Dr. Fischl Vilmos: Egyház és (állam)politika

Írásomban azt vizsgálom, hogy az egyház és az állam, az egyház és a politika milyen körülmények között tud együttműködni. Elemzem egyház és állam, egyház és politika feladatát és tevékenységét egymáshoz való viszonyukban.

Mi lenne az egyház feladata a világban? Végezze csupán az igehirdetés, a vigasztalás és a karitatív munka szolgálatát – vagy hallassa szavát a társadalom politikai-etikai véleményformálásában is? Küldetéséből fakadóan végezheti-e az egyház a maga szolgálatát – vagy csak annyit és úgy vállalhat, amennyit a különböző érdekek diktálnak? Identitásához igazodva végezze szolgálatát, vagy csak annyit és úgy vállaljon, amennyit a társadalom kíván meg tőle?     

Mi az egyház?

Az egyház a kereszténységnek az első században Jézus és apostolai, tanítványai működése nyomán alakult szervezett közössége, saját meghatározás szerint Isten Jézuson keresztül elhívott szent népe.[1] Az egyes helyi gyülekezetek és a belőlük formálódó egyház feladatai sokrétűek. Egyrészt sajátos, Jézustól rendelt feladata az emberek, „minden nép” tanítása, másrészt pedig olyan emberi közösség építése, amelyben a jézusi etika valósul meg az Istenben való hit, az embertársi szeretet és a transzcendens életre néző reménység útján.[2] A közösség építése az egyházon belül az evangélium hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása révén történik.[3]

„Az egyház a szentek közössége”, ahogyan az Apostoli hitvallásban olvassuk. Szervezet látható felépítéssel, de láthatatlan közösség is egyben. Az egyház célja és feladata, hogy minél több ember eljusson az Istennel való kapcsolatra. E feladatok végrehajtásában az évszázadok alatt az egyház sok változáson ment át, amelyekre részleteiben nem térhetünk ki, csak megemlíthetjük például a 16. századi reformációt (Luther Márton, Kálvin János stb.) vagy a legújabb korban a II. vatikáni zsinatot a katolikus egyházon belül (1962–1965).

Kérdéseink az egyházzal kapcsolatban

Az egyházzal kapcsolatos kérdéseinket az ekkleziológia és ekkleziasztika fogalmazza meg. Az első arra a kérdésre válaszol: mi az egyház? Tárgya az egyház történetszociológiai, teológiai és lélektani megvilágítása és ezek megállapításait összefogó rendszere. A második az egyház életéről és munkájáról szól, tárgya tehát nem az egyház fogalma, hanem az egyházban folyó élet és munka a mindenkori történeti keretben, az itt és most összefüggésében.

A felbukkanó kérdések három csoportba oszthatók. Az elsőbe azok tartoznak, amelyek az egyház lényegére vonatkoznak. Itt foglalkoznak azzal, mi az egyház fogalma, az úgynevezett „látható és láthatatlan egyház” viszonya, az egyház bibliai és hitvallási alapja, annak történeti formája és viszonya más közösségekhez. Ebből következik az egyháznak az az önértelmezése is, amelyből társadalmi felelősségvállalásának mandátumát, annak keretét és tartalmát is levezeti. A második az egyház szervezetére, alkotmányára, tisztségeire, az egyházi tisztség eredetére és az egyházi fegyelemre vonatkozó kérdéseket foglalja magában. A harmadikba olyan kérdések tartoznak, amelyek az egyház mai helyzetét akarják tisztázni. Tárgyalásaink rendjén, ha nem is tekintjük kötelező érvényűnek ezt a beosztást, de tájékoztató útmutatásként és rendszerező módszerként elfogadjuk.

A latin ecclesiának hármas jelentése van: fordíthatjuk gyülekezetnek, egyházközségnek és egyháznak is. A hármat azonban nem szabad szembeállítani egymással vagy egymás ellen kijátszani, hanem összefüggésükben és kölcsönhatásukban kell szemlélnünk azokat.

A „gyülekezet” azt a tényt fejezi ki, hogy az ecclesia sohasem mint statikus intézmény létezik, hanem a tényleges összegyülekezés állandóan megújuló eseményének az eredménye.

Az „egyházközség” azt hangsúlyozza, hogy az ecclesia sohasem lehet egy elvont és távoli szuperszervezete a konkrét gyülekezet feletti tisztviselőknek, hanem mindig egy meghatározott helyen, időben és tevékenységi programmal összegyülekezett közösség.

Az „egyház” érthetővé teszi, hogy az ecclesia nem csupán összefüggéstelen egymás mellé helyezése elszigetelt és önellátó vallási társulatoknak, hanem egy átfogó közösség tagjainak egyesülése a kölcsönös szolgálatban.

Ha az őskeresztény egyház természetét, szervezetét és jellemét tanulmányozzuk – amelyet az ecclesia jelöl –, azonnal szemünkbe ötlik az a szervezett, szeretettől áthatott élet, amely az egyház tavaszát jellemezte. Távol volt attól, hogy tökéletes egyház legyen. Sok tévedés volt benne, és tagjai – legalábbis biblikus-teológiai mérték szerint – bűnös emberek voltak. Voltak keresztények, akiket inteni kellett, hogy ne lopjanak (Ef 4,28)[4], ne hazudjanak (Kol 3,9)[5] és ne kövessenek el más erkölcstelenséget. Pétert Pál ámítással vádolta, Pál és Barnabás nem maradhattak együtt, mert civódtak egymással, és kénytelenek voltak külön utat keresni. Az első keresztényeket a szentek gyülekezetének nevezték, pedig semmi sem érdemli kevésbé ezt az elnevezést, mint a dolgok kezdeti állapota. A helyes irány felé néztek, és helyes irányban haladtak. Tele voltak hittel, buzgósággal, lelkesültséggel és ihletettséggel, és így, ha a szentség valóságát nem is mindig, de annak ígéretét és reménységét a lelkükben hordozták.

Az ősegyház egy családot képezett, valóban testvéri szövetség volt, s iskolája a Jézus tanítványává formálódásnak. A rend fenntartására megvoltak a maguk tisztviselői, de a mai értelemben ismert papi rendet nem ismerték. Az egyház egysége nem a vélemények egységén, nem is a szertartások egységén, hanem a Lélek egységén alapult (Ef 4,3)[6], s nem a tanra, hanem a hitre vonatkozott (Ef 4,5).[7]

Az egyház lényege nem abban van, hogy benne is – mint más szervezetben – emberek vannak ugyan, de ezeket az embereket Istenhez való viszonyuk határozza meg, Jézussal követésben az ő értékrendszerével mérik az életet. Itt két forma áll kölcsönhatásban, de ugyanakkor feszültségben is egymással. Az egyik a látható szervezet, az intézményes egyház, amely közösségbe fogja követőit, a másik a láthatatlan egyház, vagy a lélek egyháza, mert az ember Istenhez való viszonya személyes, és azt nem lehet keretek közé szorítani. Mindkettő történeti valóság, és az emberi lélek természetében leli magyarázatát.

Az egyház megnyilvánulásának színterei

Az egyház szervezeti fejlődése elkerülhetetlen volt. A vallásos élményt racionalizálni és rendszerezni kellett. Az eszmék intézményekben testesülnek meg. Nemcsak az önvédelem, hanem az összetartozandóság és az egymás fenntartásának mély emberi vágya is szervezkedésre buzdítanak. Állandóság, folytonosság és törvényesség, ezek a látható egyház ismertető jegyei. Az intézmény fenntartja az egyént tekintélye, kiterjedése és állandósága által.A hit közösségéhez való tartozás azt jelenti, hogy a hívő magáénak vallja egyfelől azt a szellemi örökséget, mint lelki hagyományt, amelyet a történelem igazolt, másfelől pedig a kora tudásának és gondolkodásának szintjén éli meg hitét és gyakorolja Jézus követését. Az egyház csak úgy lehet élő és tevékeny közösség, ha tagjainak hite is élő hit, s a közösséghez való tartozás nem csupán tradíció vagy megszokás kérdése, hanem a hit megélése Istennel és embertársaival való életközösségben.           

Az egyház lényeges ismertetőjele istentiszteleti közösség megélése. A keresztény egyház a missziói beszéd hatásaként jött létre és az első szervezett formája éppen az istentiszteleti közösség volt. Az a hely, ahol az evangéliumot ismételten hallgatták, a szertartásokat gyakorolták, s ezáltal a hívek hite épült és erősödött. A vallás mindenekelőtt az Isten és ember közti viszony felismerése és megélése. Az istentisztelet éppen ezt a viszonyt munkálja és mélyíti el az emberben, tehát a hit megtalálásának és erősítésének legfontosabb eszköze. Az imádság, a prédikáció és a szertartások a közös élmény és megtapasztalás által munkálják a közösséget. Ugyanis – tanítja Luther – az ember csak Istennel való közösségben tudja rendeltetését teljesíteni.[8]   

Az egyház továbbá élet- és munkaközösség. Amint láttuk, az Isten és ember közötti helyes viszony megtalálásáért leginkább az istentiszteleti közösség küzd. Az ember és ember közötti helyes viszony helyreállítása az előbbivel egy időben szintén a prédikálás által történik. Ez a viszony azonban túlmutat az istentiszteleti közösség keretein, és létrehozza az egyház élet- és munkaközösségét. Amilyen szoros kapcsolat van az ember hite és cselekedete között, éppen olyan szoros a viszony a két közösség között, olyan kölcsönhatásban állnak, mint az iskola és az élet. Az istentisztelet az ember Isten gyermekévé való nevelésének helye, míg a munkaközösség a gyermeki mivolt megvalósításának színtere. Valójában szeretetközösségről van szó, ami azt jelenti, hogy az ember hitéről nem szóban, hanem cselekedetben tesz bizonyságot. Ennek útja a szolgálat. A keresztény egyházak megbízatásuknak tekintik, hogy Isten nagyobb valóságára tekintve rákérdezzenek a dolgok céljára és értelmére. Meggyőződésük, hogy az igazságos struktúrák és keretfeltételek a mindenki számára biztosított emberekhez méltó élet lényeges feltételei, ezért a struktúrák és társadalmi keretfeltételek szükséges mértékben történő megváltoztatására törekszenek.[9]

Az egyház továbbá szervezett, jogi közösség. Közösség, de mindenki saját, Isten és embertársai előtti felelősséggel végzi a maga munkáját. Még a kimondottan közösségi munkák is egyének munkájából állnak elő. Ha az egyház a hívők közössége, akkor abban minden tagnak azonos helyzete van Istenhez fűződő egyenlő viszonyán keresztül – amit jól ért a mai ember is a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjének érvényesülésén keresztül. A hívő ember minden más emberi közvetítés nélkül, személyesen állhat Isten elé. Ebből a szempontból mindenki megbízást kap, hogy „Isten papja” legyen – innen az egyetemes papság gondolata. Ha viszont az egyház istentiszteleti – közösségi – jellegét tekintjük, világosan áll előttünk: a híveknek gondoskodniuk kell arról, hogy a gyülekezet életét, istentiszteletét megbízottak irányítsák. Ezek a gyülekezet által megbízott képviselők (tisztségviselők), akik sajátos módon képviselik a gyülekezeti tagok egyetemes papságának egyes vonatkozásait. Isten felől nézve azonban nem képviselők, hanem szolgák, akik nem képviselik Istent, hanem csak szolgálják az ő ügyét, az evangélium hirdetésén keresztül.

Az egyház munkája itt a történelemben, időben és térben folyik. Az egyház életének ez a jellemvonása megköveteli, hogy megállapítsa azokat az időket és helyeket, amelyekben hivatását a legsikeresebben tudja végezni. Mivel az egyház munkáját emberek végzik, éspedig időben és térben, meg kell határozni azt a személyi, idői és térbeli rendet, amelyben munkái lefolynak. Más szóval: meg kell szerveznie önmagát, azaz külső formáiban olyanná kell lennie, mint bármelyik más emberi, társadalmi rend. Sőt ezen túlmenően, az egyháznak mint közösségnek olyan törvényerejű szabályzatokat is kell alkotnia, amelyek kényszerítő erővel határozzák meg munkája már említett feltételeit. Különben történelmi munkája lehetetlenné válik, és az egyház közösségi jellege nem a tagok javát szolgálná.

A jogilag szervezett egyház éppen jogrendjében áll legközelebb a világ jogrendjéhez, s ilyen minőségében találkozik az állammal és a többi társadalmi formával. Az egyháznak ez a jogi jellege hozza magával az egyházkormányzás munkáját. De nem lehet megfeledkeznie egy pillanatig sem, hogy a kormányzó munka sem lehet más, mint szolgálat. Az egyház kormányzása csak annyiban nyer létjogot, amennyiben a többi munkája érdekében történik, ha azoknak szolgál, és nem lesz úrrá az egyházban. Luther Márton reformátor megkülönbözteti az egyház és állam kormányzási rendjét. Ezzel – elsősorban az ókori teológus, Szent Ágoston nyomában járva – szét is választja az egyházat és államot. Az államhatalom természetéhez, valamiképpen  hozzátartozik az erőszak és a vérontás is az igazságos rend fenntartása során. Luther megkülönböztetése azonban túlságosan is elválasztja egymástól a trónt és az oltárt. E tanítás pozitívuma volt, hogy a hatalom beleszólását az egyház életébe megakadályozta ezzel, de gyakran gyengítette is az egyház prófétai kritikáját a hatalommal szemben a történelem során.[10]

Az egyház emberi intézmény, még ha Isten ügyét szolgálja is, mert az emberre néz, őt akarja jobbá és igazabbá, más szóval Isten gyermekévé tenni. Ha hivatását komolyan veszi, úgy a külső forma felett diadalmaskodik a belső tartalom, az intézmény felett a valláserkölcsi életformát adó lelki közösség.

Mi az állam?

Az állam egy földrajzi terület feletti legfőbb hatalommal bíró politikai egyesülés. Ez hagyományosan magába foglalja azt az intézményrendszert amely birtokolja a törvénykezés jogkörét, mellyel kormányozza területének társadalmát – aminek állami státusa gyakran függ attól, hogy több más állam elismeri mint e feletti belső és külső önálló korlátlan hatalmat. Teológiai megközelítésben az állammal Istennek az a szándéka, hogy az emberek jólétét biztosítsa.[11]  A szociológiában az állam általában Max Weber következő elterjedt meghatározásával írják le: az a szervezet, amely rendelkezik „a fizikai erő legitim használatának monopóliumával egy adott területen belül”, amely tartalmazhatja a fegyveres erőket, társadalmi szolgáltatásokat, állami bürokráciát, bíróságokat és a rendőrséget.[12]

Mi a politika?

A politika a csoporton belüli döntéshozási folyamat. Bár a kifejezést általában a kormányzás kapcsán használják, a politika jellemzően jelen van számos csoportos interakcióban, többek közt üzleti, oktatási vagy vallási intézmények működése során is.

A politikatudomány a politikai viselkedést, a politikai hatalom megszerzésének és alkalmazásának módszereit vizsgálja.

A politika kifejezés a ókori görög városállamok (poliszok) nevéből ered. A politika szó eredeti jelentése közélet, ebben az értelemben tehát mindenki, aki részt vesz a közéletben, politizál.[13]

Az egyház szerepe a társadalomban

Gyakran szembe kerülünk gyakran azzal a  kérdéssel, hogy vajon az egyháznak milyen szerepe van a társadalomban, és a politikába bele kell-e szólnia? Tanulmányomban az egyházat említve, a történelmi egyházakat értem alatta, így használom az „egyház” szót.  Az egyház, mint valamiféle lelkiismeret van jelen a politika és állam kapcsolatában, és megpróbálja felhívni a figyelmet a dolgok erkölcsi oldalára is.

Az egyház megalakulása óta szoros kapcsolatban áll a társadalommal. Az egyházi közösség hordozni tudja a másik ember terheit, és ha nem is mindig tud konkrét segítséget nyújtani, meg tudja hallgatni bajait, problémáit és ezzel már a fájdalmakat gyógyító közösséggé válik. Az embereket ott próbálja megszólítani az egyház, ahol vannak, és nem lehet úgy hirdetni az evangéliumot az embereknek, hogy közben észre sem veszi, hogy mi minden bajuk van, illetve ezek a bajokban miben is gyökereznek. Az egyház sohasem csupán falak közé szorított hitéleti intézmény, hanem olyan szerves része a közéletnek, amelynek a legtöbb társadalmi kérdésben érvényes megnyilatkozásokat kell tennie saját etikai és világnézeti értékrendje alapján. Fontos, hogy a politika ne telepedjen rá az egyházra és ne avatkozzon bele a vallás dolgaiba. Vannak olyan témák, amelyekhez az egyháznak hozzá kell szólnia és szilárd értékrendje alapján meg kell fogalmaznia határozott álláspontját. Az egyháznak ugyanakkor az államtól függetlennek kell lennie. Az egyház egyetemes, és mégis különböző formákban él. Johannes Rau, aki a Német Szövetségi Köztársaság elnöke volt 1999-2004 között, így ír az egyházak politizálásáról: „Az egyházak nem politizálnak – vagy legalábbis ellent kell állniuk ennek a kísértésnek -, de olyan irányjelzők lehetnek, amelyek tájékozódási pontot képeznek a politika számára”.[14]     

A szociológiai gondolkodást meghatározó klasszikusok tételein iskolázott tudósok abból indultak ki, hogy a modern életformák elterjedésével, az urbanizációval, az iparosodással, a racionalizációval, a pluralizációval a vallások és az egyházak társadalmi relevanciája csökkenni fog, és így a vallásos világnézetek helyébe egyre többször tudományosan megalapozott, racionálizált, szekuláris világmagyarázatok lépnek. Időközben szinte már egyetlen szociológus sem ad hitelt az ilyesfajta megállapításoknak.[15] Az egyház, ahogy azt látjuk, sok olyan aspektussal rendelkezik, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül. Az egyháznak ez az értelmezése azt jelenti, hogy megvannak a korlátai, de szabadsága is van arra, hogy élje az életét. Ezek a határok kétféle értelemben is zárt helyet jelentenek: (1) spirituálisan és (2) szociológiailag. (1) A spirituális jellemvonás alapvető, hiszen ez teszi az egyházat azzá, ami. Ahhoz a Krisztushoz tartozik, Akit Isten megváltó kegyelme támasztott fel a halálból akiben Isten irgalmasan megváltotta a világot és akit ennek diadalaként feltámasztott a halálból. Ezzel együtt azonban ez egy olyan hely is, ahol emberek együtt élik azt az életet, amelyet meggyőződéseik határoznak meg, és az egyház lehetségessé teszi a keresztények számára, hogy összegyűljenek Isten tiszteletére, valamint hogy megbeszéljék hitük kérdéseit. (2) Az egyház szociológiai jellemvonásait tekintve nem különbözik más közösségektől, de ezzel együtt is egy zárt hely (szociológiai értelemben is), hiszen vannak, akik a közösséghez tartoznak, és vannak, akik nem. Azonban az is igaz, hogy az egyház tagjai egyúttal más közösségekhez is tartoznak, amelyek szintén befolyással vannak rájuk.[16]

Az Isten parancsolatának teljesítésében felelősséget vállaló egyház számára ez magában foglalja, hogy részt vállal a társadalmat érintő (közéleti, filozófiai stb.) kérdések megvitatásában. Ez a részvétel történhet negatív és pozitív előjellel is, ami azt jelenti, hogy ez a részvétel megfogalmazódhat kritikaként, s hasonlóképpen támogatásként is. Azonban a negatív protestálás épp annyira kérdéses a modern nyugati társadalomban, mint amennyire a keresztyének és az egyház pozitív közreműködése. Ebben az interakcióban beszélnünk kell pozitív és negatív mozzanatról egyaránt. A jó életről alkotott ideálok és a magatartást irányító erkölcsi szabályok nem az egyének fejéből/szívéből pattannak ki, hanem azokba a társadalmi gyakorlatokba vannak beágyazódva, amelyeken keresztül az emberek egymással interakcióban (kölcsönhatásban) vannak. Így ezek az egyéni megfigyelőtől viszonylag függetlenül léteznek. Egy bizonyos fajta jelképes objektivitással rendelkeznek, amely magában foglalja az igazság episztemológiai irányadó/hiteles mértékét is. Ahogy azt Frits de Lange mondja: semmi sem tart vissza attól, hogy megöljünk egy embert, de a (majdnem minden, ha ugyan nem minden) kultúra épületét alkotó szimbolikus meggyőződések fényében objektíve helytelenül járunk el. Az erkölcs így tehát a gyakorlati tudás olyan formája, amely beágyazódik a szokásokba, a konvenciók és a társadalmi gyakorlatok világába, amelyet az intézmények támogatnak.[17] Azonban ezen objektivitás mellett beszélnünk kell a jelen lévő szubjektivitásról is. Ez a szubjektivitás – szigorúan véve – azt jelenti, hogy a különböző tradícióknak különbözőképpen kell ugyanazokat a kérdéseket, eseményeket stb. értelmezniük, hiszen mindegyikük egyedi elvek és meggyőződések talaján állva fogalmazza meg álláspontját. Különbözőségükben testesítenek meg közös célokat (meanings), de emellett egyéb ügyekben különböző álláspontot is képviselnek és különböző vélemények létjogosultságáért állnak ki. Ezen objektivitás és szubjektivitás égisze alatt kell élnünk.

Mindeddig azt láthattuk, hogy ez az objektivitás és szubjektivitás nemcsak létezik, nemcsak különböznek egymástól, hanem emellett elválaszthatatlanok is. Mit tehetünk? Mi az egyház szerepe? Hol a helyünk a pluralitás és a közös célok (meanings) e társadalmi mátrixában? Azt gondolom, hogy az egyházra kettős feladat hárul: (1) kritikai jelenléte az uralkodó politikával vagy alternatív politikákkal és ideológiákkal szemben és (2) a jelenben folyó vitákban, eszmecserékben való részvétel, amely lehet kritikus, de támogató is.

Az első, véleményem szerint, egy olyan nyitott hálózatot jelent, amely interaktív karakterében úgy működik, hogy minél jobban megismerje és megértse a fennálló politikát, és minél könnyebben váljon érthetővé a politika számára. Ez elsősorban nem a mindennapi értelemben vett részvételt jelent, hanem inkább az egyház „tükör-funkcióját”. Az egyház mint tükör bár része a kommunikációnak, de inkább tükröz, tükörképet mutat fel a többieknek ahelyett, hogy „felmutatná” saját részét az adott szituációban. Másodszor, az egyháznak részt kell vennie a társadalomban folyó dialógusban. Amikor így tesz, az egyháznak mérlegelnie kell, mit támogathat és mit nem. Mindannyian tudjuk, hogy az egyház nem az Igazság birtokosa, pusztán ismeri, hogy Ki az Igazság és belső meggyőződése és korlátozott emberi ereje szerint szolgálja ezt az igazságot. Ezekben a dialógusokban tehát nem vehetünk részt úgy, mint az igazság birtokosai,[18] hanem csak alázatos szívvel és Isten Szentlelkének vezetésében bízva, hogy képesek legyünk meglátni és felismerni, mit tanulhatunk másoktól, mi az, amit nem támogathatunk, és mit taníthatunk mi másoknak. Ez a tevékenység soha nem lesz statikus, hanem inkább reflexív dialógus, egyfajta egymástól függő kommunikáció a felek között.

Egyház és állam viszonyát vizsgálta Newman, aki a 19. századi Oxford-mozgalom egyik jeles képviselője volt, Az Oxford-mozgalom (1830 és 1840 között) 90 traktátust írt, amelyben kifejtik véleményüket. A második traktátus a „katholikosz”, vagyis az egyetemes egyházról szól. Newman itt örökké - és ezért napjainkban is - igen izgalmas kérdéseket feszeget. Mi az egyház és a politika viszonya? Vállalhatnak-e papok politikai szerepet? Sokan azt mondják, hogy az egyház „nem e világból való”, s ezért ne is foglalkozzon a világ dolgaival. Newman szerint valóban nem helyes, ha a világ dolgai lekötik a papok figyelmét, ám ugyanakkor az sem helyes, ha azok elkerülik látókörüket. Csak az egyes emberekhez szólhat az egyház, közösségekhez meg nem? Csak a szegényekhez, és nem a gazdagokhoz? Az egyháznak - érvel Newman - valóban nem kell testi fegyverhez nyúlnia, de figyelmeztetnie, tiltakoznia, fenyítenie, exkommunikálnia lehet. Különösen akkor, ha az állam beavatkozik az egyház dolgába és jogaiba. Ilyenkor az egyháznak szót kell emelni, hallatnia kell hangját. (Szeretnék ezen a ponton ismét két lutheránus párhuzamot vonni: szinte szó szerint ugyanebből a teológiai, ekkléziológiai megfontolásból emelte fel szavát a második világháború idején a németek által megszállt Norvégiában az evangélikus egyház[19] és 1948-ban Ordass Lajos evangélikus püspök, akinek ezért kellett börtönbe vonulnia.[20] Newman kérdések záporát zúdítja az olvasóra: talán az állam teremtett minket? Joga van eltörölni bennünket? („Did the State make us? Can it unmake us?”) Az államnak nincs joga spirituális dolgokba beavatkozni, mit szólt volna Pál, ha a római birodalom nevezte volna ki mellé Timóteust? Ugyanúgy a brit birodalomnak sincs jogában püspökségeket létrehozni, vagy pláne eltörölni, miképpen ez a közelmúltban megtörtént. Igaz, hogy a politikai döntéseken nem tud már az egyház változtatni, de köteles e döntés ellen tiltakozni.[21]

Közélet vagy nyilvánosság

Közelítsünk most az előbbi kérdések irányába a fogalmak tisztázása felől, keresve a lehetséges választ (válaszokat)! „Közélet” vagy „nyilvánosság”? Melyik fogalom valóságtartalma átfogóbb, kifejezőbb?

Mind a német „Öffentlichkeit”, mind pedig az angol „public domain” kifejezések többrétegűek. Az Újszövetségben a παρρησία fogalom szintén több értelmezésével találkozunk. Az evangéliumokban és a Cselekedetek könyvében a tanítás, a beszéd és a prédikácó nyilvánosságára, nyíltságára utal a szó és ezzel együtt arra a bátorságra és ötletességre, amelyet a nyilvánosság elé lélpők kell, hogy képviseljenek.[22]  Jézus így értékelte tevékenységét Annás és Kajafás főpapok előtt kihallgatása során: „Én nyilván(osan) szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek, titokban nem beszéltem semmit”.[23] A Szentírás más helyeivel összevetve elmondható, hogy ez a fogalom jelzi a hit megvallásának ama dimenzióját, amelynek valóságtartalma van (Mk 8,32)[24], amely együtt jár a szólás bátorságával és szabadságával (ApCsel 4,13)[25], amely kényszerítő körülmények ellenére is belső szabadságról, illetve bizalomról tesz bizonyságot (2 Kor 7,4)[26], amely a jó szolgálat megbecsültségét és tisztességét jelenti (1 Tim 3,13)[27] – s mindez nem rejtve vagy titokban történik, hanem nyilvánosan, a köz színe előtt. A hitnek tehát természeténél fogva köze van a nyilvánossághoz!

Wolfgang Huber magyarul is olvasható könyvében a „nyilvánosságot” a keresztyén egyház meghatározó, sőt elkötelező horizontjaként tartja számon.[28] A keresztyén hit, az egyház igehirdetése és tanítása, az istentisztelet és a diakóniai munka, valamint a teológia tudományos művelése elképzelhetetlen a közélet iránti elkötelezettség nélkül. Jézus Krisztus egyháza már önmagában a „nyilvánosság” része – hangsúlyozza Huber –, mert a közéletben fejti ki munkáját, a nyilvánosság pedig átöleli valamennyi tevékenységét.

De az egyház nyilvánosság-jellegének igénye nem csupán a modernkor kihívásaira adott válasz: gyökerei a bibliai iratokban és tudósításokban megtalálható, pl. az ószövetségi próféták nyilvános fellépésében, az újszövetségi missziói parancs perspektívájában (Mt 28,18-21)[29] vagy a megbékélésre való felhívásban (2 Kor 5,19)[30]. 

Milyen ez a nyilvánosság?

Az a nyilvánosság, amelyben az egyház él és a rá bízott üzenetet érthetően igyekszik megfogalmazni – egészen más, mint az egyház valósága. Autonóm ez a nyilvánosság, nem csak abban, hogy saját törvényszerűségeit követi és különböző funkcióknak kíván megfelelni, hanem abban is, hogy az egyház által képviselt érték- és normarendszertől való függetlenségét hangsúlyozza. Ez a nyilvánosság nélkülöz minden vallásos kötöttséget és normát, s bár az államilag garantált szabadságjogok alapján minden világnézet képviseltetheti magát, ez csak a pluralizmus érvényének elismerése mellett teheti. Szekuláris tehát ez a nyilvánosság, amely világnézet tekintetben „evilági” orientációjú (transzcendencia-nélküliség), a vallásos meggyőződést pedig a privát szférába utalja.

A nyilvánosság napjainkban egyre inkább a média által meghatározott nyilvánossággá válik – hiszen a média közvetítése által alakul az egyén közösséghez való viszonya, közéletről kialakított képe, a társadalom intézményeiről és a politikáról alkotott véleménye. Jellemzője a „mediális nyilvánosságnak” a térben és időben való korlátlansága valamint a szelektív információközlés. Míg korábban pl. a helyi közélet eseményei és annak részletei csak jelentős időbeli eltolódással váltak közismertté, a műholdas televíziózás és az internet korában a történéseket és a kiváltott reakciókat az egyidejűség jellemzi. Ugyanakkor maga a média – különböző érdekektől vezettetve – szabja meg azt, hogy mi lesz nyilvános és mi nem. Tehát a nyilvánosság helyére a nyilvános média lépett, a nyilvános kommunikáció a gyakorlatban mediális kommunikációval lesz egyenlő, és egy ilyen média által strukturált közéletben az egyház azon feladat előtt találja magát, hogy gondolja át kommunikációs stratégiájának minden aspektusát – ha a közélettől való elidegenítését nem akarja tétlenül szemlélni. Érdekes, hogy miközben az egyház kommunikációja személyes, embertől-emberig terjed pl. a gyülekezetekben, aközben a nyilvános kommunikáció így egészen más természetű és más szabályszerűségeknek van alávetve.

Ennek a nyilvánosságnak az ethosza egy legitim mértéket ismer: a társadalom aktuális –részben általa mélyen befolyásolt - igényeinek való megfelelést. Ezért alapvető ismérve a pluralitás, heterogenitás és diszkontinuitás. A kontinuitás egyetlen aspektusában érdekelt: az állandó változás, vagyis a diszkontinuitás fenntartásában, s közben ellenáll minden harmonizáló tendenciának.

De hogyan kell „olvasni” teológiailag a közélet és a nyilvánosság állandó változását? Annak a nem mindennapi kérdésnek a megválaszolásáról van itt szó (nemcsak Magyarországon, de egész Európában is), hogy a teológia és a keresztyén hit nyilvánosság iránti elkötelezettsége a politika és a gazdasági élet történéseinek feltétel nélküli igazolásában vagy pedig a valóság alakításában áll? A meglévő „konfirmálása” vagy „transzformálása” a teológia célja és feladata? Ahol az egyház elszegődik a világ történéseinek igazolására, ott megfordul a rend: ott már nem a világ fog az egyház tanúságtételén tájékozódni, hanem fordítva, az egyháznak kell alkalmazkodnia a modernnek nevezett életstílushoz és valóságlátáshoz, ahhoz, hogy versenyképessé tegye az evangéliumot az értékek és eszmék világnézeti piacán. E folyamat eredménye viszont vagy a totális elbizonytalanodás, vagy pedig a társadalom, a kultúra és a politikai kérdésektől való teljes elzárkózás, illetve a meglévő intézmények és értékek megkérdőjelezése. Az egyház bizonytalan magatartására válaszként a nyilvánosság felől is kettős stratégia alakulhat ki az egyház irányában: vagy elvárja a polgári társadalom, hogy értékrendjét (pl. szociáletikai kérdésekben) a teológia és az egyház elfogadja, illetve igazolja (konfirmálja) - ha pedig az egyház ennek az igénynek maradéktalanul megfelelni nem képes, akkor marad az elvárás, hogy tartsa távol magát a társadalmi és politikai kérdésektől. E feszültségből érthető az egyház dilemmája: A világban éppúgy megütköznek egymással a vélemények a követendő magatartásról, mint az egyházban: a konfliktushoz vezető konfrontatív magatartás vagy inkább a konfliktuskerülő, pozitív gondolkodást előtérbe helyező stratégia a célravezető? Ez utóbbi magatartás széles körben elterjedt, sőt általában elítélő a közhangulat a nyíltan szembeforduló, összeütközést vállaló magatartással szemben. Pedig azt is megállapíthatjuk, hogy konfrontáció és abból kialakuló krízishelyzetek nélkül nincs se közösségi élet, se személyiségfejlődés. Az érett konfliktuskezelés jele az is, hogy elfogadjuk, és nem tagadjuk azok létezését.[31]

Így tehát sem a „piacképessé-lenni” utópiája, sem pedig a rezignált negálás nem helyes magatartás a közélet változásaival szemben. Miért? Azért, mert a hit reménysége számol az „egészen mással”, vagyis az Isten jelenlétével ebben a világban. Ez a reménység nem engedi magát bezárni a világ struktúráiba, nem engedi kiszorítani magát a privát szférába, hanem hirdeti a világ szkémájának ideiglenes és evilági jellegét.

Az előbbi feltételeket szem előtt tartva a közélet keretei között számolni kell az Isten jelenlétével az egyház és a közélet viszonyában. Hiszen az egyházak vallási szereplőkként éppen akkor tesznek szolgálatot a társadalomnak, ha a legfőbb „üzleti tevékenységükre” koncentrálnak: hirdetik az evangélium felszabadító igazságát. Nem világi birodalmat hoznak létre, hanem szimbólumtőkéjükből[32] Isten országát építik.[33]

A politikai, a gazdasági, a kulturális vagy akár az egyházi közélet síkján számolni kell az Isten jelenlétével. Lehet, hogy a megállapítás szokatlanul hangzik, de ennek hirdetése a teológia első rendű feladata. Európában nélkülözhetetlenül szükség lesz az egyház segítő szolgálatára, lelkigondozói kompetenciájára, a valóság keresztyén értelmezésére, s nem utolsó sorban a társadalompolitikai kérdésekben való határozott állásfoglalásokra – s minderre nyíltan, nem titokban, az emberért érzett felelősségvállalás jegyében. A német nemzetiszocialista diktatúra teológus áldozatának, Bonhoeffernek a programja mit sem vesztett aktualitásából: a „másokért élő egyház”-nak van létjogosultsága a világban.

Egyház és teológia  a társadalomban

Mi lehet az egyház és a teológia társadalmi-közéleti elkötelezettségének a célja? A cél nem más, mint az, hogy az egyház és a teológia szerepvállalása által még inkább „lehetségessé váljon a politika”! De nem pártpolitikai értelemben – hanem a prófétai elkötelezés síkján: „Igyekezzetek a városnak jólétén, a melybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek”.[34] A közjó előmozdítása, az emberhez méltó életkörülmények és együttélési feltételek kialakításában való szerepvállalás még nem pártpolitikai elkötelezettség, hanem a hit felelősségének megélése. Ezért a demokratikus struktúrák megerősítéséért vállalt felelősség az egyház közéleti kötelezettségének tekinthető, abban a tudatban, hogy a demokrácia ugyan jobbításra szoruló, de jobbításra is alkalmas együttélési forma. Kritikus szolidaritás-vállalás, a körülmények relatív elfogadása ugyanakkor mérsékelt távolságtartás kell, hogy jellemezze az egyház és a teológia társadalmi folyamatokhoz való viszonyát, miközben nem hallgathatja el véleményét egy igazságosabb együttélés érdekében. De a vélemény kialakítása és a véleményformálás is hibalehetőségeknek van kitéve: közéleti kérdések megítélésében – úgy, ahogyan bármely más szervezet – az egyház is tévedhet. Ezért e téren a végső igazság képviseletére nem tarthat igényt az egyház. De kötelezettsége marad, hogy a társadalmi folyamatokról szerzett információk és szakmai szempontok ismeretében, kompetens módon alakítsa ki véleményét és vállaljon részt a párbeszédben, megjelenítve ez által e téren is a keresztyén valóságértelmezést és a bibliai-teológiai etika szempontjait – a jobbra taníttatás alázatával. Kellő információk és ismeretek hiányában hangoztatott (esetleg fundamentalista színezetű, racionális érveket negligáló) álláspontok súlytalanná teszik az egyház véleményét a közéletben. Adott esetben viszont éppen a gyors és határozott kiállás, a prófétai kritika és az Isten igazságos ítéletére való figyelmeztetés a megkövetelt magatartás – amelynek elmulasztása újból következményekkel jár. A Szentírásnak nincs „egységes államtana”. Viszont kimutathatók benne a kijelentés történelmi folyamatának fejlődési szakaszai. A Biblia egyértelműen a teokráciát, Isten uralmának érvényesülését tartja ideálisnak (Zsolt 89). A teokrácia azt jelenti, hogy a mindenkori államhatalom az emberi együttélésnek nem a végső fokozata. A különböző államhatalmak felett is áll egy magasabb, legfőbb hatalom: a teremtő, megtartó és magváltó Isten.[35]

A köz javának szolgálata tehát keskeny út és az egyház magatartása nem merülhet ki állandó társadalom-kritikai szólamok és moralizáló tételek hangoztatásában, de prófétai tisztét nem is cserélheti fel csak racionális érvelésekre vagy elvtelen szervilizmusra. A szélsőségektől való tartózkodás viszont nem menti fel az egyházat és a teológiát ama kötelezettsége alól, hogy a keresztyén hit elkötelező érvényét és konzekvenciáit nyilvánvalóvá tegye mind személyes életvitelre, mind pedig a társadalom életének alakítására nézve.

 A közélet kötelez!

A kérdés továbbra sem kerülhető meg: milyen feltétel mellett vehet részt az egyház a közélet alakításában? Milyen szempontok figyelembe vételével képzelhető el a közélet szereplőivel és erőivel való józan, átgondolt és partneri együttműködés? A fentiekben kifejtett gondolatok ismétlésének elkerülése végett csupán három szempont álljon itt:

A keresztyén egyházak jelenlétére és szolgálatára tehát nagyon is szükséges lenne az európai államoknak: az egyházak morális ágensei lehetnének az értékektől megfosztott társadalomnak. Ellenkező esetben ezt az űrt más érdekek és intézmények fogják kitölteni, előbb-utóbb másfajta, nem kívánatos integrációs erőt képviselve. Nemcsak a nagyvilágban, de Európában is egyre inkább megjelennek azok a vallási-kulturális közösségek, amelyek éppen vallási alapon követelik a vallás és politika új egységét (iszlám fundamentalizmus), vagy az egyén szabadságának és az emberi méltóság gondolatának létjogosultságát.

Ahhoz nem férhet kétség, hogy ahol az egyház az államtól vállal át (szociális, kulturális stb.) közfeladatot, ugyanolyan anyagi feltételek és elbírálás mellett végezhesse, mint az állami szektor hasonló intézményei. Az egyház sajátos hitéletére nézve viszont leszögezhető: hosszú távon állami támogatásoktól független egyházi-gyülekezeti élet csak egy lelkiségében megújult egyház esetében képzelhető el, amelynek tagjai nemcsak teherviselésre, de áldozatokra is képesek!

A szeparáció nem akadálya, hanem feltétele az egyház és az állam jó együttműködésének. A bibliai alapokra és közös hagyományainkra való eszmélkedés rávilágít arra, hogy az egyház és az állam az emberiség életének két különböző, vallási és polgári megnyilvánulása. Mindkettő Isten uralma alá tartozik, és mindkettő – a maga eszközeivel - az ember javát kell, hogy szolgálja. De az egyház és az állam elkülönülő hatáskörei nem szembenállást jelentenek, hanem azt, hogy e hatáskörök kiegészítik és segítik egymást. Éppen ezért az egyház közéleti funkciója nem az egyház-állam kapcsolatának feszültségében vár megoldásra, hanem az „egyház-állam-társadalom háromszögében”[36] definiálható.

 A nemzetközi egyházi szervezetek, mint pl. az Európai Egyházak Konferenciája (EEK) a keresztény hit alapjain azon munkálkodik, hogy olyan emberi és szociális Európa legyen, ahol megvalósulhat az emberi jogok, a béke értékeinek alapja, az igazság, a szabadság és a tolerancia. Az Ökumenikus Charta útmutatást nyújt ahhoz, hogy növekedjen az együttműködés az egyházak között Európában. Ez olyan irányvonalakat jelöl ki, amelyek előremutatóak a konfliktusok megelőzésében.[37]  Az egyházaknak ma kiemelten fontos feladata, hogy részt vegyenek Európa és az Európai Társadalom formálásán. Az EEK  azon munkálkodik, hogy Európában a politikai, szociális és gazdasági élet az emberek számára jó legyen. Az egyházaknak ehhez a fajta munkához egyetértésre, közös cselekvésre, együttes fellépésre, vagyis ökumenikus összefogásra van szükségük.

A vallás nem magánügy, hangsúlyozza az egyház mindig, mivel azt meg kell, hogy éljük, és ha már megéljük azt a hétköznapi életünkben, akkor közüggyé válik

 Az egyház tehát „nem szégyelli” magát megmutatni a társadalomban és az EU-ban sem. Az EU Alkotmány  felismeri az egyházak közösségi szerepét, ezért az I-52(3) cikke kimondja:”Az egyház sajátos és különleges helyzete miatt, az Európai Unió nyitott kell, hogy legyen felé, és rendszeres dialógusban kell, hogy legyen az egyházakkal és nemzetközi egyházi szervezetekkel.”[38]

FELHASZNÁLT  IRODALOM 

-DETLEF Pollack: Vallás és modernitás: vallásszociológiai modellek. Lelkipásztor. Evangélikus lelkészi szakfolyóirat. Luther Kiadó. 83. évf. 2008/1. 40.p. ISSN 0133-2821

-Európai Unió Alkotmány. Európai Bizottság. Brüsszel, 2005.

-FABINY Tamás: Egyház és nyilvánosság. In: Szabó Lajos szerk.  Biztos védett kikötő. A szent és profán korunk egyházművészetében. Sajtóosztály. Budapest, 2001. 200.p.

-FABINY Tibor: A megállás szimbóluma. Előadások Ordass Lajosról. A szerző kiadása, Budapest,2001

-FRITS de Lange, ‘With each other, for each other, against each other. Bonhoeffer’s Theory of Mandates as a Theological Contribution to Socio-Ethical Pluralism’, http://users.belgacom.net/fritsdelange/dbmandat.htm,

-HARMATI Béla: Az egyházak és a vallások hozzájárulása az európai konfliktusok megoldásához. Tóth Károly szerk.: A magyar egyházak és uniós csatlakozásunk. Ökumenikus Tanulmányi Füzetek. 18. szám. Budapest, 2003. március. 61.p.  ISBN 963 7624 50 3

-HUBER Wolfgang:  Kirche in der Zeitenwende. Gesellschaftlicher Wandel und Erneuerung der Kirche. Gütersloh 1998.  – Megjelent magyarul: HUBER Wolfgang:   Az Egyház korszakváltás idején. Társadalmi átalakulás és az egyház megújulása. Kálvin Kiadó, Budapest 2002.

-Konkordia Könyv. Az Evangélikus Egyház Hitvallási Iratai. I. kötet. Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Budapest, 1975. 330.p.

Konkordia Könyv. Az Evangélikus Egyház Hitvallási Iratai. II. kötet. Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Budapest, 1975.

-KORÁNYI András: A norvég egyházi harc. In: KORÁNYI András - OROSZ Gábor Viktor - REUSS András (szerk.): A norvég egyházi harc - Küzdelem az ideológiával 1940-1945. Luther Kiadó, Budapest, 2007. ISBN 978-963-9571-68-6 13-78. p.

-KORÁNYI András: Miért éljünk? Az etika keresztény alapjairól. In: Ökumené (62) 2007/1. 9-15. p.

-LUTHER Márton: Kis Káté. A Magyarországi Evangélikus  Egyház  Sajtóosztálya. Budapest, 1982. 

-Meghívás Egy közös Útra. Az Ausztriai Egyházak Ökumenikus Tanácsának szociális nyilatkozata. Luther Kiadó. Budapest, 2005. 138.p. ISBN 963 9571 42 3

-NEWMAN John Henry : Tracts for the Times, No. 2, The Catholic Church. http://www.ewtn.com/library/priets/tract02.txt

-NIEBUHR Reinhold, Moral Man and Immoral Society, New York: Charles Scribner’s Sons, 1960.

-OROSZ Gábor Viktor: Hatalom, hit és politika. Hét Hárs. Békásmegyeri Evangélikus Gyülekezet. VI. évf. 1.szám. 2007. 61.p.

-PILGRIM E. Walter: Kényelmetlen szomszédok? Jézus és az apostolok az egyház-állam viszonyról. Ökumenikus Tanulmányi Központ. Budapest, 2006. 152.p. ISBN 963 229 454 8.

-PÓSFAY György: „A földön élő egész egyház”. Kiadta a Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya. Budapest, 1997. 202.p. ISBN 963 7470 46 8

-RAU Johannes: A Biblia és a  politikus. Ökumenikus Tanulmányi Központ. Budapest, 2008. l52.p. ISBN 978-963-7624-54-4.

-SZIKORA József: Az egyház egysége a világ végén. Új Ember. Katolikus Hetilap. LVII.évf.45.(2780)Budapest, 2001.11.11.

-SZŰCS Ferenc: Teológiai etika. Kiadja a Református Egyház Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya. Budapest, 1993. 311.p. ISBN 963/836/001/1

-TÓTH Károly szerk.: Vallás és politika a 21.század elején. Ökumenikus Tanulmányi Füzetek. 17. szám. Budapest, 2001. december. 63.p.  ISBN 963 7624 49 X

-TURCSIK Ferenc:  A Debreceni Református Hittudományi Egyetem és a Theologische Universiteit Kampen által 2003. szeptember 3–8. között A teológia tanítása címmel tartott konferencián Ethics between church and culture címen elhangzott előadás fordítása.  

http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81llam

http://hu.wikipedia.org/wiki/Politika