Dr. Szűcs Ferenc: Az egyházi státusz problémája

1. A keresztény egyházak teológiai önértelmezése szerint az egyház hitvallási kérdés , mind a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás, mind az Apostoli Hitvallás a „hiszek ” szóval kapcsolja össze. Az egyház isteni eredetéről és küldetéséről szóló hitvallás ebben az értelemben kívül esik mind a jog, mind a társadalmi igények és szociológiai megközelítések körén és közvetlenül a bibliai forrásokra utal. A görög ekklesia név ugyanakkor már az Ószövetségi Szentírás görög fordításában , a LXX-ban is előfordul, mint Izrael gyülekezetének megjelölése. Bár ez a megnevezés a keresztény egyház és Izrael szellemi összetartozására mutat vissza,  a szétválás történeti következményeként ma már kizárólag csak a keresztény egyház önmegjelölésében maradt fenn.  Még jellegzetesebben újszövetségi eredetű az indoeurópai nyelvekben meghonosodott  egyház elnevezés, amely a 2Ján 1- ben szereplő kyria/úrnő (a kyriosz/úr –hoz tartozó nőnemű megfelelője )  szó változata (pl.Kirche, church, cerkv ). A médiában legújabban szereplő és a vallási közösségeket általánosan egyházként megjelölő szóhasználat ezért legalábbis pontatlan és félrevezető, teológiai értelemben pedig tévedés.   

A szigorúan vett bibliai értelmezéstől azonban már a keresztény teológia is régtől fogva megkülönböztette  az egyháznak a világban  szervezeti formában is megjelenő alakját. Az egyház nemcsak kultusz, hitközösség, hanem intézmény is, - noha éppen protestáns oldalról ezt a jellegét az újkorban súlyos kritika is kíséri (R.Sohm, E.Brunner ). Több protestáns egyház szóhasználatában ezért meg is jelenik a gyülekezetnek, mint eseménynek a megkülönböztetése az egyházközségtől, mint jogi személyiségtől. Hivatala , adószáma stb. csak ez utóbbinak van, míg istentiszteletről, bibliaóráról stb. inkább az előbbi esetében releváns beszélni. Ám éppen az egyháznak ez az intézményi jellege teszi indokolttá, hogy jogi értelemben is kapcsolódjék az állam és a társadalom intézményrendszeréhez. A hitvallási önértelmezés azonban az egyházat mindig meg kell, hogy óvja attól a kényszertől, hogy identitását külső szempontok alapján határozza meg. Az egyház nyilvánossági relevanciája küldetésének saját, belső törvényéből fakad , ezért mind az igehirdetés , mind egyéb élettevékenységének a szabadságát őriznie kell. A jézusi metaforák szerint csak így lehet só, világosság , hegyen épített város.  

2. Az egyházi jelleg és státus vallásszociológiai  vizsgálata is hordoz teológiai összefüggéseket. Bibliai értelemben  az egyház és világ viszonyának kérdéséről van itt szó. Ernst Troeltsch értelmezésében két fő történeti típust érdemes itt szem előtt tartani: az egyház és szekta magatartás formáját. Ha nem állami egyházjogi kategóriákként beszélünk ezekről, akkor itt valójában a kereszténység szociáletikai tipológiájáról van szó. Az egyház típusú kereszténység abroncsként igyekszik körbefogni a világot, jelen akar lenni a kultúrában (politikában ) és befolyásolni, irányítani szeretné azt. A 20. század elejéig ezt leginkább a Nagy Konstantin utáni kor nagyegyházi örökségeként lehet tetten érni. Nem véletlen, hogy ennek az egyház modellnek a legerőteljesebb kritikája a 19. századi liberalizmusban jelentkezett. A bürokratikus (hierarchikus ) felépítmény , az egyéb intézményektől jól elkülönülő és szilárdan felépülő vallási szerkezet kritikája nyomán nem véletlenül jelent meg még az olyan radikális kérdés is, hogy „akart-e Jézus egyházat alapítani ? ” A negatív válasz szerint „Jézus az Isten országát hirdette meg, de helyette eljött az egyház .” (Loisy )  Az egyházi státusban dogmatikus és erkölcsi kényszert látott  a kor embere , ezért  éppen a szabad gondolkodást, a tudomány iránti nyitottságot féltette tőle. Az egyház-állam szétválasztástól sokan a haladás kerékkötőjének tartott „egyház ”elszigetelését várták.  

Ma  már  ez az egyház típus szelídebb és átalakult formában  inkább az un. public church törekvésekben jelentkezik , amelyek prófétai erővel kívánják a keresztyén üzenetet érvényesíteni a kulturális, politikai és gazdasági életben. Ez utóbbinak kétségtelenül megvan a legitimitása, mivel az egyháznak van üzenete az igazságosságról, társadalmi szolidaritásról . Mégsem mindegy, hogy ezt az üzenetet milyen pozícióból kívánja hirdetni. Az említett egyház pozícióban   az egyház óhatatlanul olyan társadalmi erőként jelenik meg, amellyel számolnia kell a döntéshozóknak. Bibliai metaforával élve: az egyház az evangélium olyan kovászát hordozza, amely a három mérce lisztet megkeleszti. Itt kimondva- kimondatlanul az egyházi befolyás társadalmi hatékonysága kerül előtérbe.  

Ezt a típust ma leginkább a szekularizáció hatásai korlátozzák, amelyek főképpen a nyugati világban, a keresztény egyházak számbeli csökkenéséhez és társadalmi befolyásuk erőtlenségéhez vezettek. Ez a helyzet még az olyan keresztény csoportokat is téves reakciókra késztetheti, amelyek a misszió és evangélizáció jelszavai alatt az egyház (de leginkább saját mozgalmuk ) új térnyerését próbálják elérni . Az eltorzult missziói látás a missio Dei-t  sokszor egy letűnt keresztény civilizáció restaurácójával téveszti össze.  

Az egyház típus ellentét párja a szekta, amely lemond a világról és a kereszténység címén egy befelé forduló szubkultúrát alakít ki. Amíg az egyház típus mégiscsak hisz abban, hogy Krisztus képes transzformálni a kultúrát (R.Niebuhr ), addig a szekta nem a változás, hanem csupán az apokaliptikus romlás prófétája. A bibliai bárka metaforájával élve a hívő közösség mentőcsónakként működik az individuum számára az egyetemes pusztulás világában. Ez a szemlélet  sokszor egybe is esik a herezis  klasszikus értelemben vett teológiai jellemvonásaival, amely elszakad az egyetemes hit alapjaitól, szinkretista teológiát hoz létre és a beavatottak elitista tudatával párosul.

 Ennél a vallásszociológiai besorolásnál újra szükséges hangsúlyoznunk, hogy itt inkább attitűdöket jelölünk , és ez természetesen nem érinti a lelkiismereti és vallásszabadságnak azt a  felfogását, amely szerint az ilyen vallási közösség is alkalmazhatja magára az egyház  elnevezést és visszautasíthatja a pejoratív „szekta ” besorolást. Ugyanakkor számolni kell azzal is, hogy hagyományos vallási közösségekben is találkozhatunk az olyan szemlélettel, amely a dogmatikai értelemben vett ortodoxia ellenére az etikai herezist  (D. Bonhoeffer ) gyakorolja , amennyiben közömbös a világ sorsát illetően.  

Európa történetében a legnagyobb vallásszociológiai modell váltást a reformáció , pontosabban a vallásháborúkat lezáró Wesztfáliai Béke (1648) hozta. Ez azzal a gyakorlati tanulsággal zárult , hogy a hitek és meggyőződések dolgában nem győzhetnek a fegyverek és az erőszak. A kényszerítő modellt tehát felváltotta a tolerancia modellje, amely végül a felvilágosodás érvényesülésén keresztül a társadalmi pluralizmushoz vezetett. A tolerancia , valamint a lelkiismereti és vallásszabadság pozitív hozadéka mellett azonban a posztmodern szemlélet két veszélye is megjelent. Egyrészt a pluralizmus erkölcsi relativizmusba torkollott , amely az értéksemlegesség hangoztatásával káros és romboló eszméknek és életformáknak is szabad utat nyitott. Másrészt , éppen akkor vonta kétségbe egy legkisebb  etikai közös többszörös lehetőségét, amikor életfontosságú közös erkölcsi döntésekre lenne szükség a globális túlélés stratégiáinak kialakításához. Egyebek mellett ez is indokolja, hogy az új vallási jelenségek túlburjánzásának idején az államhatalom szükségét érezheti az egyházi státus bejegyzésének szigorúbb jogi  alkalmazását. Vallásszociológiai szempontból itt az egyházi státus kétségtelenül úgy esik latba, mint kipróbált és hagyományos értékek közvetítője, amely már a történelemben is bizonyította ezt a pozitív szerepét. Az állami elismertségnek ugyanis kizárólag akkor  van értelme, ha az valamilyen értelemben pozitív diszkriminációt is jelent.  

4.Az állami egyházjog megközelítésében az egyházi státus tisztázását részben a történelmi hagyományok, részben a civil szféra más intézményeitől való megkülönböztetés teszi szükségessé. Az egyházak egy jelentős részének a léte olyan történelmi adottság , amely már csak amiatt sem hagyható figyelmen kívül , mivel a nemzet, a kultúra és a társadalom jelenlegi formájának kialakításában döntő szerepe volt. A közbeszédben ennek megjelölésére alakult ki a „történelmi egyházak ” elnevezés, amely , bár nem jogi kategória, mégis ennek a történelmi szerepnek a megbecsülését fejezi ki. A keresztény hagyomány jelenlétének elismerése fejeződik ki pl. abban is, hogy a három nagy keresztény ünnepen kettős munkaszüneti napot biztosít az állam minden polgára részére, függetlenül attól, hogy azokat egyházi ünnepként kívánja-e megtartani, vagy pusztán munkaszüneti napként.  Némely felekezet esetében (pl. a római katolikus egyház ) az államalapítás szimbólumai és ünnepei ( Szent István, szent korona, szent jobb ) egyházi szimbólumok és ünnepek is egyben.       

A nemzeti és szakrális hagyományok korábbi összefonódása azonban sem felekezeti privilégiumokat, sem dominanciát a modern államban nem jelenthet. A lelkiismereti és vallásszabadság újkori alapelve alapvető emberi jog, amelyet az állam nem adományoz, hanem elismer és a jog eszközeivel védelmez is. Ezt az elvet kell alkalmazni az újabb vallási közösségek esetében is.  Amennyiben az állam mégis feltételeket szab az egyházi státus elismeréséhez, ez csupán a visszaélések visszaszorítása lehet. A korábbi állami egyházügyi törvények  besorolásai és privilégiumai mára idejét múlttá váltak (bevett, elismert felekezet, szekta ) . Ma már   elsősorban az adó- és közhasznú intézménypolitika  kedvezményeivel és támogatásával való visszaélésekre vonatkozhat csupán és nem sértheti a jogegyenlőség elvét.  

Jogi szempontból a civil szférától a vallási, egyházi csoportot az különbözteti meg, hogy ott egy egész életet átfogó, világnézeti, erkölcsi szemléletet képviselő közösségről és hagyományról van szó, amely legtöbb esetben felette áll az etnikai, nyelvi, gazdasági határoknak. Kérdés, hogy az állami jogalkotás rendelkezik-e olyan kompetenciákkal, hogy „ z egyház és vallási egyesület” közt ő maga tegyen különbséget és megtilthatja-e az egyház elnevezés használatát , - a fentebbi visszaélések kivételével, - azoktól a közösségektől, amelyek magukat egyházként definiálják. Amennyiben sem a tan, sem a kultusz tartalmi vizsgálata nem lehet állami feladat, akkor egyedül az marad eldöntendő kérdés, hogy mi minősül kultusznak, tannak és vallási értelemben vett etikának. Ebben a megközelítésben az egyház és az egyházi státus nem teológiai kategória többé, hanem kizárólag jogi és politikai.