Egyházunk története – Dr. Harmati Béla a népfőiskolai mozgalomról

Kedves Testvéreim, kedves Vendégeink!

Zárszóként engedjenek meg három gondolatot.

Az első: kapcsolódom ahhoz, hogy éppen ma ötven esztendeje, hogy az ökumenikus mozgalom számára jelentős eseményként az indiai Tambaram városában elkezdődött a Világmissziói Konferencia. Ez volt ötven évvel ezelőtt az az alkalom, amelyik kapcsán Afrika és Ázsia fiatal egyházai elkezdtek gondolkodni arról, mit jelent saját lábon állni, mint keresztyén egyházak. Nagyon szemléletesen mondja az egyik emlék, hogy amikor megkérdezték Sri Lanka, akkor még Ceylon anglikán püspökét, mondja el, milyen a ceyloni anglikán egyház, akkor ő azt mondta: „A ceyloni anglikán egyház pontosan olyan, mint az angol, csak nyári ruhában.” Az ellen akartak küzdeni, hogy a keresztyénség nem egyszerűen azt jelenti, hogy átvesszük az európai hagyományt, letelepítjük Ceylonra, Sri Lankára és ott minden további nélkül ugyanolyan  a stílus a templomépítésben, a liturgiában, a szokásokban, ugyanolyan egyház fejlődik ki, mint az anyaegyház volt Angliában.

A népfőiskolai mozgalomban valami hasonló történt. Gyülekezetek, egyházak, népek, rétegek, a magyar falu népe, a magyar társadalomban elkezdte kutatni a sajátost, a rendkívülit, a csak reá jellemző dolgokat, és ki akarta építeni a maga világát, amelyikben otthon érzi magát, nem idegent másolva. Azokat a régi hagyományokat, amik az övéi voltak meg akarva valósítani és vinni tovább.

A második gondolat kapcsolódik ahhoz, amit az Egyesült Nemzetek egyik szervezete, a római székhellyel működő FAO, az Élelmiszerügyi és Földművelésügyi Világszervezet mondott ki egyik programjában. Ebben arról volt szó, hogy nem egyszerűen csak gép, nem egyszerűen csak vegyszer, nem egyszerűen csak munkaerő kell a jó mezőgazdasághoz, hanem olyan hozzáállás is, amelyet a TLC név jelez. Ez angol kezdőbetű rövidítés (Tender Loving Care), magyarra nehéz lefordítani. Valami  olyasmi, hogy szeretetteljes gondoskodás, szeretetteljes munka. Így fordítom: „A gazda szeme kell ahhoz, hogy menjen a munka.” Az élelmezésügy és a mezőgazdaság területén akkor ment jól és akkor megy jól mindenütt, ha annak munkásai a gazda szemével tudnak dolgozni. A gazda szemével néznek körül a maguk portáján, falujában, városában, országában, sőt az egész világon is. A népfőiskola valami hasonlót akart. Megtanítani az embereket, a résztvevőket, hogy a maguk portáján, falujukban, hazájukban a gazda szemével nézzenek körül, tevékenykedjenek és dolgozzanak.

Végül, az utolsó kapcsolódik egy olyan magyar nyelvi sajátossághoz, amit akkor tudunk igazán becsülni, ha más nyelvekkel hasonlítjuk össze a magunkét. Ez az egyszerű tény, hogy magyarban hibának számít, ha valaki „én”-nel kezd egy mondatot. Más nyelven ezt szabad. Sőt, angolban még nagybetűvel is kell írni. „Én” – az nagybetű, a többi, „mi, ti, ők” – kisbetű.

A magyar nyelvi kultúra és sajátosság mögött ősi gondolkodási rétegek húzódnak meg, visszamennek egészen Ázsiáig. Rokonságot messzi népek tengerében találunk, amikor Japánban, Koreában, Kínában, Ázsiában, nagy ősi kultúráknál vendég az ember. Itt meglepődve azt találja, hogy a „mi”, a többesszám az első, a családnév van az első helyen, aztán jön az én, a saját, az egyéni nevem.

A lényeg: a népfőiskolai mozgalom valami olyasmit akart, amiben nem az „én”, az egyén, az individuum, hanem a „mi”, az „együtt” volt hangsúlyos. Együtt és egymásért, egymással és közösségben. Ezt a közösséget próbálták megélni a hit, a történelmi hagyományok és a jövő viszonylatában is. Amikor most itt, ezekről a dolgokról beszéltünk  és látjuk a mozgalmat a kiállítás képeiben, dokumentumaiban, akkor gondoljunk hálával azokra, akik ebben a mozgalomban előttünk azért tettek valamit, hogy ebben az országban együtt, egymásért cselekedhessünk. Ezeket a hagyományokat jó tovább vinni.

Isten áldja meg mindazokat, akik a népfőiskola területén különböző egyházakban tevékenykedtek és áldja meg mindazt a jót, amit végeztek és legyünk büszkék ezekre a hagyományokra.

Végül hadd hívjam mindnyájunkat, tekintsük meg „A magyar protestáns népfőiskolák” című kiállítást. Az anyagot gyűjtötte, a kiállítást rendezte Kovács Bálint nyugalmazott református lelkész, Nagy Éva református lelkész,  a Ráday Levéltár igazgatója Veöreös Imre evangélikus lelkész, a Diakónia folyóirat szerkesztője, Húbert Ferenc és Mihályfi Márta, a Népművelési Intézet munkatársai. Köszönet a munkájukért.

Köszönetet mondunk azoknak az intézményeknek, amelyek az iratokat kölcsönözték és Bérczi Lászlónak, aki rendelkezésre bocsátotta a fényképfelvételeit.

Megkérjük Kovács Bálint református lelkészt, hogy mutassa be a kiállítást.