Dr. Bóna Balázs: Vallásszabadság és az egyházi jogállás

Az állam és a vallási közösségek kapcsolata, különösen az egyházi jogállás  ugyancsak olyan téma, amely az egész társadalom életét befolyásolja, világnézeti vagy egyéb hovatartozásra való tekintet nélkül.

E két kérdéskör vitathatatlanul kapcsolatban áll egymással, mindazonáltal szükséges, hogy elhatároljuk őket egymástól. Ennek szükségességét a közelmúltban megalkotott és hatályba lépett „egyházi törvény”[1] körül kialakult politikai-közéleti viták és megnyilvánulások is erősítik. Az új jogszabályt előterjesztése óta napjainkig kísérik pozitív és negatív kritikák nemzeti és nemzetközi fórumokon egyaránt, amik olvasása vagy hallása során könnyedén elbizonytalanodhatunk e két kérdéskör mibenlétében. Ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetet jobban megértsük és a különböző irányból érkező és motivációjú nyilatkozatok között kiigazodhassunk érdemes némi időt szánni erre a témára.  

Magyarországon a vallásszabadság az Alaptörvény által nevesített emberi jog. Eszerint mindenkinek joga van Hazánkban – többek között -, hogy vallását megválassza, megváltoztassa, valamint, hogy vallását vagy egyéb meggyőződését gyakorolja vagy gyakorlását mellőzze. A vallásszabadság tehát nem csak arra ad lehetőséget, hogy valaki döntsön arról, hogy milyen vallást kövessen, hanem azt is, hogy ne legyen vallásos, vagy, hogy akár új vallást alapítson. A vallásgyakorlásra sor kerülhet egyénileg vagy közösségben, nyilvánosan vagy magánkörben is. 

 Az Alaptörvény meghatározása összhangban áll különböző nemzetközi szerződések rendelkezéseivel, tehát elmondható, hogy Magyarországon a vallásszabadság hasonló módon van szabályozva, mint ezen európai és globális nemzetközi szerződéseket aláíró államokban, feltételezve, hogy ezen államok is jogalkotások során szem előtt tartották nemzetközi jogi kötelezettségüket.

Az új egyházi törvény az Alkotmány és számos nemzetközi szerződés rendelkezéseinek megfelelve elismeri, és némileg részletezi a vallásszabadságot. A vallásszabadság megvalósulásának hiányáról illetve annak csorbulásáról tehát akkor beszélhetünk, ha az állam megtiltja vagy egyéb módon megakadályozza bármely vallás követését vagy gyakorlását. Erről természetesen szó sincs.

A vallásszabadság tehát egy olyan nemzetközileg meghatározott demokratikus elvárás, amely alapján az embernek elidegeníthetetlen joga, hogy eldöntse, hogy kíván-e, és ha igen milyen módon vallásos életet élni. Magyarországon tehát az Alaptörvény és az „egyházi törvény” a nemzetközi szerződések alapján rendezi a vallásszabadság kérdését. Ennek eredménye az is, hogy a korábbi (1990-es) egyházi törvény és az új törvény között a vallásszabadság tekintetében jelentős változás nem történt.

A vallásszabadsághoz kötődő, azonban közel sem azonos kérdés, hogy az állam hogyan viszonyul a vallási közösségekhez. Az állam és egyházak kapcsolatát minden ország saját belátása szerint szabályozza. Ennek köszönhetően nem létezik egységes megoldás, amelyet az államok követhetnek. Ha csak az Európai Unió tagállamaiban megvizsgáljuk az államok viszonyulását a vallási közösségekhez jelentős különbségeket találhatunk.

Az egyház és állam kapcsolatának egyik meghatározó tényezője, hogy az állam mely vallási közösséggel kíván szorosabb kapcsolatba kerülni. Ez általában úgy nyilvánul meg, hogy egyes vallási tevékenységet folytató közösségeknek külön jogállást biztosít. Ez a jogállás Magyarországon az „egyházi” státusz. Az elnevezés sajnos nem bizonyult a legszerencsésebb döntésnek, hiszen félreértésre adhat okot.

Az állam nem azt kívánja meghatározni, hogy kit tekint egyháznak és kit nem. Nem szándékozik világnézeti kérdésekben állást foglalni, vagy teológiai és vallástörténeti szempontok szerint különbséget tenni. Az egyházakat a magyar történelem során betöltött vitathatatlan szerepükre, a szocializmus és kommunizmus ellenük elkövetett igazságtalanságaira, valamint közcélú tevékenységükre való tekintettel a rendszerváltozás óta bizonyos előnyökbe részesítette azáltal, hogy egyházi státuszt élvezhettek. Sajnos az állam ezen gesztusát az emberi gyarlóság nem tudta figyelmen kívül hagyni és 20 esztendő alatt számtalan olyan közösség élvezte jogtalanul az egyházi jogállást, amelyek csupán a kedvezményeket kívánta igénybe venni, anélkül, hogy valós vallási tevékenységet folytatott volna. Ebből az okból kifolyólag döntött úgy a jogalkotó, hogy szigorítja az egyházi státusz elnyerhetőségének feltételeit. Az új törvény eredményeképpen jelenleg 32 vallási közösség élvezi az egyházi státuszt.

Az, hogy az egyházként nyilvántartottak listája jelentősen csökkent természetesen nem jelenti azt, hogy Magyarországon a vallásszabadság csorbát szenvedett volna. A vallását mindenki továbbra is szabadon gyakorolhatja, hiszen ezen szabadsága eddig sem az egyházi törvényből, hanem az alkotmány által is elismert, az emberi méltóságból levezethető és elidegeníthetetlen jogából eredt. Ennek értelmében, Magyarországon a közösségi vallásgyakorlás történhet vallási egyesültként is, vagy akár jogilag nem nyilvántartott közösségekben.

Az, hogy az állam milyen szempontrendszer alapján és milyen céllal támogat bizonyos – vallási vagy egyéb – közösségeket természetesen lehet politikai-közéleti vita tárgya. A társadalom egészének érdeke, hogy az egyházi jogállásból eredő előnyöket lehetőleg csak azon csoportok élvezhessék, akik tevékenységükkel nem saját, hanem a Nemzet javát tudják és akarják szolgálni. Ennek elérése érdekében helye van politikai és társadalmi diskurzusoknak, amelyek aktív és passzív szereplőinek egyaránt érdemes e sokat ismételgetett, azonban nem mindig következetesen és pontosan használt fogalmak tartalmával tisztában lenni.