Arbeit macht frei - "A munka szabaddá tesz"

1986-ban töltöttem egy fél évet az NDK-ban, és egyik szabadnapunkon barátommal ellátogattunk Sachsenhausenba, a koncentrációs táborok berlini elosztó-központjába, amely múzeumként őrzi a tábor egykori miliőjét. A kapu felett ott állt ez a kovácsoltvasból készített felirat, amelyről már korábban is hallottam. Az ember csak ámult rajta, hogy volt képük ezt a mondatot odatenni. Néhány hónappal a néphadseregből való "szabadulásunk" után voltunk, Marcaliból, Nagyatádról. Ott legalább sosem állították azt, hogy a konyhaszolgálat, vagy az udvartakarítás szabaddá tesz, de még azt sem, hogy nemesít - amit pedig más helyen szemrebbenés nélkül állítottak. Becsületükre legyen mondva, hogy sosem mondták nekünk, sorkatonáknak, hogy a munka nemesít, csak azt, hogy meg kell csinálni. Bár létezett a seregben is szocialista munkaverseny, de hamar megtanulta az ember, hogy ennek nem sok köze van a ténylegesen elvégzett munka nehézségéhez és mennyiségéhez. Idővel mindenki rájött arra, ott, a nyolcvanas évek néphadseregének kötelékében, hogy csak a látszat a fontos, nem a tényleges teljesítmény: legalábbis abban a torz struktúrában így volt. És ha létezik bűnös rendszer, az éppen abban ragadható meg, hogy közönyös a tényleges emberi erőfeszítés iránt és csak a végeredmény, vagy a látszat, a "kirakat" érdekli. Holott a munka sokszor egyáltalán nem mutatós, nem látványos, és a hozzá nem értő, a laikus, vagy éppen a dilettáns észre sem veszi. De az, hogy a dilettáns nem veszi észre, talán kevésbé fájdalmas, mint az, hogy egy nap múlva ugyanazt lehet elölről kezdeni.
Sokgyerekes szülőként a gyerekszoba és a lakás rendbetétele során ilyenfajta sziszifuszi küzdelmet vívok, sok más sorstársammal egyetemben, amelyben csak az ad vigaszt, hogy fél óra alatt nagyjából lehet végezni... De mi van, ha egy egész napos fáradozás nullázódik le másnapra? Vagy ha ez egymás után minden nap megismétlődik? Nem véletlen, hogy a 90. zsoltárban ez a kérés kétszer is elhangzik: Kezeink munkáját tedd maradandóvá!
De térjünk vissza a sachsenhauseni kapu feliratára: annyi igazság van benne, hogy munka és szabadság összefügg, nemcsak úgy, hogy egymás ellentétei, hanem úgy is, hogy az egészséges struktúrában végzett munka teremthet szabadságot.
Erre lehet példa a bibliai pusztai vándorlás, melyről Herman Wouk így írt: A szabadság kenyere kemény kenyér. A zsidók által az első Peszách-éjszakán elhagyott, elpuhult nílusi civilizáció és a szürke kősivatag, amelyben magukra találtak, talán úgy különbözött egymástól, mint a kenyér és a macesz... A közgazdászok tudják, hogy a közhiedelemmel ellentétben a rabszolgák nem dolgoznak keményen. A rabszolgatartó társadalom lassú mozgású, lomha civilizáció: ennek nyomait őrzi az amerikai Dél is. Akit megfosztanak önmagához való jogától, az tunya, simlis munkakerülővé válik: az áthárítás és erőmegtakarítás doktorává. A korbács nem változtat ezen a természetes emberi reakción. Semmi sem változtat rajta. A kancsuka marása ahhoz elég, hogy a nemtörődöm, tehetetlenkedő rabszolga fölvegye társainak lomha tempóját. Ennél többre nem alkalmas. A rabszolga élete kutyaélet, méltatlan élet, ámde nem fárasztó, és annak, aki lelkében már megtört, nem is kellemetlen. A zsidóknak az a nemzedéke, amelyet Mózes vezetett a pusztaságba, a válságos pillanatokban minduntalan reménytelenségbe és pánikba esett. A rabszolgaság megtörte őket... aki rabszolga volt Egyiptomban, meg kellett halnia a sivatagban, s egy új generációnak kellett fegyverével és vallásával átkelnie a Jordánon."
A rabszolgaságot persze Wouk is szélesebb értelemben veszi, és minden olyan helyzet, melyben nem látja át a munkavégző erőfeszítéseinek értelmét, de kötelezik rá, rabszolgaságnak tekinthető. Talán ezért is nevezik a Peszach-ot a szabadság ünnepének, mert csak a szabadság, a szabad döntés és felelősségvállalás lehetőségének világában van mód arra, hogy munkánkról kritikusan megállapíthassuk, hogy volt értelme fáradoznunk. De még optimális körülmények mellett is előfordul, hogy azt a keserű mérleget kell megvonnunk: fáradozásunk hiábavaló volt. Legszélsőségesebb esetben úgy, mint Jézus példázatának bolond gazdagja: aki karrierjének csúcsán hal meg. Bárkit érhet ilyen sors, és ez elég nyugtalanító:
"Nyugtalan a mi szívünk mindhalálig, míg meg nem nyugszik Tebenned, Ó Isten." Írta Augustinus, aki a nyugtalanságot nem valami meghaladható, legyőzhető állapotnak tekintette, hanem alapvető emberi, egzisztenciális adottságnak.
Talán ez a felismerés sarkallta arra Karl Barthot, hogy Jézus hívását, mely szerint: "Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve!" így magyarázza: "Jézust nem a feleleteink, hanem a kérdéseink, nem a biztonságunk, hanem a nyugtalanságunk érdekli. Ő afelől a figyelemreméltó nyugtalanság és vágy felől kérdezősködik, mely minden embert kerget, és amelyet sem munkával, sem henyéléssel, sem engedelmességgel, sem féktelenséggel nem lehet lecsendesíteni... Asszonyainkat nem háztartásuk kifogástalansága, hanem fáradtságuk és tanácstalanságuk felől kérdezi... Jézus csak azzal számol, hogy megfáradtak és megterheltek vagyunk."
Erre a nyugtalanságra volt annak idején válasz a reformáció Biblián alapuló felfedezése, hogy a megváltás és üdvösség nem a munka világába tartozik. Nem teljesítményünk és aszkézisünk, szeretetszolgálatunk és jótetteink függvénye; és hogy hívogatóan nyitva van az Ő Országának kapuja előttünk akkor is, ha megfáradva és megterhelve csak azt tudjuk bizonytalanul elrebegni: nem tudjuk, hogy vajon kezeink munkája maradandó lesz-e, csak azt tudjuk: hogy azt tettük, ami a kötelességünk volt.