolába a gyermekei, de neki libapásztorra van szüksége. A libákat persze nem tudtam megszerezni, a gyermekek hazavitelét sem tudtam megakadályozni, s a búcsúmondatára sem tudtam felelni: „Az én gyerekeim nem lesznek urak kutyái!”

Azután itt van B. J. legújabb mostohaapja, aki a politikai rendőrséggel fenyegetőzött, mert nem tudtam megszerezni a lánya iskolai bizonyítványát. Egy édesanya más hatóságot emlegetett, mert butuska kislánya hat tárgyból megbukott, nyilván az én hibámból. Egy új növendékünk ellopta egyik legkedvesebb emlékemet, néhai édesapám jegygyűrűjét, mert a feleségem benne is annyira megbízott, mint a többiekben, akik szabadon járnak-kelnek lakásunkban.

Néhány héttel ezelőtt nálunk volt Zászkaliczky Pál fóti esperes. Az ő gyülekezetének is van árvaháza, ismeri jól az árvamunkát. Feleségem megemlítette néki, hogy egyesek szerint ezt a munkát passzióból végezzük.

Igen? – mondta az esperes. – A szó helyes, csak a kiejtés rossz. Nem passzió ez, hanem passió.

De ha passió, akkor miért csináljuk? Ezt is megmondom.

Megismertetem Önt Sz. F.-nével, aki rákos betegségben szenvedvén, annyi könyörgéssel és oly nagy bizakodással bízta reánk a lányait. Ki lehetne térni egy halálosan beteg édesanya kérése elől?

Ismerje meg, kérem ezt a kislányt is. Neve M. P. Mikor bejött az árvaházba – beteg szülőknek terhelt gyermeke – csak artikulálatlan hangokat tudott hallatni, s ha mérges volt, harapott. Nézze meg most. Állatka volt, és emberke lett. Ember, aki tud beszélni, nevetni, dolgozni, hinni és szeretni!

S ha még nem ismerné, megismertetem Önt azzal is, akit „ács fiának” hívnak, s aki megízlelvén a keserves emberi sors minden szenvedését, meghagyta nekünk, hogy törődjünk az ő kicsinyeivel. Sőt többet tett: azonosította magát ezekkel a kis szenvedőkkel.

Sztehlo Gábor és Keken András arra adott példát, hogy az iskolától függetlenül is lehet foglalkozni az ifjúsággal, hiszen nemcsak az oktatás, hanem a nevelés is az egyház feladata. Hamarosan azonban ezektől a szolgálatoktól is megfosztották őket: a Gaudiopoliszt bezárták, az árvákat szélnek eresztették.

Azon nem­ze­dék tag­ja va­gyok, amely nem jár­ha­tott evan­gé­li­kus is­ko­lá­ba. Em­lék­szem, mi­lyen so­kat je­len­tett ezért an­nak ide­jén szá­mom­ra, ami­kor egy kö­tet­ben fel­fe­dez­tem Re­mé­nyik Sán­dor Ha nem lesz többé iskolánk cí­mű ver­sét: „…es­kü­szünk / Min­den­re, ami szent ne­künk: / így, is­ko­lát­la­nul / Egy­más­ból olyan nem­ze­dé­ket ne­ve­lünk, / Hogy mind az idők vé­ge­ze­té­ig / Meg­em­le­get­te­tünk.”

Hogy a fo­ga­da­lom nyo­mán olyan ki­emel­ke­dő nem­ze­dék­ké vál­tunk-e,  nem tisz­tem el­dön­te­ni. Azt azért ta­pasz­ta­lom, hogy fon­to­sak va­gyunk egy­más­nak, és ez na­gyon jó.) Én sze­mély sze­rint nem is­mer­het­tem meg, mit je­lent az is­ko­lai hit­tan­óra, egy-egy tan­év­kez­dő csen­des­nap. Is­ko­la­tás­kám­ba a tíz­órai mel­lé nem ke­rült be az éne­kes­könyv vagy a Bib­lia. 

Aztán – valljuk be, váratlanul – eljött a húsz évvel ezelőtt változás. Az egyházak rendszerváltozással kapcsolatos helyzetének elemzése azért is nehéz, mert nehéz megmondani a változás pontos kezdetét. Az ország életében ezt viszonylag könnyű megtenni: jelölhetjük – érzelmileg – a Nagy Imre temetés napjával, vagy – jogilag – a köztársaság kikiáltásával, netán a szabad választásokkal és az új kormány felállásával. Mi volt ennek a párhuzamosa az evangélikus egyházban? Egy püspök- vagy felügyelő-választás?  Az ÁEH megszűnése? Az egyezmény érvénytelenítése még a Németh-kormány idején? Autonóm egyesületek szerveződése? A zsinat összehívása? – Én leginkább a Fasori Gimnázium éppen 20 évvel ezelőtti újraindulásában tudom megragadni a változások tényét. Az egyházak korábban elvett iskola közül 1989. szeptember 1-jén a Fasor indult újra, vagyis annak az egyháznak egy intézménye, amely bár évszázadokon át iskolafenntartó volt, mégsem lehetett a szocialista rendszerben saját gimnáziuma. 

A rendszerváltás hajnalán gyakran használtuk „az elmúlt negyven év” szófordulatot. Kézenfekvőnek tűnt, hogy ezt metaforikusan is értsük, és sorsunkat párhuzamba állítsuk a negyven éves pusztai vándorlással. Beszélni lehetett szolgaságról, csapásokról, és főként arról, hogy át kellett kelni a Vörös tengeren. Ki lehetett térni bálványimádásra, hűtlenségre, végül rá lehetett mutatni egy új nemzedékre. Igenám, de sem Áron, sem Mózest nem láttuk magunk előtt, de még az új nemzedékhez tartozó Józsuét sem – Kánaánról nem is beszélve…

Ha már bibliai metaforát keresünk annak a kornak a szemléltetésére, akkor a zsidók babiloni fogságának végére kell utalnunk. A Krisztus előtti 6. században oly mértékben megváltoztak a nagyhatalmak által örökre bebetonozottnak hitt politikai és társadalmi körülmények, hogy a korábban deportált zsidóság váratlanul hazatérhetett.

Legalább két ponton adódik a párhuzam: 1.) Nem a választott nép vívta ki hősies módon szabadságát, mindenre elszánt prófétáival és utolsó leheletükig hithű tagjaival, hanem egyszerűen megváltozott „a világpolitikai konstelláció”, „a nagyhatalmak szerkezete”, „a történelmi realitás”. Természetesen valljuk, hogy mindezekben a történelem Ura munkálkodott. 2.) A másik párhuzam, amely a bibliai helyzet és a magyarországi rendszerváltozás között fennállt: a hazatért zsidók nem rendezett országot, békés alkotásra alkalmas körülményeket találtak, hanem romokat, mindenütt csak romokat. Az életet, így az egyházi oktatást sem lehetett ott folytatni, ahol az a fogság előtt készszerűen abbamaradt.

Ezt a helyzetet – egy újabb metaforával – jól jellemzi számomra Nemes Nagy Ágnes Lázár című verse. Háttereként talán érdemes tudni, hogy a költőnő akkor írta ezt a négysorosát, amikor hosszabb félreállítottság után újra publikálhatott, ám átélte az újrakezdés nehézségeit, vagy ha úgy tetszik, a feltámadás gyötrelmeit:

         Amint lassan felült, balválla-tájt

         Egy teljes élet minden izma fájt.

         Halála úgy letépve, mint a géz.

         Mert feltámadni éppolyan nehéz. 

Igen, az egyházi oktatás újraszervezésének ez az egyik tanulsága: feltámadni nehéz. Sok téren – csúnya szóval – alighanem túl is vállalták magukat az egyházak. Talán a kelleténél több intézményt igényelt vissza az egyház, anélkül, hogy az anyagi vagy éppen a személyi feltételeket meg tudta volna teremteni. (Ezek hiányáért viszont egyebek mellett az a felemásra sikerült kárpótlás is felelőssé tehető, amely lehetővé tette ugyan az épülete és intézmények újraindítását, ám a kárpótlást nem terjesztette ki például az egyházi földekre, amelyek annak idején az iskolahálózat anyagi hátterét biztosította.)

Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az egyház milyen nehezen teremtette meg az oktatás feltételeit. 1993-ban, amikor már negyedik éve voltam – mellékállásban – a Fasor egyik hittantanára, amikor egy lelkészértekezletre készült referátumban a következőket fogalmaztam meg:   „Hivatalosan heti 10 órám van, de az egyéb alkalmakkal együtt – áhítatok, tanári és diák bibliaórák, személyes beszélgetések, kirándulások stb. – hetente 20-25 órát biztos, hogy itt töltök el, s akkor még nem szóltam az órákra való készülésről, a dolgozatjavításról, az értekezletekről. Felelőtlenségem teljes tudatában végzem ezt a munkát. Reggel ½ -től ¼ 8-ig iparosokkal beszélgetek, vitatkozom, aztán rohanok a Fasorba. Ott jó esetben csak az órákat kell megtartanom – naponta ötször megküzdve azért, hogy 35-40 kamaszt lekössek, s számukra a hit és a tudás egyensúlyát tudjam adni. Az első szünetben beleharapok egy zsemlébe, amit négy szüneten keresztül majszolgatok, mert közben mindig akad feladat: az egyik diák keres, mert súlyos beteg az édesanyja. Megfelelő helyiség, lelki szoba híján a radiátort támasztjuk, úgy beszélgetünk. Aztán az egyik osztályfőnök akar megbeszélni néhány fontos dolgot. Közben haza kell telefonálni a lelkészi hivatalba, s néhány ügyet meg kell beszélni. Idősebb vagy fiatalabb tanárok panaszát is meg kell hallgatnom, nem ritkán egymás ellen. Legtöbb beszélgetés félbe marad, hiszen rohanni kell az órára. Tanár úrnak tisztelettel jelentem. A másodikosoknak az Énekek Énekét tanítom, közben tudom, hogy ez a kedves barna lány nyáron elvesztette a szüzességét, ez az ártatlan szemű fiú rendszeres nemi életet él. Amikor kicsengetnek, nem rohanok haza, hiszen néhány beszélgetés még szükséges: az egyik lányt a Hit gyülekezetébe hívták, a másik fiú Teológiára készül, a harmadik nem ért valamit a Bibliából. Ha hazamegyek, lehet, hogy otthon is megcsörren a telefon: egyik-másik diák szeretne beszélni a hitoktatójával. S akkor még nem szóltam a kollégistákról, akiket néha ugyancsak meg kell látogatni, hiszen ez az elsős fiú minden hétfőt végig sír, annyira honvágya van. A nagylányok állítólag fertőző betegségeket adnak át egymásnak. Napomat teljesen kitöltené hát a gimnazistákkal való foglalkozás, de ’mellesleg’ van egy gyülekezetem. Mindezt pedig felelőtlenségem teljes tudatában csinálom, hiszen tudom, hogy ezt így nem volna szabad. Az eddigiek nyomán megkérdezhetnétek: most panaszkodom, vagy dicsekszem? Egyiket sem szeretném. Igen, bevallom, örülök, ha ezek között a diákok között lehetek. Jól esik kitüntető bizalmuk, nagy öröm, ha valamelyik egy-két éve leérettségizett felkeres. Biztosan a hiúságomat is legyezgetik, ha egyik-másik azt mondja egy áhítat után: ’Ez tök jó volt, tanár úr!’, s örömmel tölt el, ha a fizika szakos tanárral nagyszerű beszélgetést tudok folytatni. De az is igaz, hogy végtelenül dühít, hogy négy év alatt senki meg nem kérdezte: ’Ember, te milyen anyagot tanítasz? Nem volna valamire szükséged? Esetleg egy jó német szemléltető diasorozatra, vagy egy már bevált tanmenetre? Nem akarnál megnézni néhány német, angol vagy osztrák hittankönyvet, hogy lásd, ők hogyan dolgozzák fel a témákat?” Ilyen segítséget még nem kaptam. Marad a hályogkovács módszer. Egyházunk sorra indítja újra középiskoláit. Több világi iskolában is folyik a hitoktatás, középfokú szinten is. Egy megbeszélésen nemrég kiderült, hogy 10 helyen 12 féle könyvből, jegyzetből, salabakterből tanítunk.” (Lelkipásztor, 1993/-8, 25-26).

       Örömmel mondhatom, másfél évtized múltán azért már nem itt tartunk. Kialakult egyházunk oktatási arculata, tanterve. Az országszerte működő 34 oktatási intézményünkben 10.448 hallgatónk van, mintegy ezer tanárunk és több száz egyéb alkalmazottunk. Az intézményekben a legtermészetesebb az ökumenikus jelleg.  Jól érzékelteti ezt az egyházoktatási törvénye (VIII. tv, 19. §), de még inkább a mindennapok gyakorlata.

Lehetne számos intézmény erényeit – és persze gondjait is – elemezni, minderre talán a nap további részében sor kerülhet. Mai feladatomnak elsősorban a húsz évvel ezelőtti újrakezdés bemutatást tekintettem. A továbbiakban azonban nyilván sok szó esik majd a jövőről. Ezek közül csak diákok és a tanárok lelkigondozásának fontosságára, a kollégiumok jelentőségére és a szociális elkötelezésre utalok.  

Szeretnénk, ha minőségi védjegyet jelentene az intézmények nevében szereplő „evangélikus” vagy „keresztény” szó. Mindezt úgy értve, ahogy azt egy hajdani igazgató mondta néhány éve:

„Nincs evangélikus fizika, csak evangélikus fizikatanár.

Nincs keresztény matematika, csak keresztény matematikatanár.”