Egyházunk története – Dr. Harmati Béla püspök székfoglaló beszéde, 1987. október 24-én

Püspöki szolgálatomat választott bibliai igémmel, a 119. Zsoltár 105. versével kezdem: „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága”. Isten nevében azzal a reménységgel indulhatok vezetői, tanítói és pásztori munkámba, hogy nem a magam útját járom, hanem előttem Isten igéje a világosság. Jézusra, a testté lett Igére is gondolok, aki magát nevezte a világ világosságának. Kegyelmét kérem, segítsen szolgálatom betöltésében, amelyikre gyülekezeteink szeretete és bizalma hívott el. Megköszönöm ezt a bizalmat és kérem továbbra is a gyülekezetek szeretetét és imádságát.

Hálásan köszönöm dr. Nagy Gyula, egyházunk püspök-elnöke elindító igehirdetését és az egykori teológus tanítvány hálájával ajánlom föl munkatársi segítségemet az egyházunk előtt álló feladatokban.

Előlegezett bizalmat kaptam kormányunktól, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának hozzájárulását püspöki szolgálatomhoz. Őszinte szívvel köszönöm ezt a bizalmat és az állami Egyházügyi Hivatal jóakaratát. Szeretném püspöki szolgálatomban ezt a bizalmat egyházunk szűkebb körén túl egész népem és hazám javának, előbbre menetelének munkálásával viszonozni.

Az a tény, hogy ma hazai testvér-egyházaink képviselői és külföldi vendégeink együtt imádkoznak velünk szolgálatom indulásakor, erősítés és nagy megtiszteltetés. Az ökumené, az egyházak közössége összefüggéseiben sokat tanulhatunk egymástól.

Kerek tíz éves genfi munkámban a Lutheránus Világszövetségnél ebben a tanulmányi folyamatban szolgáltam és az a meggyőződésem, hogy az egyháznak a helyi és a világméretű feladatokat mindig azok összefüggéseiben kell látni.

Nagy öröm számomra, hogy dr. Frenkl Róbert egyházkerületi felügyelővel együtt indulhatunk szolgálatunkba. Harminchét évvel ezelőtt a Fasori Evangélikus Gimnázium padjaiban ismertük meg egymást, majd később a Deák téri gyülekezetben szolgáltunk együtt. Ahogyan Jézus is kettesével küldte ki tanítványait, úgy indulunk mi is együttes szolgálatunkra. A régi barát örömével ajánlom föl bizalmamat és kérem segítségét.

Hadd említsem meg végül ebben az összefüggésben, hogy hálás vagyok az egyházkerület espereseinek elkötelező támogatásukért. Az elmúlt héten rendezett lelkészkonferencián alkalmunk volt külön megbeszélni az egyes egyházmegyék különböző szempontjait. Az a program, amit a következőkben vázolni fogok, nem egyéni elképzelés, hanem együttes munka eredménye. Különösen is köszönöm annak az esperes testvérnek a támogató segítségét, aki a püspökválasztásnál velem együtt vállalta a jelöltség kockázatát. Egyházunk egységéért és együttes szolgálatunkért érzett felelősségben az egyházmegye espereseivel együtt gondolkozva kívánok szólni múltunk elkötelezéséről, a jövőbeli prioritásokról, teológiánkról és végül egyházunk és népünk viszonyáról. 

I. Múltunk elkötelezése 

Evangélikus egyházunkban a nevünkben benne rejlő elkötelezéshez hűségesnek maradva az evangélium a központ. A Jézusról szóló jó hír, a jézusi tanítás életutunk világossága. Ez az apostolok, evangélisták nyomán a Szentírásban került összefoglalásra és az igehirdetés feladata ezt továbbadni.

A reformáció az évszázadok során elhomályosult és az egyházban mellékes helyre került evangéliumot ragadta meg az újra felfedezés örömével: Solus Christus, Sola Scriptura, Sola Gratia, Sola Fides – egyedül Krisztus, egyedül a Szentírás, egyedül kegyelem, egyedül hit.

Egyházunk bibliai-reformációi és evangéliumi tradíciójához hálás megbecsüléssel és megőrző szeretettel kívánok ragaszkodni. E tradíció szolgálatában álltak családomban igehirdetőkként és tanítókként az előttem járó nemzedékek visszafelé kimutathatóan a XVIII. századig. Külön öröm számomra, és hálát adok érte Istennek, hogy apám és anyám, akiktől először tanultam imádkozni és akik először ismertettek meg Isten igéjével, megérhették ezt a mai napot.

Múltunk elkötelezéséről szólva hadd emlékezzek itt most hálás szeretettel elődömre, dr. Káldy Zoltán püspökre. Az egyháztörténet írás feladata lesz, hogy teljes részletességgel megrajzolja majd annak a közel három évtizednek a képét, amikor püspökként szolgált. A látható és épületekben, kiadványokban, intézményekben, olyan rendezvényekben, mint a Lutheránus Világszövetség budapesti 1984-ben rendezett Világgyűlése fölmutatható eredmények mellett föl kell mérnünk a láthatatlanabb lelki, spirituális tényezőket is.

Az elmúlt évtizedek elkötelező eredménye, hogy egyházunk megbecsült helyet kapott a hazai és nemzetközi ökumenében és társadalmunkban és népünk körében is sok az elvárás irántunk. a külföldi érdeklődés és a hazai elvárás mögött annak ténye húzódik meg, hogy egyházunk és a társadalom, egyházunk és népünk, egyház és állam között a viszony jó és egyházunk megtalálta helyét és feladatát a szocializmusban. Az adódó kérdéseket, problémákat a kölcsönös bizalom jegyében egyezmények és tárgyalások útján meg lehet oldani. Az elmúlt évtizedek erre vonatkozó eredményei köteleznek szolgálatomban és reményt adnak a jövőre nézve. 

II. Jövőbeli prioritások 

Hadd forduljak a múlt után most a jövő irányába azzal a gondolattal, hogy a reformáció népe számára a megújulás, az újat kezdés, a megtérés bibliai követelmény, evangéliumi lehetőség. Elődeink hite, őseink hitvallása, az előttünk járt nemzedékek elvégzett munkája és eredményei ma arra indítanak, hogy mi is megvalljuk hitünket és szeretetben, szolgálatban gyakoroljuk azt, és megfogalmazzuk új formában a mai kor kérdéseire válaszainkat. Keresztyén és reformátori örökségünk kincseit úgy tudjuk átadni a következő nemzedékeknek, ha a régi igazságokat lefordítjuk mai nyelvre, alkalmazzuk azokat mai életviszonyainkra és éljük is azokat. Püspöki feladataimat, a vezetés, tanítás és pásztorolás szolgálatát különösen is erre nézve szeretném gyakorolni.

Az egyházmegyékben végzett esperesi körkérdések és közvélemény-kutatás és a magam tapasztalatai és elképzelései alapján a következő négyes prioritást látom magam előtt, mint feladatot. Megjegyzem ehhez még, hogy nem valami merőben újról, eddig nem látottról van itt szó, hanem hangsúlyokról, munkamegosztásról, az előttünk álló nyolcvanas és kilencvenes évek prioritásairól. 

1./ spiritualitás, hitbeli megújulás

„Meggyőződésem, hogy gyülekezeteinknek újra és újra szükségük van evangélizációra, hitbeli megújulásra. Igehirdetésünknek és tanításunknak olyan evangélikus spiritualitást kell eredményeznie, amelyiknek érzelmi gazdagsága együtt jár az alaposabb hitbeli és erkölcsi ismeretekkel. Ehhez a feladathoz föl kell nőnie könyvkiadásunknak, egyházi sajtónknak. 

Nem szabad megengednünk, hogy elfelejtődjék ma például az a parancs, hogy ‘Tiszteld atyádat és anyádat!’ vagy az, hogy ‘Ne törj házasságot!’ vagy az, hogy ‘Ne lopj!’ és ‘Ne hazudj!’, de az se ‘Ne legyen más istened!’ vagy ‘Szenteld meg az ünnepnapot!’

2./ egyházi egység, a bizalmi légkör megőrzése

Régi kifejezéssel élve, a magnus consensus, a nagy, az általános egyetértés, a gyülekezetek együtt munkálkodása a cél. Jelenti az a lelkészek, és nemlelkészek, egyházi vezetők és vezetettek, férfiak és nők, fiatalok és idősek kölcsönös megbecsülését és együtt munkálkodását. A magnus consensus azután nemcsak tanításbeli, hanem életbeli egységet is jelent, például az egyházon belül hátrányos helyzetben levő szórványlelkészek vagy kántorok nagyobb megbecsülését. 

3./ egyházon belüli felmérés lelki és anyagi téren

Korábbi felmérésekhez hasonlóan újra szükségünk van arra, hogy megtudjuk, kikre tudunk számítani, mennyi az anyagi erőnk. Éveken keresztül nem mertük bevallani, hogy lelkészhiányban szenvedünk vagy azt, hogy mennyi felesleges épületünk van. A jelenlegi gazdasági helyzetben a társadalmunkban folyó fölmérések és reális tervezések mintájára egyházunknak is el kell végeznie a mai helyzetre vonatkozó fölmérést. 

4./ szervezeti reformok

Az előzőkből következik, hogy szüksége van bizonyos szervezeti reformokra egyházunknak. Akadnak egyházunkban néhányan, akik ezt a kérdést, a szervezeti reformok, a struktúrák kérdését az első helyre teszik. Ezt a véleményt én nem osztom, mert azt vallom, hogy a szervezet, a struktúrák mindig másodlagosak. Először kell a hitbeli megújulás, az egyházi egység. Ezekből nőhetnek ki az új struktúrák és nem fordítva. Egyházunk jelenlegi szervezete, törvényei, berendezkedése és szokásai nem teszik lehetetlenné a spirituális megújulást. Élni kell azokkal a lehetőségekkel, amelyeket megkaptunk és amelyek ott vannak előttünk. Egy új törvényeket alkotó zsinat összehívása csak gondos előkészítés után és a magnus consensus jegyében lehetséges.

A jövőbeni négyes prioritásról szólva tudjuk, hogy jövőnk Isten kezében van. Benne reménykedünk, amikor áldását és segítségét kérjük munkánkhoz és vallhatjuk, hogy munkánk nem hiábavaló az Úrban. 

III. Teológiánk 

Külön kiemelve szeretnék kitérni teológiánk kérdésére és összefüggéseire. Teszem azt azon személyes múlt alapján is, amelyik tízéves tevékenységet jelentett mint előadó és tanár Teológiai Akadémiánkon, és ugyancsak tízéves teológiai nemzetközi munkát jelentett Genfben, a Lutheránus Világszövetségnél. Reformátori örökségünk kötelez arra, hogy az evangélikus sajátos mondanivaló, a lutheránus proprium újra és újra megszólaljon egyházunkban és ezzel szolgáljunk az ökumenében. Arról szeretnék vallani, mit jelent ez püspöki szolgálatomra nézve.

Először is azt hangsúlyozom, hogy a teológiát az egyház tudományának tartom. Nem személyes véleményét fejezi ki a teológus egyszerűen, hanem Isten kinyilatkoztatásának üzenetét úgy, ahogy ő megértette, összefoglalta és alkalmazta. A teológia „egyháziassága” azt is jelenti, hogy a teológus sohasem egymaga teologizál, hanem figyel az előtte élt nemzedékek teológiájára és azokra, akik kortársakként vele együtt keresik az igazságot.

Nincs tehát teológia, csak másokért és másokkal együtt, ahogyan ezt a „másokért” és „másokkal együtt” meghatározást például a művészetekre és a különböző más tudományokra is érteni kell. Különösen is a következő területeken látok feladatokat a jövőre nézve egyházunk számára a teológiai munkában és ezekben a kérdésekben támaszkodom Genfben szerzett tapasztalataimra.

Számot kell adnunk arról a helyzetről, arról a társadalomról, amelyikben élünk. Teológiai és társadalmi kérdéseink földolgozására a diakóniai teológia összefüggéseiben nagy szükség volt az elmúlt évtizedekben és érdeklődés mutatkozott iránta más országok keresztyénei részéről. Ezt a munkát tovább kell folytatnunk különös tekintettel az ökumenikus szervezetek erre vonatkozó programjaira.

Számot kell adnunk arról a párbeszédről, amelyik társadalmunkban keresztyének és marxisták között folyik. Nemcsak Európában, hanem Afrikában és Ázsiában is igen nagy érdeklődést tapasztaltam ezek iránt a dialógusok iránt. Külön fejezetet jelent ezekben a kérdésekben az erkölcsi értékek szerepének vizsgálata, az egyház erkölcsi értékmegőrző és értékteremtő munkája. Vajon milyen az az erkölcsi rendszer, amit ma a nevelés segítségével átadunk a következő nemzedéknek?

Végül szeretném hangsúlyozni az ökumenikus együtt munkálkodást hazai és nemzetközi szinten. Jó volna minél hamarabb elérnünk oda Magyarországon, hogy magyarul együtt tudják mondani a különböző egyházak a Miatyánkot és a Hiszekegyet! Van közös protestáns bibliafordításunk is, vannak együttes programjaink az Ökumenikus Tanács keretén belül. Ezeket a programokat tovább kell fejleszteni.

A nemzetközi ökumenikus teológiai munkában mindig igényelték a különböző szervezetek a magyarországi egyházak munkáját. A következő években a nemzetközi szervezetekben az igazságosság, béke és környezet problémáinak összefüggései lesznek a hangsúlyosak. Ennek keretében kerül majd sor ez év decemberében itt Budapesten egy jelentős teológiai eszmecserére a béke kérdéséről.

Teológiánkról szólva végül szeretném kiemelni Teológiai Akadémiánk, lelkésznevelésünk jelentőségét. Az a tény, hogy Akadémiánkat bővíteni kell és lehet és hogy a holnapi napon kerülhet sor az új épület alapkövének elhelyezésére, mindennél jobban aláhúzza a Teológiai Akadémia feladatait, szerepét és fontosságát. Püspöki munkámban kérem és várom a Teológiai Akadémia segítségét és szeretettel ajánlom föl támogatásomat. 

IV. Egyház és népünk 

Végül szeretnék külön szólni egyházunk és népünk viszonyának néhány kérdéséről.

Az egyháztörténet tanúsága szerint evangélikus egyházunk sok olyan tényt sorolhat föl, amelyek arról szólnak, mennyire együtt volt egyházunk népünkkel. Ebben a templomban, ahol Petőfi és Kossuth a gyülekezet tagja volt, különösen is érezzük ezt. Megjegyzem azt is, hogy elnevezésünk – Magyarországi Evangélikus Egyház – helyet ad nemzetiségi hittestvéreinknek. Nógrádból származva tudom, hogy lehet karácsonykor magyarul is énekelni, „Örömdalok hangozzanak…”, de mennyivel többet jelent ez ott, ha úgy hangzik föl, hogy „Čas radosti veselosti…” Más gyülekezetben jobban értik a bűnbánati éneket, ha az az eredeti nyelven szólal meg, „Aus tiefer Not schrei zu Dir…”

A reformáció alapelve, hogy minden nép a maga anyanyelvén hallja meg az evangéliumot és imádja az Istent. Ez az alapelv vezet oda, hogy lehetőséget kívánunk adni egyházunkban arra, hogy szlovákul és németül jól prédikálni tudó lelkészek kerüljenek nemzetiségi gyülekezetekbe.

Szeretném, ha egyházkerületem szlovák és német gyülekezetei Szlovákia és Jugoszlávia, Ausztria és a két Németország gyülekezeteivel szorosabb kapcsolatokat építenének ki. Ugyanakkor kérjük a szomszédos országok testvéregyházait, hogy az ottani magyar gyülekezetekben tegyék lehetővé az anyanyelv használatát.

Határainkon kívül, a távolban élő magyar gyülekezeteinknek is fölajánljuk szolgálatunkat. Genfi tartózkodásom idején rendszeresen szolgáltam tíz éven keresztül a genfi és lausannei protestáns magyar gyülekezetekben. Tudom, hogy az anyanyelv szoros kapocs itthoniak és távoli magyarok között. A külföldi magyar gyülekezetek hordozói lehetnek a nemzeti kultúrának, meggazdagíthatják az egyes országok és népek életét, a híd szerepét tölthetik be különböző országok között. Óriási jelentősége lehet például az egyházi zenének, az egyházi művészeteknek is.

Idehaza egyházunk és népünk viszonyában alá szeretném húzni gyülekezeteink szerepét a hátrányos helyzetűekkel kapcsolatos munkaágakban. Az egyháznak, a gyülekezeteknek föl kell karolnia a nagycsaládosokat, az időseket, a betegeket, a mozgássérülteket és feladatunk van az alkoholisták és drogosok között is.

Püspöki székfoglalóm végén szívből köszönöm dr. Nagy Gyula püspök-elnök és Sólyom Károly paksi esperes, püspökhelyettes hűséges és áldozatos szolgálatát az elmúlt másfél évben. Bizalommal kérem az országos egyházi elnökség, a kerület tisztségviselői, a Teológiai Akadémia dékánja és professzorai segítségét. Kérem egyházkerületünk gyülekezeteinek imádságát és segítő szeretetét. Köszönöm a megjelenteknek, hogy személyes jelenlétükkel kifejezték szeretetüket és bizalmukat.

Isten kegyelmében bízva megkezdem püspöki szolgálatomat. 

„Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájunkkal.”

Ámen