Gyógyító emlékezés sorozat: Reuss András előadása a 25 évvel ezelőtti LVSZ nagygyűlésről

Amiért nekünk fontos

Budapest 1984. Az idősebbek számára elég ennyit mondani, s tudják miről van szó. A fiatalabb nemzedéknek kicsit hosszabb cím szükséges, hogy érthető legyen: A Lutheránus Világszövetség (LVSZ) korábbi hat világgyűlése után – Lund 1947, Hannover 1952, Minneapolis 1957, Helsinki 1963, Evian 1970, Daressalam 1977 után – Budapesten, 1984. július 22. és augusztus 5. között tartotta 7. világgyűlését. Miért van jelentősége a 7. világgyűlésre való emlékezésnek, amikor Curitiba 1990, Hongkong 1997, Winnipeg 2003 után már a tizenegyedik világgyűlésre készülünk Stuttgartban 2010-ben.

Rutinszerűnek mondhatók a világgyűlések, amelyek az idő múlásával egyre inkább beleszürkülnek a történelmi idő végtelen sodrába. Az elmúlt 25 évben azonban – mindig felkérésre – hat alkalommal írtam vagy adtam elő visszapillantást az LVSZ 7. világgyűléséről.[1] S a mai estére készülve huszonöt magyar nyelvű visszaemlékezést vagy értékelést olvastam el mások tollából.[2] Mivel a hely Budapest volt, mivel az idő a rendszerváltás pirkadata, számunkra ezért különösen is érdekes és fontos. Nemcsak a világgyűlés történetét lehetne megírni, hanem érdekes lenne azt is számba venni, miként változott ezeknek az utólagos értékeléseknek a tartalma és szempontja az évek során.

A világgyűlést sokféle aggodalom előzte meg. Van-e megfelelő infrastruktúra Magyarországon egy ilyen rendezvényhez? Rendelkezünk-e mint Magyarországi Evangélikus Egyház a szervezéshez szükséges szellemi és anyagi erővel? Nem kellene-e inkább saját egyházunk és saját szolgálatunk dolgaira koncentrálni időnket és erőnket? Meg tudunk-e felelni a Lutheránus Világszövetség elvárásainak? Megvannak-e a megfelelő belpolitikai feltételei egy ilyen világgyűlés külső beleszólás nélküli lebonyolításának? S persze kell-e egyáltalán egy ilyen roppant terhet a vállunkra venni?

Közel négy év előkészítés után, akiknek része lehetett benne, aligha felejtik el a megnyitó istentiszteletet. Talán nem is annyira a külföldiek, mint inkább a tizenkétezer magyar részvevő jelenléte, és az első, Magyarországon rádión és tv-n élőben közvetített istentisztelet miatt. S azért az élményért, hogy egyszer a nyilvánosság elé léphettünk a meghitt templomfalak közül, és tarthattunk istentiszteletet, énekelhettünk, – s milyen szépen zengtek a nem sokkal korábban megjelent új énekeskönyvünk újonnan megtanult énekei! –, imádkozhattunk és úrvacsorázhattunk együtt a világ evangélikusságával. „Összeszorult torokkal, fátyolos szemmel, dobogó szívvel voltunk ott sokan, akik úgy éreztük, nem mi csináltuk ezt, hanem ajándékba kaptuk” – írtam 1985-ben.[3] A kéthetes rendezvény után, a hivatalos egyház életének dolgait tekintve fantasztának nem mondható Peskó György így summázta benyomásait: Jó volt evangélikusnak lenni. Ezért fogalmaztam így 1986-ban: „Nincs hát csodálkoznivaló azon, hogy összecsillan a szemünk, ha a nagygyűlésről esik szó. Magunkon éreztük Isten áldó kezét. Nem szabad hát felejtenünk.”[4] Az emlékeknek ez az összefoglalása megalapozott. Hozzá kell azonban tenni, hogy nincs senki, aki egymagában teljes képet nyújthatna erről a nagy és sokszereplős eseményről.

A világgyűlés témájára, – „In Christus – Hoffnung für die Welt”, „In Christ – Hope for the World”, magyarul kétféle fordításban adható vissza: „Krisztusban – reménységgel a világért”/„Krisztusban – reménység a világnak”, – egyházunknak nem volt számottevő befolyása. Nem a témája miatt érdekes számunkra ma is ez a világgyűlés. Az itt elfogadott határozatok magyar fordításban megjelentek ugyan az Evangélikus Életben, talán-talán lelkészi munkaközösségek is megtárgyalták az egyiket vagy másikat, de nem gondolom, hogy hatást gyakoroltak volna egyházunkra. Ezért ezeket nem ismertetem és nem értékelem.

Inkább a világgyűlés hátteréről szólok.

Minden szereplő a számára fontos célokat akarta elérni

A Magyar Népköztársaság célja az lehetett, hogy demonstrálja a Nyugatnak: ez egy  nyitott ország, ahol szabadság és vallásszabadság van, a szocializmus él és fejlődik; a Keletnek pedig azt, hogy jó az egyházpolitikája.

A Lutheránus Világszövetségé, hogy megjelenjék Kelet-Európában, eljusson a Szovjetunióban élő kétmilliónyi német evangélikushoz, sok kelet-európai részvevőnek megadja az összetartozás személyes élményét.

A Magyarországi Evangélikus Egyház célja – ha ugyan lehet erről egységesen beszélni, hiszen először inkább kényszeredetten, majd csak kicsit kedvetlenül, végül egyre lelkesebben vettek részt a lelkészek és a gyülekezetek az előkészületi munkában –: még mindig életben vagyunk, van élet egyházunkban, helytálltunk a nehéz időkben, nem vagyunk másoknál alábbvalók, reménységgel nézünk előre, szeretjük a világ evangélikusságát.

Káldy Zoltáné, hogy igazolást kapjon az eddigi egyházpolitikára; az elnöki tisztség elnyerésével pedig, amely azonkívül, hogy a személyes becsvágy is táplálja, további súlyt jelent egyházvezetői működéséhez.

Minden szereplőnek más célja volt, ezek azonban nem zárták ki egymást

Az állam és az egyház, de még a Lutheránus Világszövetség érdekei is összekapcsolódtak, párhuzamosan futottak anélkül, hogy egymást akadályozták volna.

A magyar állam nyilván érzékelte a világgyűlés kommunikációjában rejlő jelentős propaganda-lehetőséget. A magyar társadalom érdeklődése és az evangélikus egyház mozgolódása egy hasznos szelep lehetett egyebek mellett mindenféle elégedetlenség levezetésére, de legalábbis a figyelem elterelésére. Mindezt jelezte Grnák Károly főelőadó kérése, hogy átfogó, minél több eseményről tudósító és sok személyt megszólaltató sajtótervet készítsek. S amikor elkészültem vele, további ötletek sorolásával a terv kibővítését kérte. A Napról Napra címen, a világgyűlés két hete alatt tizenháromszor megjelenő három szerkesztőség által készített háromnyelvű napilap kinyomtatására a Szikra Lapnyomda vállalkozott és a feladatot minden kifogás nélkül teljesítette. De itt lehet megemlíteni, hogy Magyarországon erre az alkalomra akkreditálták hivatalosan először a Szabad Európa Rádió munkatársát.

A Lutheránus Világszövetség vezetői óvakodtak minden kritikus hangtól az emberi jogokat, az egyházak helyzetét vagy a vallásszabadság állapotát illetően. Ez persze nem volt túl nehéz, hiszen jobb volt a helyzet, mint számos más szocialista országban, de az előkészületek során egyre nőtt a kívánságlista: még több rendezvényt (ifjúsági találkozó a nagygyűlés előtt 300 részvevővel), még több találkozást, még több részvevőt, még nagyobb publicitást (kelet-európai egyházak kiállítása, naponkénti filmprogram, könyvkiállítás, látogató program, templomi hangversenyek) akartak és minden kívánságuk teljesült. Elérték, hogy – bár a világgyűlés megnyitása előtt két nappal és szűk körben –, Ordass Lajos sírjánál megemlékezés legyen, és – ami Ordass Lajos temetésekor lehetetlen volt –, hogy ennek híre nyilvánosságot kapjon.

Az evangélikus egyház – vezetői és tagjai – felismerték, hogy a társadalom előtt demonstrálhatják az egyház létezését (a Sportcsarnok felirata) és a világ elé az egyház életét (egyházunk bemutatkozása a világgyűlésen, találkozás a vendégekkel a gyülekezetekben, és a Hilton szállóban egyházunk fogadásán, amelyre – ha jól emlékszem –, minden magyar evangélikus lelkész meghívót kapott). Mindez természetesen persze csak úgy, ahogyan ezt akkor ki-ki tudta (nyelvtudás) és merte. A fantázia szabad csapongásának nyilván korlátot szabtak az évtizedes beidegződések. A találkozások palettája a gyülekezeti látogatásoktól, – amelyek miközben kifejezték a világ evangélikussága iránti hálát és szeretetet, ugyanakkor „sikeresen takarták el egyházunk, gyülekezeteink materiális és spirituális elesettségét...”[5] –, Dóka Zoltánig és Csengődy Lászlóig, akiket nyílt fellépésük miatt megintettek és valamilyen formában meg is fenyegettek, de nem lett bántódásuk. Ez már a puha diktatúra ideje, „majdnem nyilvánossággal”, szervezkedő ellenzékkel.

Káldy Zoltán: jelölt volt, de nem tudjuk, hogy a mögötte állók, mint az Állami Egyházügyi Hivatal vagy a Lutheránus Világszövetség, miként akarták vagy tudták volna őt a maguk érdeke szerint felhasználni.

Minden szereplő elérte kitűzött célját

Magyarország korábban soha nem látott publicitáshoz és jó országreklámhoz jutott az LVSZ, a MEE forrásainak felhasználásával. Eközben a szabadság addig ismeretlen leheletét éreztük meg az országon belül.

A Lutheránus Világszövetségben minden bizonnyal megállapították, hogy jól sikerült világgyűlést tartottak Budapesten, lényegében külső beleszólás nélkül, és jó benyomást keltettek Kelet-Európában is. Soha annyi érdeklődő nem volt még jelen és nagy sajtóvisszhang bel- és külföldön.

A jelenlevő evangélikusoknak a megnyitó és záró istentisztelet életre szóló lelki élmény lett, a gyülekezeti látogatással együtt, amely számos hosszantartó kapcsolat kezdete volt.[6] Utána pedig lassan-lassan másképpen kezdtünk el egymással dolgainkról beszélni.

Káldy Zoltán demokratikus és fair választási eljárás során elérte az elnökséget, sikeres világgyűlés házigazdája lehetett.

Minden szereplőnek másként alakult az élete, mint tervezte

Ami Magyarországot illeti, ami a világgyűlés alkalmával kivételesen engedélyezett rendkívüli állapotnak tűnt, az már a változások kezdete volt. Ezt akkor nem éreztük, ma már így látjuk.

A világszövetségnek sikerült intenzívebb kapcsolatokat kezdeményeznie a szovjetunióbeli német evangélikusokkal, de egyrészt felbomlott a Szovjetunió, másrészt a németek jelentős része nyugatra települt. Segítséget akartak nyújtani az ateista keleti uralom alatt élő Kelet-Európának, de a szabadsággal Kelet-Európa a nyugati, gyakorlati istentagadás befolyása alá került.

Egyházunk kikerült a keménykezű állami irányítás és az ugyancsak keménykezű egyházi vezetés szorításából. Természetesek és mindennaposak lettek a külföldi testvéregyházakkal és testvérekkel ápolt kapcsolatok, de talán sokkal nehezebben jutunk egyetértésre, és a társadalomban mintha még nagyobb ellenállással találkozna igehirdetésünk.

Káldy Zoltán püspök világszövetségi elnök lett, de tisztségét tragikusan rövid ideig láthatta el.

Mindeközben színen volt a Nagy Rendező

Hiszem, hogy színen volt és van ma is.

Ha valaki abban reménykedett, hogy a világgyűlés hatásaként egy csapásra minden megváltozik, és jó irányba változik meg, annak csak azt mondhatjuk, hogy reményei eltúlzottak voltak, amelynek mindig szükségszerű következménye a csalódottság.[7] Isten azonban mindig úgy adja ajándékait, hogy megváltozásra, megújulásra ösztönöz, ennek lehetőségét adja és munkálja. Akkor sem volt, és ma sincs másképpen.

Mi magunk foglyai voltunk a kornak, amelyben éltünk. Nemigen láttunk túl rajta. Sokféle megalapozott, de gyakran csak üres félelmek rabjai voltunk. Bátorításra vagy támaszra vártunk, és nem eléggé bíztunk a nagy Rendezőben. A 80-as években kicsit talán még úgy voltunk, mint az általam a háborúba képzelt katonák. Ők heteket töltenek a kiépített, berendezett lövészárokban. Velük szemben az ellenséges állások. Állandó az életveszély. Mindig vigyázni kell, mert sohasem lehet tudni kire, és hogyan lőnek. Ezek a képzeletbeli katonák még akkor is, amikor az ellenség egy éjszaka feltűnés nélkül visszavonul, még mindig félve kuksolnak tovább, és nem mernek előjönni, mintha még semmi sem változott volna. Carl H. Mau, az LVSZ főtitkára, az előkészítő bizottság legelső találkozóján, évekkel a világgyűlés előtt mondta, hogy egyházunk nem olyan lesz a világgyűlés után, mint amilyen előtte volt. Káldy Zoltán ezt akkor beavatkozási szándéknak értette, – értette félre. De hogy voltak-e, és hányan, akik változásért imádkoztak és fáradoztak, s azt is, hogy eleget-e, és mennyire bátran s okosan, csak az Úristen tudja.

Gyógyító emlékezés

A múlt részletekbe menő, elfogultságtól mentes felkutatása a történelmi kutatások feladata. Hosszadalmas és körültekintő munkát igényel. Az emlékezés önmagában azonban nem gyógyít. Az emlékezés önmagában még lehet csupán sebek felszaggatása, sebek nyalogatása, vádaskodás, önvédelem, önigazolás.

Mitől lesz gyógyító az emlékezés?

Az azóta elhunyt Bolla Árpád rákospalotai lelkész másodállásban a Fővárosi Faipari és Kiállítás-kivitelező Vállalat főenergetikusa is volt. Amikor Ordass Lajos püspök másodszori elmozdítása már-már a küszöbön volt, ő egy lelkészgyűlés nyilvánossága előtt jelentette ki, hogy ilyen helyzetben ő sem tudja felvenni a Luther-kabátot. Nem tartozott Káldy püspöknek sem kegyeltjei, sem talpnyalói közé. Amikor a Sportcsarnokban a világgyűlési előkészületek művezetője lett, vállalata vezetőjének az Állami Egyházügyi Hivatal kifejezte rosszallását, hogy politikailag megbízhatatlan embernek adnak ilyen feladatot. Öt évvel ezelőtt visszaemlékezésében ezt írta: „Végül szeretnék a nagygyűlés megnyitó istentisztelete előtti sportcsarnoki percekre kitérni. Helyet foglalt tizenkétezer ember, és szinte vibrált az ünnepi pillanat feszültsége. Akkor dr. Inotay Lehel lelkésztestvérem, a rendezvény rendszertervezője, és én, mint művezető bekopogtattunk Káldy püspök úr szobájába. A püspök úron látszott az óriási feladat feszültsége, és tudtuk, hogy egészségével sincs minden rendben. Féltve őt egy váratlan összeroppanástól, Lehel így szólt hozzá biztató szóval: »Nyugodj meg, Zoltán, mi imádkozunk érted.« Láthatóan oldódott feszültsége, és ránk mosolygott.”[8]

Azt hiszem, a gyógyító emlékezés itt kezdődik. Hogy amint egykor ez a két ember a Sportcsarnokban, úgy mi mindannyian tudjunk egymásért imádkozni. Hiszen a mindennapok egyszerű keresztyén embereként nem is mindig vetünk igazán számot azzal, hogy milyen „hatalmasságok és fejedelemségek” (Kol 2,9.15; vö. Ef 2,1-5) vannak a porondon abban az arénában, amely ez a világ. Ezek a hatalmasságok olykor nemcsak nappali szobánkig, de szívünkig is eljutnak, hogy Urunkkal is, egymással is viaskodjanak, és minket a maguk pártjára állítsanak. A végső győzelem ugyan Urunk kezében van, de hosszabb vagy rövidebb ideig képesek befolyásra szert tenni, és így vagy úgy minket is szolgálatukba állítani. S akkor hallgatunk, amikor szólnunk kellene, szólunk, amikor hallgatnunk kellene, és nem teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes elméből és teljes erőből szolgáljuk az Urat. Idézzük fel bátran és teljesen, ami történt, de álljunk is meg közben, kulcsoljuk össze kezünket, és imádkozzunk egymásért, – azért is, aki megítélésünk szerint nem úgy állt helyt, mint elvártuk volna.