Erőszak alattunk - erőszak ellen erőszakmentesen?

Réz – Nagy Zoltán:

Erőszak alattunk - erőszak ellen erőszakmentesen?

Mottó: „A szatjágraha /az erőszakmentesség/ embere

arra született, hogy megcsalassék.”

Móhandász Karamcsand Gandhi 

           Némi fejtörést okozott a cím, melyet kaptam: mit is kell érteni azon, hogy erőszak alattunk? Hiszen a magunk alá gyűrés is egy erőszakos kép. Én ezt a variációt is el tudtam volna képzelni: erőszak felettünk, vagy rajtunk – hogyan viseljük el az erőszakot, és mit tehetünk ellene? Mert erőszakot elszenvedni, sajnos szinte mindennapos dolog. Egészen hétköznapi dilemma, hogy hogyan tudjuk elszenvedni, elviselni az erőszakot, mint az, hogy bár erőszakoskodhatnánk magunk is, mégis erőszakmentesek maradunk. Erőszakot legyőzni, győzelmet aratni – már maga a győzelem képe is erőszakhoz, vagy legalább valamilyen versenyhez kapcsolódik. Kétlem, hogy lehet erőszakmentesen úgymond győzni az erőszakkal szemben, de még felülkerekedni is igen kétséges, legfeljebb addig terjednek a lehetőségeink, hogy valakivel, vagy valakikkel abbahagyatjuk az erőszak alkalmazását, hogy felhagynak az erőszakkal. Esetleg jelképesen ez lehet győzelem az erőszak felett, és azt is mondhatjuk, hogy az erőszak immár alattunk van, de inkább helyesebb lenne azt mondani, hogy az erőszak mögöttünk van, azaz hogy magunk mögött hagytuk.

           Mi készteti az embert arra, hogy erőszakmentes magatartást válassza? Mi motiválja az embert arra, hogy az erőszakot kerülje:

           Az alárendelt és a felelős, vagy magasabb pozíciót betöltő szemével nézve nem ugyanaz a kérdés. Alárendelt helyzetben évezredekig nem tehettek mást az emberek, mint elszenvedték az erőszakot, esetleg álmodozhattak arról, hogy egyszer „visszaüthetnek”. Esetleg kísérletet is tettek rá, annak biztos tudatában, hogy a retorzió nem marad el. Még ennek az álmodozásnak lehetett akár vallásos színezete is, akkor sem terjedt túl a kérdés azon, hogyan viseljék el méltósággal az erőszakot. Egyébként pedig alárendeltségében csak arra törekedhet, hogy megelőzze az ellene irányuló erőszakot. Gondoljunk Pál Rómaiakhoz írt levelében (13,3) álló okfejtésére: Ha el akarod kerülni az ellened irányuló erőszakot, a jót kell cselekedned és akkor nincs okod a félelemre, sőt dicséretet kapsz a felsőbbségtől. De a keresztyén, vagyis a jézusi értelemben vett jó és a felsőbbség szemszögéből vett jó között azonban lehetnek jelentős különbségek.

           Néha az erőszak olyan áldozathozatalként értelmezhető, mely valami nagyobb bajt hivatott elhárítani. Kisiskolás koromban, talán negyedikes lehettem, amikor egy csúnya csínytevésre az osztályfőnök rájött, és választhattunk, vagy egy-egy nagy pofon, vagy elmondja a dolgot a szüleinknek. Mindannyian egymástól függetlenül a pofont választottuk. A történet csattanója, hogy nem volt pofon, és ez irányomban jó pedagógiának bizonyult, mert soha többé nem követtem el hasonlót.

           Magasabb pozícióból nézve, olyan ember szemével, aki maga is alárendeltek sorsa felett dönt, az erőszak több az elviselés dilemmájánál. Sokáig, évezredekig nem volt kérdés, hogy az erőszak alkalmazása helyes.

           Évezredekig nem volt kétséges a keresztyénség és Európa számára, hogy az erőszak alkalmazható. Egy évvel az első világháború kitörése előtt írta George Bernard Shaw: „Miért ne tennénk próbát a keresztyénséggel? A kérdés reménytelennek látszik azután, hogy kétezer év óta elszánt követők tábora ismétli a régi kiáltást; ne ezt, hanem Barabbást! És mégis, lassan az a benyomásunk, hogy Barabbással kudarcot vallottunk. Erős karja ellenére, győzelmei ellenére, császári birodalma ellenére, templomai és politikai rendszere ellenére. Jézus azonban nem vallott kudarcot, mert senki sem értette meg őt eléggé sohasem ahhoz, hogy egyáltalán kísérletet tegyen az ő útjával.”[1] Shaw az erőszakmentességről mondja ezt.

           Ebben az összefüggésben értékeljük Jézus Jeruzsálemi bevonulását. Nem úgy tette ezt, mint Eugene Delacroix híres festményének, „A szabadság vezeti a népet” címűnek nőalakja:

A holtakon, elesetteken átlépő, rajtuk taposó előretörők élén egy szabadkeblű fiatal nő rohan, kiáltásával buzdítva a mögötte haladókat. Kezében hatalmas francia zászló. Ez igen! Ez hazafias! Ez dicső! De a Názáreti?! Talán ebben az értelemben nem volt neki szép alakja, sem ékessége, melyben gyönyörködhettünk volna, és talán ezért nem volt ábrázata kívánatos, és lett megvetett és emberektől elhagyott. Ez a szikkadt földből kiálló gyökér. (Ézs 53) Ez a pacifista. Micsoda hidegség, kíméletlen dísztelenség, csupaszság. Jelvények, signumok nélkül, csak csupasz kezekkel. 

           Minden történeti korban megtanulják az emberek a Názáretit használni a maguk szándéka szerint. Olyan érzelmek, indulatok feltüzelésére, melyről az utókor világosan látja, hogy Krisztus szellemével, lelkületével összeegyeztethetetlenek voltak, sőt, antikrisztusiak. Aztán jön egy újabb paradigmaváltás, más kihívások. Új módon megértett nemzeti öntudat, és megint ugyanaz történik, mint korábban. Németországi példák: 1914-ben, Adolf von Harnack, berlini teológiai tanár, a lutheránus egyház akkor elsőszámú teológusa, sok más kiemelkedő berlini egyetemi tanárral, művésszel egyetemben aláirt egy olyan nyilatkozatot, melyben támogatták II. Vilmos háborús politikáját. Még abban az évben kitört az I. Világháború. 1933-ban megalakul a Deutsche Christen, a német keresztyének mozgalmi tömörülése. Egyik kiáltványukban a következőképpen fogalmaztak: „A népi hovatartozást és a nemzetet olyan életrendnek tartjuk, melyet Isten ajándékozott nekünk és bízott ránk. Fenn kell tartanunk, és meg kell őriznünk ezeket az Isten törvényének segítségével. Ezért ellenezzük a faji keveredést.” Tudjuk, milyen következményei voltak ennek a faji tisztaság iránti vágynak.

           Kiszámolták,[2] hogy i. sz. 325 és 1912 között 17 millió 400 ezer embert semmisítettek meg, mészároltak le keresztyén parancsra, magukat Krisztus követőinek tartó emberek. A nem keresztyén világban ez a szám 24 millió... Nem háborúban, ütközetben elesettekről van szó, hanem védtelen férfiakról, nőkről, gyerekekről. A mészárlásra z egyik leghírhedtebb eset: 1208-ban Citeaux-i Arnold keresztes háborút hirdetett az albigensek ellen. Amikor a csapatok bevonultak Béziers-be, és azt a parancsot kapták, hogy minden eretneket fel kell koncolni, néhány katonát lelkiismerete nem hagyott nyugodni és megkérdezték: „hogyan tudjuk megkülönböztetni az eretnekeket és a katolikusokat egymástól? Arnold Abbé így válaszolt: "Ti csak öljétek őket mind halomra, az Úr megismeri övéit!” Igaza van G. B. Shaw-nak, amikor azt mondja: Barabás ellopta Krisztus nevét, és keresztjét lobogóként, zászlóként használta. Vannak az evangéliumi történetnek olyan eseményei, melyek egy-egy tablóképben megragadhatóak. Az egyház liturgiája, illusztrációs kincsestára ezeket ki is aknázta. Festmények sokasága erre a bizonyság: Jászolbölcső, templomtisztítás, a megdicsőülés hegye, bevonulás Jeruzsálembe, utolsó vacsora, Gecsemáné kert, Krisztus töviskoronával, és végül a Kereszt. Mindegyik viszonylag torzítatlan formában hagyományozódott tovább, kivéve egyet. Krisztus szamárháton történt bevonulását. Miért a pálmáról nevezték el ezt a vasárnapot az egyházi naptárban? Pontosan azt tették meg tájékozódási pontnak, mely Krisztus által elutasítást nyert. A Názáreti nem lobogtatott pálmaágat, nemzeti szignumot. De minden dísztelensége mellett azért egyetlen szignumot, egyetlen jelet adott: ez a szamár. Ezt a vasárnapot nem a pálmáról kellene elnevezni, hanem a szamárról. Ha Krisztus nem ül szamárra, homályban tartotta volna politikai programját. De nem így tett, hanem felült egy szamár hátára, hogy minden akkori jelenlévő, Szentírást jól ismerő számára egyértelművé tegye: Õ az a király, akiről Zakariás próféta jövendölt: Ez a király szegény, vagy más fordításban alázatos: Vályi Nagy Ervin kifejezésével,[3] alázatos az, aki tud alulmaradni - akár politikai értelemben is. Ez a király a legteljesebb mértékben pacifista: kiirtja, elpusztítja a fegyvereket: a harci kocsit, a lovat, az íjat. (Zak 9,9-10) Az akkor használatos fegyvereket. Egy valamiben akar kérlelhetetlennek, engedmények nélkülinek mutatkozni ez a király, és ez: erőszakmentessége. Sok dolgot elmondhatnánk a Názáretiről. De az egyik legbiztosabb az, hogy ellenzett minden erőszakot.

           Sajnálatos és mélyen elgondolkodtató, hogy az első olyan ember a történelemben, aki Jézust ebben megértette, nem európai volt, bár európai, angol nevelésben részesült: Móhandász Gandhiról van szó.

           Az igazsággal való próbálkozásainak történetében Gandhi leírja,[4] hogy először a passzív ellenállás kifejezést használták embereivel, de úgy látta, hogy ez a fogalom túl szűkös, hogy a gyengék fegyverének tekintik, hogy nem okvetlenül mentes a gyűlölettől, hogy erőszakos cselekményekbe torkollhat, ezért új szót kellett találniuk. Így született egy újságban kiírt pályázat nyomán a szó: Szatjágraha, azaz „igazság” és „szilárdság”.

           Fent említett visszaemlékezésében Gandhi arról is beszámolt, hogy a Tolsztoj-farmon egy alkalommal megütötte egyik gyerekét. Így emlékszik erre: „Egyikük vad, fegyelmezetlen, hazudozó és perlekedő természet volt. Egy alkalommal a szokottnál is zabolátlanabbul viselkedett. Kétségbeestem. Soha nem büntettem meg a fiaimat, de ezúttal rendkívül dühös voltam. Próbáltam érvekkel hatnia fiúra, de ő megmakacsolta magát, és még feleselt is. Végül felkaptam egy kezem ügyében lévő vonalzót, és a karjára csaptam. Reszkettem, ahogy megütöttem a gyereket. Biztos vagyok benne, hogy észrevette. A dolog valamennyi fiú számára új volt. A gyerek sírva fakadt és bocsánatot kért. Nem azért sírt, mert fájt neki az ütés, visszaüthetett volna, ha akar, hiszen erős testű, tizenhét éves fiú volt: de felfogta, milyen fájdalmat okozott nekem, hogy ehhez az erőszakos megoldáshoz kellett folyamodnom. Soha többé nem volt engedetlen. De én máig is bánom, hogy megütöttem. Attól tartok, hogy azon a napon nem a lelkemet, hanem a bennem lakó állatot mutattam meg neki. Mindig ellensége voltam a testi fenyítésnek. Csupán egyetlen esetre emlékszem, amikor egyik fiamat veréssel büntettem… Valószínűleg helytelenül jártam el, amikor a vonalzót használtam. Hiszen tettemet a harag és a büntetni akarás sugallta. Ha csupán a kétségbeesés kifejezése lett volna, helyesnek ítélném. De ezúttal többféle indíték is keveredett a cselekedetemben.

           Ez az eset elgondolkodtatott, s megtanultam, hogy a gyerekek megjavításának alkalmasabb módja is van… A fiú hamarosan megfeledkezett az incidensről, nem hinném, hogy komolyabb javulást mutatott volna. Én azonban az incidens nyomán jobban megértettem, hogy a tanítónak milyen kötelességei vannak a tanítványaival szemben.”

           Ez a visszaemlékezés azért is érdekes, mert pont az ellenkező következtetést is le lehetne belőle vonni. Egy apa, aki egy ideig – valamilyen elvi okból tartózkodott a testi fenyítéstől, egy alkalommal, különösen dühös lévén – megüti egyik fiát, a fiú sírva fakad és bocsánatot kér, tehát a módszer elérte célját… Le lehetett volna azt a konklúziót is vonni, hogy más esetekben is érdemes ütni, erőszakot alkalmazni. Gandhi azonban éppen az ellenkezőjére jutott. Arra, hogy soha többé nem szabad előfordulnia, hogy erőszakot alkalmaz.

           Példája fontos abból a szempontból, hogy jobban belelássunk az általa elindított polgári engedetlenségi mozgalom lelki, motivációs hátterébe.

           1919. április 13-án imaprocessziót rendeztek Gandhi követői Armitsarban. 10-20 ezer hindu és mohamedán gyűlt össze egy sűrűn beépített téren. Senkinél sem volt fegyver. A brit vizsgálóbizottság jelentéséből kiderül, hogy az angol helyi parancsnok – előzetes figyelmeztetés nélkül – tíz percen át lövetett az elszánt népre, mindig oda, ahol a legsűrűbb volt a tömeg. 1640 lövést adtak le. 379 embert öltek meg és 1138-at megsebesítettek.

           Egy évvel később Gandhi emlékünnepet rendezett, és a következőket mondta: „Hinduk és muszlinok Armitsarban egymás mellett (side by side) haltak meg. Az ő egységük vérrel lett megpecsételve. Ártatlan áldozatok emlékét akarjuk ünnepelni és nagyok akarunk lenni az áldozatra való készségben, de a bosszú gondolatában nem.”

           Jó egy évtizeddel később történt az úgynevezett „só demonstráció”, melyhez indiaiak népes csoportja csatlakozott, hogy tiltakozzanak az angol sómonopólium ellen. Ez volt az indiai függetlenségi mozgalom fordulópontja.

           1930. március 2-án Gandhi levelet írt az alkirálynak, amelyben a só-törvény segítségével illusztrálta, milyen gazdasági és szociális kárt okoz Indiának a brit uralom. Ezután figyelmeztette az alkirályt: ha nem kezdi meg a bajok felszámolását, március 12-én elindul a tengerparti Dandiba, hogy ott a vízből sót pároljon, és ezzel jelt adjon a nemzetnek a sómonopólium megszegésére. A só-menet, több mint három hétig tartott, hatására az egész ország megmozdult, új lendületet vett az angol áruk bojkottja, sztrájkok és adómegtagadási kampányok kezdődtek. A kormány válaszában nem volt újdonság. Májusban letartóztatta Gandhit, majd Nehrut, s június végére már közel százezer politikai vezető került börtönbe.

           De az erőszakmentes ellenállás végül meghozta eredményét: 1947-ben, augusztus 15-én végül deklarálták India függetlenségét. Dióhéjban ezek a Szatjágraha legfontosabb állomásai.

           Gandhi tevékenysége végén, mikor már nem volt tényleges befolyása India politikájára, röviddel a függetlenség kikiáltása után, 1947. szeptember 20-án, Gandhi kijelentette: „Mindig a háborúk ellen voltam, de ha a Pakisztánnal fennálló nézeteltérés megoldására nincs más megoldás, India kormánya kénytelen lesz a háborút választani.” Saját személyét illetően viszont megjegyezte: „Ebben az új rendben azok között, akik hadsereget, haditengerészetet, légierőt és hasonlókat akarnak, számomra nincs hely. Ebből semmiféle részt nem vállalok.” Az atombomba Hirosima és Nagaszaki elleni bevetése után így nyilatkozott:

           „A bomba mérhetetlen tragédiájából joggal vonhatjuk le azt a tanulságot, hogy bombát ellenbombákkal nem lehet elpusztítani, miként az erőszak sem pusztítható el erőszak által. Az emberiség csakis az erőszak nélküliséggel szabadulhat meg az erőszaktól.”

           Gandhi erőszak-ellenességét tartotta Albert Einstein is a legfontosabbnak. „Törekednünk kell arra - írta -, hogy az ő szellemében cselekedjünk: ne használjunk erőszakot, amikor ügyünkért harcolunk, és tartózkodjunk a részvételtől olyasmiben, amit rossznak tartunk. [...] Hiszem, hogy nemzetek fölötti alapokon a világ békéjének problémája csak Gandhi módszerének széles körű alkalmazásával oldható meg.”

           Ám vannak a passzív rezisztenciára, az erőszakmentes ellenállásra más példáink is: 

1940 Dánia: A náci megszállás öt éve alatt a dánok együtt nem működésükkel meghiúsították, hogy a németek hasznosíthassák a dán élelmiszer és hadianyag-készleteket. Az erőszakmentes ellenállás legfőbb demonstrátora maga a dán király volt, akit reggelenként szimpatizáló kerékpárosok sokasága kísért. Néhány száz dán ellenálló együttes erőfeszítése eredményeként pedig közel 800.000 izraelitát mentettek meg a deportálástól.