Erőszakmentes társadalom – utópia vagy stratégia?

Összefoglalás – Kitekintés! 

Tisztelt Konferencia!                    

„Principiis obsta! Vigyázz a kezdetekre!” – tartja a régi bölcsesség. Úgy érzem, mai konferenciánk azért tekinthető sikeresnek és eszméltetőnek, mert helyénvaló volt a kezdeti kérdés: mért és hogyan kell beszélnünk az erőszak kérdéséről keresztyénként, teológusként, egyházként? Nos, a személyes érintettség és a társadalom tekintetében jelentkező hiányérzet miatt nem hallgathatunk a kérdésről: azért, mert a keresztyén ember maga is áldozata lehet az erőszaknak (lásd: Andorka Eszter tragikus halála), de a közösség tagjaiként is naponta szembesülünk a tolerancia kultúrájának hiányáéval mai társadalmunkban.

A hogyan kérdésre is megkaptuk a választ: erőszakról még teológiai műhelyben is csak az interdiszciplinarítás jegyében beszélhetünk, vizsgálva az erőszak kiváltó okait, keresve a preventív megoldás lehetőségeit. 

Az erőszak formáinak számbavételéhez hívjuk segítségül az Egyházak Világtanácsa által „Az erőszak legyőzésének ökumenikus évtizede 2001-2010”[1]címen meghirdetett felhívás keretében összeállított regisztert. Kiemelve (dőlt) láthatóak azon területek, amelyek mai konferenciánk során tárgyalásra, illetve említésre kerültek (akár kiegészítve az EVT által meghirdetett keretkoncepciót):

Az erőszak formája koronként/helyenként változik

·        Országok között

·        Országon belül

·        Helyi érdekcsoportok között

·        Erőszak a családban: nők, gyermekek ellen

·        Iskola, Utca, Média

·        Szexuális erőszak

·        Társadalmi-gazdasági összefüggésekben

·        Szocio-kulturális kontextusban

·        Vallási és kulturális különbözőségek mentén

·        Egyház

·        Fiatalok ellen

·        Rasszizmus és idegengyűlölet eredménye

·        Természet/teremtettség ellen

·        Jogrendszeren belüli erőszak

·        Vagyon elleni bűncselekmény

·        Erőszak a médiában 

Most tekintsük át röviden a kérdés megközelítését a különböző tudományok perspektívájából.

A pszichológus szemszögéből minden erőszak mögött az agressziót, mint „negatív erőt” kell feltételeznünk. Ez lehet egyrészt önvédelmi reflex, másrészt társadalmi minták alapján is el(meg)tanulható magatartás. A társadalom válságállapotát jelzi az a tény, hogy a büntetés elmaradása, illetve a jogkövető magatartás megkövetelésének hiánya egyet jelent az erőszakos cselekmények „jutalmazásával” Az agresszió kiváltó oka - a kognitív pszichológia értelmezésében - gyakran a félelem, a szorongás, a frusztráció, de nem egyszer pszichológiai és biológiai funkciók összhatása vezet agresszív megnyilvánulásokhoz, ezért ellensúlyozása nem elhanyagolható feladat. A megoldásként a pszichológus a szeretet hatalmának megélését ajánlja az emberi kapcsolatokban.

A büntetőjog szempontjából az erőszak kialakulásához a szükségletek kielégítése, a konfliktuskezelés sajátos módja vezet. Tragikus, amikor rossz szocializációs folyamat következtében az agresszió, illetve az erőszakra való hajlandóság úgy épül be az ember életébe, hogy személyiségének részévé válik.

A teológus arra a kérdésre hívta fel a figyelmet, hogy mennyiben volt a keresztyénség „erőszakot eltűrő keresztyénség” történelme folyamán, s egyáltalán lehetséges e meghirdetni az erőszak leküzdését militáns töltetű fogalmak nélkül? Tény, hogy a Biblia olvasása során az erőszak legkülönbözőbb formáival találkozunk (népek, vallások és kultúrák, ember és természet, Isten és ember kapcsolatában stb.[2]), sőt maga Isten Fia is erőszakos halált szenved a kereszten. Kérdés viszont, hogy miként értelmezhetőek például Jézus szavai az írástudók és a farizeusok ellen (Mt 23) vagy az evangélium miatti meghasonlásról (Mt 10,34-36)? Hogyan egyeztethető össze mindez a szeret parancsolatával vagy éppen az ellenség szeretetének megkövetelésével? /E kérdések tovább teológiai reflexiók tárgyát kell, hogy képezzék/

Az egyháztörténész az egyháztörténeti „lelkiismeretvizsgálat” fontosságára hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva, hogy az emlékezés valóban az identitás megerősítését szolgálja, de nem mindegy, hogy ez az önvizsgálat vagy az önsajnálat mentén történik. Viszont tény, hogy az egyháznak van miért önvizsgálatot tartania, hiszen történelme során saját belső életéből nem mindig sikerült vagy nem volt hajlandó kiszorítani az erőszakot.[3] 

Az erőszak megítélése az egyházban teológiatörténetileg nézve ambivalens. Egyrészt a Róm 13 alapján minden időben vallotta, hogy az erőszak a felsőbbség legitim eszköze a hatalom gyakorlásában, a külső rend megőrzésében és a gonosz elleni küzdelemben. Másrészt viszont éppen a felebarát ügyéért való közbelépés erőszakmentes struktúrák kialakításában tette érdekelté. Luther értelmezésében az erőszakmentesség olyan, mint az imádság: az ember az ügyét Istenre bízza. Ghandi és Martin Luther King példájára való utalás is az alátámasztja az evangéliumi felismerést: a keresztyén ember köteles közbelépni a felebarát védelmében. Viszont a konfesszionális háborúk, pacifista mozgalmak vagy a „felszabadítási teológiák” programjai tovább színesítik a képet.

Ez az ambivalencia már az őskeresztyénség idejétől megfigyelhető. Egyrészt elmondható, hogy az első gyülekezetek életéből valóban hiányzik az erőszak – főleg a történelmi példák és mai szociál-pszichológiai definíciók alapján értelmezett erőszak formái. A Krisztus evangéliumának megélése és a missziói parancs nyitást követelt, nemcsak Izrael, hanem a pogány népek felé is. A szeret kettős parancsának megélése megkövetelte a felebarát fogalmának kiterjesztését, csakúgy mint a bosszúállásról való lemondást. A békesség megteremtésének érdekeltségét még inkább fokozta a meghatározó eszkatológiai horizont. Kezdeti szakaszában a keresztyénség szociológiailag sincs abban a helyzetben, hogy fizikai erőszakot alkalmazzon érdekeinek érvényesítése végett. Viszont fellelhető az őskeresztyénség életében és magatartásában egy ú.n. „latens agresszió” a verbalitás és a képzelet szintjén.[4] A Jelenések Könyve 6. 16. és 19. fejezetei úgy mutatják be a keresztyéneket, mint akik ugyan reménnyel tekintenek az ellenség feletti győzelem ígéretére, de ennek a harcnak ők nem aktív részesei. Magatartásukat a hűség, a kitartás és az állhatatosság jellemzi a szenvedés idején. A pásztori levelek ábrázolásában a gyülekezetek életrendje és a missziói parancs betöltésének kötelezettsége olyan helyzetet teremtenek, amelyben a keresztyéneknek egyrészt el kell viselniük az Evangéliummal szembeni külső agressziót, másrészt belülről kell elhatárolódniuk a tévtanítástól és a hitetlenségtől – mindezt a végső igazságos ítélet reményében.

Hogyan értelmezhető hát az őskeresztyénség életében tapasztalható verbális agresszió? Ulrich Lutz megállapításai[5] a szociál-pszichológia szempontjából szolgáltatnak egy fajta magyarázatot. E szerint a korai keresztyénség előbb a zsidóságon belüli majd a pogány környezeten megtapasztalt veszélyeztetett és fenyegetett állapotában kereste az önazonosság megőrzésének lehetőségeit. Jézus polemikus szavai és Pál apostol zsidóellenesnek tűnő kiszólásai (1 Tessz 2,15ff.) a húsvét utáni gyülekezet történelmi tapasztalatainak horizontján kerültek értelmezésre. Ehhez társultak a korán jelentkező tanításbeli elhajlások, tévtanítások, egyszóval a tiszta tan veszélyeztetettsége. Ez okok együttesen vezettek az elhatárolódáshoz, a kommunikáció megszüntetéséhez, kirekesztésekhez a csoport szocio-kulturális és ideológiai összetartozásának megőrzése érdekében.[6] Mindez érthetőbbé válik, ha a teológiai tanfejlődés fókuszán keresztül szemléljük a kérdést: valójában igen hamar kialakultak olyan lényeges hitigazságok (főleg a krisztológia területén), amelyeket nem lehetett kiszolgáltatni a lélekre hivatkozó továbbtanítás (1 Jn 4,1ff; Júd 19) tetszőlegességének vagy a páli levelek és más bibliai iratok állandó magyarázásának,  újraértelmezésének (2 Pét 3,16). Az ellenérzések és az elhatárolódás annál is élesebb volt, mivel a „másik tanító” ugyanúgy igényt tartott az „igazi keresztyén identitás” képviseletére, mint a védekezésre szoruló. S mivel ebben az időben még nem alakult ki a tanítói tisztség és autoritás olyan formája, amely őrködhetett volna a tan tisztasága felett, a helyes tanítás képviselete ügyében nem volt mellékes a gyülekezeti vezető vagy tanító argumentatív készsége, tekintélye.

Tény viszont, hogy a védekezési mechanizmusként előállt előítéletek, sztereotípiák és elhatárolódások nem halkulnak el üldöztetés megszűnésével, hanem végigkísérik a keresztyénség történelmét, s a verbális agresszió nem egyszer vezetett fizikai erőszakhoz. A kérdés viszont ma is aktuális és értelmezésre vár: hogyan viszonyul egymáshoz a keresztyén egzisztencia partikuláris értelmezése és az abszolút igazság ismeretének, illetve birtoklásának igénye? 

Végül tegyük fel a kérdést: mit tehet ma az egyház az erőszak leküzdésének érdekében? 

1. A bibliai reménység ébren tartása! Ott, ahol az ember rezignáltan tekint az emberiség helyzetére korunk állandóan megtapasztalható erőszakhullámai közepette, a keresztyén igehirdetésnek és bizonyságtételnek ébren kell tartania a reménységet a békés együttélés iránt. A Szentírás, közelebbről az ószövetségi héber Biblia több olyan messiási próféciát és ígéretet tartalmaz, amely reménységgel tekint arra az eljövendő korszakra, amelyben a társadalmi együttélést (És 11,4ff.), az ember és a teremtett világ kapcsolatát (És 11,6-10) és a népek viszonyát (És 2,2-4) az erőszakmentesség jellemzi. Izraelnek ugyan nem volt elégséges ereje az erőszak leküzdéséhez, gyakran kudarcot vallottak, de a prófétai ígéret és a reménység bátorságot adott számukra a „relatív” igazságosabb együttélés keresésére. 

2. A megbékélés lehetőségeinek és fórumainak keresése

Három paradigma értékű bibliai történetre, illetve tanításra történjen itt utalás. József és testvéreinek megbékélése (1 Móz 43-45) arra figyelmeztet, hogy az elszenvedett megaláztatás és sérült kapcsolat megbosszulására nem kerül sor, de nem is kezeli az elkövetett bűnt és erőszakot a normalitás szintjén. A belátás és a megbocsátás helyreállítja a közösséget és megnyitja a lehetőséget a közös, boldogabb jövő számára.  Ézsau és Jákób megbékélése (1 Móz 33) arra figyelmeztetnek, hogy a megbékélésnek jóvátételre tekintő kötelezettsége is van (akár materiális értelemben). A jézusi etika intelmei (Mt 5,23-24) pedig  nyilvánvalóvá teszik, hogy a felebaráttal való megbékélés és az istentisztelet a legszorosabban összetartozik. A felebaráttal való megbékélés az istenképű emberrel való megbékélést jelenti, amely nem egyszeri alkalom, hanem állandó folyamat a konfliktusok kezelése érdekében.

A megbékélés alapja - teológiailag - az Isten-ember kapcsolatában keresendő (2 Kor 5,19), s ennek következtében az ember-ember viszonyának rendezését jelenti.  Az egyház csak az Úri Ima 5. kérésének összefüggésében, a „megigazulás” bibliai-reformátori tanításának fényében szemlélheti a kérdést. A megbékélés ethosza nem tekinthet el egyrészt az áldozat felemelésétől és méltóságának helyreállításától, másrészt a bűn megnevezésétől és a bűnösök számonkérésétől – de úgy, hogy törődik a bűnös sorsával is. Azért is fontos tisztázni e kérdést, mert a szerepek állandóan változnak, mint hallottuk: az agresszorból lehet áldozat, az áldozatból pedig segítő.. Ehhez a folyamatához viszont olyan fórumokra van szükség (a civil társadalom, illetve a gyülekezetek szintjén), ahol lehetővé válik, hogy emberek a szabadság és a megbocsátás szellemében beszéljenek a múltról, a sérelmekről, a továbblépés lehetőségeiről.[7] 

3. Programok és projektek az erőszak leküzdésének érdekében. Mai konferenciánk tanulságai kiváló indíttatást nyújtanak a következő programok szervezésére (a teljesség igénye nélkül):

·        Tanulmányi napok szervezése a hatalom-erőszak-megbékélés fogalmainak értelmezése és teológiai összefüggéseinek feltárása érdekében;

·        Ökumenikus kapcsoltok kihasználása az „idegen” megismerése, kultúrájának elfogadása érdekében;

·        Az oktatás területén megkülönböztetett figyelemben részesüljenek az erőszakot átélő gyermekek;

·        Hitoktatás során „ellenstratégia” kialakítására kerüljön sor a bibliai Isten-kép közvetítése által, a gyermekeket érő különböző hatások ellensúlyozására;

·        Lelkigondozás terén a személyiségformálás legyen hangsúlyosabb;

·        Képzés-továbbképzés során konfliktuskezelő kompetenciák elsajátítása kerüljön sor;

·        Emlékezés „gyógyító” és „identitásmegőrző” dimenzióinak felfedezése – lokális szinten;

·        Közéleti felelősség tudatosítása: ember-barát jogrend és pénzügy kialakításának igénye;

·        Ökológiai projektek meghirdetése, megvalósítása; 

Összegzésként és feladatként tehát megállapítható: a reménység ébren tartása, a bibliai realitásérzék megőrzése és a megbékélés lehetőségének keresése nem elhanyagolható ösztönzést jelenthet – nem utópisztikus álmok táplálásában, hanem az „erőszakmentesség szigeteinek” lecsapolásában az erőszak korunkban tapasztalható ingoványos mocsarában.