Az egyházi szolgálat (Amt - Ministry) evangélikus értelmezése a nők lelkészi szolgálatáról

Létrehozás: 2010. július 01., 13:30 Legutolsó módosítás: 2010. július 01., 13:35

Dr. Harmati Béla előadását adjuk közre, amelyet az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Intézete és a Magyarországi Evangélikus Egyház Női Missziója teológiai konferenciáján tartott, Budapesten, 2004. április 24-én.

Az egyházi szolgálat (Amt - Ministry) evangélikus értelmezése a nők lelkészi szolgálatáról

Fotó: onlinehittan.hu

Hadd tegyek elöljáróban két előzetes megjegyzést. Először azt szeretném hangsúlyozni, hogy  a mai konferencia  összefüggéseiben érthető, ha a nagyon szétágazó bibliai, egyháztörténeti, dogmatikai kérdéseket nem teljes mélységükben, hanem a témára, a nők lelkészi szolgálatára vonatkoztatva, sokszor csupán a kutatások végeredményeit összefoglalva  tárgyalom, tekintettel a megadott időbeli korlátokra. A  címtől eltérve nem csupán a mai evangélikus értelmezésről kívánok szólni, hanem kitérek majd a téma ökumenikus vonatkozásaira is. Ehhez tartozik, hogy tudunk olyan evangélikus egyházról, ahol ma nem ismerik el a nők lelkészi szolgálatát és az ökumenikus dialógusok, különösen római katolikus és ortodox  összefüggésekben rámutatnak  erre az „evangélikus pluralitásra”. 

Második megjegyzésem arra vonatkozik, hogy emlékezzünk, 1984-ben a Lutheránus Világszövetség budapesti nagygyűlése két határozatot is hozott előzetes tanulmányi konferenciák anyagának a nagygyűléshez történő beterjesztése után a nők lelkészi szolgálatáról. A nagygyűlés felhívta azon tagegyházakat, akik nem avattak nőket lelkésszé, hogy vizsgálják meg gyakorlatukat és változtassanak azon. Másrészt megkérte a nőket lelkésszé avató egyházakat arra, hogy belső egyházi rendtartásukat úgy alakítsák, hogy a felavatott női lelkészek valóban a férfiakhoz hasonló szolgálati feltételeket kaphassanak. Ezeket a határozatokat megerősítették a következő  világgyűlések is,  1990-ben  a braziliai Curitibában, 1997-ben Hongkongban és 2003-ban a kanadai Winnipegben. Hadd hívjam fel ezekre a tényekre a figyelmet, hiszen  Lelkipásztor folyóiratunk ezzel a kérdéssel foglalkozó májusi számában azt olvashatjuk Kovácsné Tóth Márta és Kovács Imre cikkében, hogy „sajnos, a női ordinációval kapcsolatos elméleti LVSZ állásfoglalással nem találkoztunk”  (180. lap). Külön tanulmánykötet a témában: Das Amt – Frauen – Bischöfe, LWB Studien, Genf 1993. 

BIBLIAI ÉS EGYHÁZTÖRTÉNETI  ÖSSZEFOGLALÁS 

Az Újszövetség úgy tanuskodik a Szentlélek munkája nyomán pünkösd után létre jött egyházról, mint amelyik Jézus Krisztus személyén és a róla való tanuskodáson áll vagy bukik. 1 Kor 3,11 szerint:... más alapot senki sem vethet a meglévőn kivül, amely a Jézus Krisztus”... Ezen az alapon nyugszik az egyház és a különféle bibliai kifejezések az egyes megjelenési formáit írják körül: Krisztus teste (1 Kor 10,17; 12,27; Ef 1,23; 4,15; Kol 1,24), amelybe a keresztség és úrvacsora által kerülhetünk bele (1 Kor 12,13; 10,16), az Isten népe, mint az ószövetségi választott nép, Izrael folytatása (Zsid 4,9), Isten háza (Zsid 10,21> 1 Pt 2,5), a szentek (1 Kor 1,2), a királyi papság (1 Pt 2,9),  az Isten nyája (1 Pt 5,2; Lk 12,32). 

A Jézustól kapott apostoli küldetés munkájában (Mt 28,18-20) gyülekezetek keletkeztek és az Újszövetség beszámol arról, hogy az apostolok gondoskodtak, hogy ezek a gyülekezetek megfelelő vezetőket kapjanak, akik az apostoli tanítást tovább adják, amint arról már az 1.Kelemen-levélben olvasunk (96). Antiokiai Ignatius leveleiben (110 körül) hármas gyülekezeti-egyházi vezetéssel találkozunk, püspök, presbiter és diakónus...[1]  A vezetők tiszte rendkívüli felelősséget jelentett, amikor olyan tévtanítások ellenében, mint a gnózis, kellett fellépniük. 

Ignatius és Ireneus még nem ismerik Róma püspöke primátusát. Péter és az apostolok szolgálata, „tisztsége” nem adható tovább, mert egyszeri, pótolhatatlan, az egyház fundamentális szolgálata (Mt 16,17 k; Ef 2,20, mint Jézus Krisztus szem-és fültanuinak szolgálata (Csel 1,21). A későbbi átértelmezések Róma püspöke „Péteri szolgálata” és a püspökök „apostoli szolgálata” (successio apostolica) értelmezési folyamatában felcserélődött az egyház  „fundamentuma” és annak építése[2]  

A későbbi teológiai-egyházi értelmezés szerint Cyprianus a püspöki hivatalra tette a hangsúlyt és az üdvösséghez szükségesnek mondta ki az egyházi struktúrát:”...habere...non potest deum patrem, qui non habet ecclesiam matrem”[3]  (Isten nem lehet atyánk, ha az egyház nem az anyánk). A nyugati keresztyénségben  az egyház inkább „üdvintézmény”, kiépített hierarchiával, míg Keleten inkább „kultusz-nagyság”. A Niceai Zsinat határozatai (különösen is a 4, 6. és 7. kánon) alapján  az ordináció, elsősorban a püspökök ordinációja vált  az egyházi szolgálat meghatározó középpontjává.  Az „ordinációhoz kötött hivatal” (das ordinationsgebundene Amt,  the Ordained Ministry)   Petrus Lombardus értelmezése szerint az eukarisztia ünnepének vezetését jelenti. Ő Aquinoi Tamással ellentétben nem lát nagy különbséget a püspöki és papi szolgálat között.A római katolikus tanítás szerint, amit megerősített a II. Vatikáni Zsinat is,  az egyházi szolgálat (Amt, ministry) teljessége a püspöki szolgálatban, hivatalban valósul meg és a papok (presbiterek) szolgálatukat, „hivatalukat” csak a püspöki szolgálatban, hivatalban való részvételükben kapják meg. 

MI TÖRTÉNT A REFORMÁCIÓBAN? 

A lelkészi szolgálat vonatkozásában is igaz az az általános megállapítás, hogy a lutheri reformáció nem akarta lerombolni a meglévő egyházi struktúrát és a szolgálati kereteket, de nagy hangsúlyt tett azok belső, spirituális megújítására. Az igazi egyház, „die wahre Kirche” ismertetőjelei, „notae ecclesiae”:  az evangélium tiszta tanítása és a szentségek helyes kiszolgáltatása  az Ágostai Hitvallás szerint (CA VII.). Az egyházi hierarchia az „emberi jog” és nem az „isteni jog” alapján jött létre. Lelkész és püspök között „de iure divino” nincs különbség, az egyházi szolgálat mint „ministerium” szolgálatot, azaz nem uralmat, hierarchiát, hanem hierodiakóniát jelent. Az egyház  mint „regnum Christi” és „corpus Christi” nem episzkopális-pápai módra,  de nem is demokratikusan, hanem „krisztokratikusan” szervezett.[4] A reformáció folyamatában alapvető felismerést jelentett, hogy az igehirdetés, a tanítás tartalma nem szakadhat el az igehirdető, a tanító személyétől, személyes tanuságtételétől. Isten az embereket embereken keresztül szólítja meg, a tanuk azonban sohasem uraskodhatnak a rájuk bízott igazság felett, hanem szolgálniuk kell azt. Ha konfliktus adódik a tanu és tanuságtétele között, akkor mindíg az evangéliumra kell figyelni és nem a tanura, legyen magasan is az öröklött hierarchiában. Ez utóbbi akkor vált különösen fontossá, amikor a történelem tanusága szerint akadtak a reformáció korában egyházi vezetők, püspökök, akik nem voltak hajlandók a reformáció táborába tartozókat ordinálni. Így szükségmegoldásként „Notbischof”  segítségére volt szükség. 

Luther számára a „hivatal” (Amt, ministry) és az ordináció az egyház apostoliságának bizonyítéka, („notae ecclesiae) „Von den Konziliis und Kirchen”  (A zsinatokról és egyházakról)[5]című irata szerint. Kívülről  arról ismerhető meg az egyház, hogy benne szolgálatra rendelnek embereket, mert szükséges, hogy legyenek püspökök, lelkészek vagy prédikátorok, akik Isten igéjét szólják, a szentségeket, a keresztséget és úrvacsorát kiszolgáltatják és nyilvánosan gyakorolják a kulcsok hatalmát. ...”Wo du nun solches siehest, da sei gewiss, dass da Gottes Volk und das christlich heilig Volk ist” (Ha te ilyet látsz, legyél bizonyos, hogy ott van Isten népe és a keresztyén szent nép”). 

AZ EGYETEMES PAPSÁG 

A teljesség igénye nélkül ki kell térnem itt reformátorunk véleményére a hivők egyetemes papságáról. A pontosabb és helyesebb kifejezés igy szól: „minden megkeresztelt egyetemes papsága”. Az egyetemes papság  nem téma hitvallási irataink számára, noha a teológiai megfogalmazás sokkal régibb, mint a reformáció. Aquinói Tamás szerint a keresztségben a kegyelem mellett bizonyos „character” lesz részünk, ez pedig nem más, mint részvétel Krisztus papságában.[6]  Luther 1 Pt 2,9 alapján, „ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok...”,  minden keresztyént papnak és királynak jelent ki, Krisztushoz  fűződő kapcsolata révén. Eredeti értelmében csak egy pap van, Krisztus, a megkereszteltek viszont Krisztussal való kapcsolatukban közvetlenül Isten elé járulhatnak imádságban és embertársaik számára tanuskodhatnak az evangéliumról.[7]   Meg kell jegyeznünk, hogy Luther szóhasználatában a „pap” (Priester) és a „lelkész” (Pfarrer, minister) nem ugyanazt jelenti. A „papság” keresztség által „születik”, a „ministerium” pedig elhívás és ordináció révén jön létre. 

Kérdés ezek után, ha minden megkeresztelt papként meghatározott feladatokat kap Isten és emberek előtt (imádság, az evangéliumról való tanuskodás), mit jelent a külön lelkészi szolgálat, az „Amt”. Vannak teológusok, akik úgy vélik, Luther a külön lelkészi szolgálatot a megkereszteltek egyetemes papságából vezette le. Tudnunk kell azonban, hogy amikor  egy gyülekezet együttes elhatározással kiválasztott és kiküldött nyilvános igehirdetőket a reformáció korában, akkor ezt azért tették, mert a reformáció ellenfeleiként a püspökök nem voltak hajlandók ordinálni őket.  

A reformáció felismerése volt, hogy az egyház nem lehet egyház Isten igéje nélkül, ez az ige pedig az elhívott igehirdetők által hirdettetik. A megkereszteltek egyetemes papsága nem jelent konkurrenciát az ordinált elhívásban részesültek számára.[8] Az egyik sokszor idézett asztali beszélgetésben a reformátor Bullinger úgynevezett metafizikus különbségtétele ellen nyilatkozott: „Az ember prédikál, a Lélek működik, a lelkész  feloldoz, Isten pedig megbocsát. Dehogy!  Hanem a dolog így áll: Isten az, aki prédikál, keresztel, feloldoz!”[9] Ezzel a különbségtétel Isten és ember között nem kerül eltörlésre, mert Luther ezzel kapcsolatban arra a „szakramentális egységre” mutat rá, ami az úrvacsorában is történik vagy más bibliai összefüggésre,  amikor két különböző valóság egybetartozását  és együttes hatását látjuk. [10] „Jóságos Isten! Vajon miféle vígasztalást tud fogadni a gyenge lelkiismeret,  hacsak nem hiszi, hogy ezek a szavak maguk Isten vígasztalása, Isten ígéje, Isten ítélete?”[11] Az elhívott, felavatott lelkész „minister verbi dei”, Isten igéjének szolgája, azzal a teljhatalommal, amit Jézus Krisztus adott Mt 19,19 és 18,18 szerint. 

Amikor Zwingli azt emelte ki, hogy az úrvacsora szerzésének  beszámoló elrecitálása Krisztus testét és vérét ugyanúgy nem teszik jelenvalóvá, ahogyan a teremtés leírásának elrecitálása sem teremtene világot, akkor Luther idézte a jézusi szót, „ezt tegyétek az én emlékezetemre  –  ez az én testem, ez az én vérem”...[12] Az evangélium és a szentségek tehát nem a miénk, hanem Krisztusé, a lelkész feladata ezt tovább adni, szolgálni Jézus Krisztus nevében és parancsa szerint, az ő felhatalmazásával. Természetesen a reformáció korában a nők lelkészi szolgálata nem volt kérdés, a római katolikus oldal pedig ragaszkodott a Trienti Zsinat (1547-1563) szerint a hármas ordinációhoz kötött hivatal (Amt, ministry), püspök, pap (áldozópap) és diakónus rendjéhez. 

A NŐK LELKÉSZI SZOLGÁLATA KÉRDÉSEI 

A huszadik század első harmadának vége óta ordinálnak lelkészi szolgálatra nőket az evangélikus egyházak. A kérdésről adódó vitákban az egyik  pont a nők és férfiak egyenjogúságának kérdése volt teológiai-egyházjogi összefüggésben. Mélyebb meggondolások is előkerültek, mit jelent az egyház és a világ,  az evangélium és a társadalom viszonya, textus és kontextus. Azaz mennyiben határozta meg az egyházi ordináció kérdését sokáig a környező világ patriarkális életformája és mennyire jogos most ezt felcserélni a mai általános társadalmi szokásokkal nők és férfiak egyházi belső egyenjogúságát gyakorolva. 

Nem szükséges külön „teológiát” fabrikálnunk a „női szolgálat, Amt, ministry” összefüggéseiről.. Van talán olyan teológiai meggondolás az evangélikus ordináció értelmezésében, amelyik megtilthatná, hogy egy megkeresztelt személyt, aki az általános előfeltételeknek megfelel, ordináljunk? Az alap, miért  avatunk lelkésszé nőket, az eszkatológia felől közelíthető meg. Jézus Krisztusban Isten azon országa jött el  világunkba, ahol Gal 3,26-28 szerint „...mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra. Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban”.  

Azon egyházakban is, ahol lelkészi szolgálatban álló nőkkel találkozhatunk, megmaradt erősebb vagy gyengébb formában az a „belső egyházi kultúra”, amelyik 1 Kor 14,34  és 1 Kor 11,5 alapján nem tudja elfogadni a nők ordinációját. Más körök azokra az ökumenikus nehézségekre hivatkoznak, amikor római katolikus vagy ortodox egyházak képviselőivel folytatunk dialógust, olyan közösségekkel, akik mereven ellenzik a nők lelkészi szolgálatát. A legutóbbi évtizedekben ezt a kérdést még jobban aláhúzta, hogy néhány evangélikus egyházban nők püspöki szolgálatban is állnak, mint például Dániában, Svédországban vagy Németországban.[13] 

 Az evangélikus tanítás és gyakorlat tehát magába foglalja az ordinált egyházi szolgálatban az igehirdetést (martyria), a szeretetszolgálatot (diakonia), az istentiszteleti szolgálatot (leitourgia), a pásztori és vezetői feladatokat, mindezeket pedig férfi és női ordináltak vonatkozásában egyaránt. 

1987-2003 között, tizenhat éves püspöki szolgálatomban 106 ordinációból 61 volt a férfi és 45 a nő. Örülök annak, hogy tanusíthatom, a Déli Egyházkerület sok gyülekezetében, szolgálati beosztásban hűséges és felelős lelkésznőink vannak. Segítse Istenünk életüket és szolgálatukat! Az a reményem, hogy a mai konferencia méltó módon emlékezik a női lelkészek egyházunkban végzett harminc éves szolgálatára és segít eligazodni a meglévő teológiai és gyakorlati problémák között.                             

„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden áldásával a Krisztusban!”


[1] H.von Campenhausen, Kirchliches Amt und geistliche Vollmacht in den ersten drei Jahrhunderten (2.durchgesehene Auflage), Mohr, Tübingen 1963, S.172.194.

[2] O.Cullmann, Petrus, 1952, S.244, 247.

[3] W.Koehler, Dogmengeschichte, 3.Aufl. 1951.S.42

[4] Lásd  Apologia, VII-VIII.cikk.

[5] WA 50; 632,35-633, 11.

[6] STh III, qu. 63 art.1

[7] WA 7,27, 17-21 (Von der Freiheit eines Christenmenschen, 1520); WA 12,179, 15-21 (De instituendis ministries Ecclesiae)

[8] WA 12,191,16-27 (De instituendis ministries, 1523) ;  WA 6; 407,29f. StA 5>595,9-15 (Von den Konziliis und Kirchen, 1539)

[9] WA TR 3; Nr.3688

[10] Lásd Ps  104,4, angyalok és szél mint együttható erők..

[11] WA TR 3; Nr.3688

[12] StA 4;53,7f (Vom Abendmahl Christi, Bekenntnis, 1528)

[13] Martensen, Daniel F., “Ministry”, in: Lutherans in Ecumenical Dialogue: A Reappraisal, ed. By Joseph A. Burgess, 123-135. Minneapolis: Augsburg 1990. 

Bishops’ Conference, Church of Sweden. Bishop, Priest and Deacon in the Church of Sweden: A Letter from the Bishops Concerning the Ministry of the Church. Uppsala: Bishops’ Conference, 1990.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben