Dr. Szűcs Ferenc: Egyház és civil társadalom

Létrehozás: 2012. június 08., 13:33 Legutolsó módosítás: 2012. június 13., 08:42

A nyugati kereszténység hagyományában már a keresztény ókortól kezdve jelen van az egyház és az állam megkülönböztetésének igénye. Ha ez a középkor során nem is jelentett teljes elkülönülést, a két működési terület különbségét a keresztény teológia már Augustinus egyházatya óta hangsúlyozta. Az állam a test, az egyház a lélek, vagy később az úgynevezett két kard elmélet , – legalábbis elviekben – , kijelölte a kettő közti határokat. Forrás: MEÖT

A reformáció, éppen az egyház szabadsága érdekében még tovább ment és a kétféle hatalom és kormányzás szétválasztását szorgalmazta. Bár az államegyházi forma a reformáció által érintett országok egy részében máig is fennáll, alapvetően mégis innen számíthatjuk az állam és egyház szétválasztásának újkori folyamatát, amely mára, különböző hangsúlyokkal ugyan, de általánosan elfogadott alapelvvé vált. Ez a klasszikus megkülönböztetés és szétválasztás már magában hordozza azt a következményt is, hogy a polgári társadalom, - nevéből eredően is- , csak civil társadalom ( civilitas)  lehet . A társadalom egészének java, egyensúlya biztosításának feladatát természetesen a politikai hatalom nem háríthatja el magától, de alapvetően a társadalom különböző cselekvő csoportjainak együttműködésébe nem szólhat bele, azoknak működését csak támogatólag biztosíthatja. A korlátozó beavatkozás  különösen az újkori diktatúrák magatartás formája.  

Az állami túlterjeszkedés ezért szívesen idézte az állam és egyház szétválasztását olyan formában, hogy az egyúttal az egyház és a társadalom szétválasztását is jelentse. Leginkább a vallásszabadság korlátozó értelmezésében mutatkozott ez meg, amennyiben az csupán a kultusz , vagy az egyházi épületek keretein belül volt megengedett. A szimbolikus tereken való megjelenést, - mint pl. a templomtorony építését, a kultúrában és az oktatásban való részvételt, - szigorú engedélyezéshez kötötték. Ezzel az örökséggel a közgondolkozásban máig számolni kell, mert még ma is sokan úgy gondolják, hogy az ideális egyházi lét csak egy társadalmi gettó keretein belül képzelhető el. Az egyház maradjon meg a templom falain belül, ill. legyen a magán szféra része, - hangoztatják sokan. Az egyház azonban a civil társadalom alkotó eleme, amely részben tagjainak, mint szabad állampolgároknak a révén, részben pedig intézményei révén megjelenik a társadalom valamennyi szférájában.  

Az egyház és a civil társadalom viszonyának többféle modellje létezik. Az egyik lehetőséget H.Büchele és Kamarás István nyomán kontraszt társadalomnak nevezhetjük. Ez az egyházaknak  a sajátos közösségteremtő jellegéből adódik. A keresztény gyülekezet, mint a nagyobb közösségen belüli közösség , olyan belső etikai elvek alapján működik, amely nem tükrözi a csak önérdek érvényesítésre és a rövidtávú fogyasztói szemléletre épülő társadalmi magatartás formákat. Leginkább azzal a jézusi mondással lehet ezt jellemezni: „ De tiköztetek ne így legyen ! ” (Máté 20,27)  

A különbözést pozitív megfogalmazásban azonban nevezhetnénk paradigma társadalomnak is. Erre klasszikus bibliai példaként a páli Krisztus-test analógiát hozhatjuk fel. Köztudott, hogy az 1Kor 12. hátterében egy pogány társadalmi példabeszéd, Menius Agrippa meséje áll a testről és annak tagjairól. Pál számára ez az összetartozó egység és a sokféleség ekkléziológiájának a kiábrázolása, amelyben főképpen az un. kevésbé értékes tagok integrációja válik hangsúlyossá. Az élő organizmusban egyik tag sem mondhatja a másiknak, hogy „nincs rád szükség .” A világi irodalomból kölcsönvett kép azonban megfordított sorrendben is működhet. A Krisztustest képe lehet olyan társadalmi tükörré, amely az egész társadalom számára paradigmát jelenthet: a sokféleség akkor nem káros, ha az élő organizmus mintájára működik. Történelmi példaként idézhetnénk az alulról építkező protestáns egyházakat, amelyek a szubszidiaritás társadalmi példáivá váltak. A helyi gyülekezetek felelőssége, tisztségviselőiknek megválasztása és eltartása a demokratikus intézményrendszer működésének korai iskolapéldája lehetett.  

A lokális jelleg hangsúlyozásán túl éppen az idézett metafora mutatja be az egység és összetartozás másik oldalát is. Az egyházak olyan országos , regionális és globális szervezeti hálózatot is alkotnak, amely  talán még ma is páratlan a társadalmi intézmények közt. Rendszeres összejöveteleik , istentiszteleteik pedig még annak ellenére is a leghatékonyabban működő közösségi, társadalmi mozgást és részvételt jelenítik meg, hogy egyházi körökben ennek elégtelenségéről szokás inkább panaszkodni.    

A partner modell még szélesebb körű együttműködésre mutat. Az egyházak számos pozitív társadalmi folyamat kezdeményezői és támogatói lehettek. Részben úgy, hogy felhívták a hatóságok figyelmét a megoldandó problémákra, részben szervezeteik, alapítványaik által konkrét társadalmi feladatokat vállaltak fel. Mind a szociális , mind a kulturális szférában megjelentek a közjó szolgálatában a keresztény indíttatású közösségek.  Az egyházi testületek megnyilatkozásainak pedig olyan tárgyszerű állásfoglalásoknak és útmutatásoknak kell lenniük, amelyek az egész társadalom számára  az egész társadalmat foglalkoztató kérdésekről szólnak. 

Az egyházak a pártpolitika és szociális helyzet által megosztott civil társadalomban a katalizátor szerepét is betölthetik. Ehhez mindenek előtt vissza kell szerezniük azt a közbizalmat, amely sokáig a legmegbízhatóbb intézmények közt tartotta számon őket a társadalomban. Belső, erkölcsi megújulásuk a lehetőségek széles skáláját nyitja meg az eltérő, olykor egymással szemben ellenséges erők közti békéltető szolgálathoz is. A kultusz és a kultuszi helyek azt az üzenetet hordozzák minden oda betérő számára, hogy Isten előtt mindnyájan kegyelemre szoruló és kegyelmet nyert bűnösök vagyunk. Isten személyválogatás nélküli szeretete olyan egységet teremt, amelyet semmilyen más világi szervezet, vagy közösség nem képes kommunikálni. Itt lehet szabadon és valóságosan megélni, hogy Krisztusban leomlanak a válaszfalak, ezért azoknak a társadalomban sincs többé legitimitásuk. 

Különösen protestáns szempontból lehet aggályos, ha az egyház jelenlétét a társadalom csupán annak prominens (taláros, egyenruhás ) tisztségviselőivel azonosítja. A reprezentáció lehet a kommunikáció egyik szükséges, ám mégsem egyetlen lehetséges formája.  Az egyház gyülekezeteiben, közösségeiben és híveiben él és van jelen a civil társadalomban. Ebben az értelemben tehát nem szerencsés  a civilt nem egyháziként azonosítani. Amennyiben a civilt a polgári megfelelőjének tartjuk, akkor az nem az egyházi, vagy vallási ellentéte, hanem „ a hivatalosnak , a kívülről és formálisan szabályozottnak és az állam által irányítottnak az ellentéte ” (Tomka M.). Amennyiben az egyházban is az öntudatos , öntevékeny közösség jelenik meg, úgy maga is a civil társadalom egyik sajátos része.  Hagyományainál és közösségépítő ősi tapasztalatainál fogva pedig lehet a civil társadalom paradigmája, kontrasztja és  fermentáló ereje. A keresztény egyház éppen krisztusi jellegénél fogva tudatában van annak, hogy hatása nem számbeli, hatalmi tényezők függvénye, hanem minőségi jelenlétéé. Ha valóban azonos önmagával, puszta jelenlétével hat, mint a „föld sója és a világ világossága.” 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben