Áldozat volt-e Jézus halála? – Előadás az EBBE 2010. március 11-i ülésén

Létrehozás: 2010. március 14., 10:40 Legutolsó módosítás: 2010. március 14., 10:40

Nem tudom, hogy a hallgatóság körében menyire ismert a témáról két esztendővel ezelőtt írt tanulmányom, ami Reuss András professzor úr jubileumi kötete számára készült, és aminek alapján nem sokkal később a Luther Szövetségben tartottam előadást. Nem tartanám szerencsésnek, ha ma este önmagamat ismételném, de mivel mondanivalóm feltételezi e korábbi tanulmányomat, bevezetőben megpróbálom röviden összefoglalni az abban tett megállapításaimat. Szöveg: Véghelyi Antal

Abból indultam ki, hogy Krisztus kereszthalálának áldozatként való felfogása tagadhatatlanul megjelenik az Újszövetségben. De vajon Anselmus ehhez kapcsolódó két jogi kifejezése, a meritum (érdem) és a satisfactio (elégtétel) részét alkotja-e az áldozat bibliai, és ezen belül is újszövetségi fogalmának? Ezért megpróbáltam az áldozat szó rendkívül gazdag tartalmát számba venni és értelmezni.

Rámutattam, hogy az áldozat egyrészt kultikus kifejezés, másrészt köznapi értelemmel bír. Mindkét értelem előfordul mindjárt az őstörténetben. Kain és Ábel Istennek visz ajándékot az oltárra: ez kultikus áldozat. Ám meghasonlanak, és Kain agyonüti Ábelt: így ő lesz az emberi bűn első halálos áldozata. Ez az áldozat köznapi, profán értelme. Jézus halálát ebben az értelemben mindenképpen áldozatnak tekinthetjük, és elmondhatjuk, hogy az ő embersége ilyen módon a mi embertelenségünk tükrévé lett: „Ecce homo”...

A tanulmányban rámutattam, hogy az ószövetségi népet körülvevő világban a kultikus áldozat a mágia eszköze volt. Az áldozat bemutatója az istenségre akart hatni. Jóindulatra akarta hangolni maga iránt, kérése teljesítésére akarta rávenni, vagy arra, hogy hunyjon szemet bűne fölött. A kultikus áldozat ezért nem egyéb, mint üzleti aktus, az áldozathozó előre „befizet valamire”, vagy utólag „megfizet valamiért”.  A kultikus áldozat így az isteni erő emberi célok szekerébe történő befogásának eszköze. Az áldozathozó célja, hogy kontrollra tegyen szert az istenség akarata és ereje fölött.

Ezzel szemben megállapítottam, hogy az Ószövetségben a valóban Isten által elrendelt kultikus áldozatoknak nincs közük a mágiához, mert céljuk nem az, hogy az áldozatbemutató hasson Istenre, hanem ellenkezőleg: az áldozattal Isten akar hatni annak bemutatójára. Mindenek előtt úgy, hogy emlékezteti: ami az áldozati állattal történik, azt valójában az áldozatot hozó bűnös érdemelné. Isten ezt figyelmeztetésnek szánja: a bűnös szálljon magába és tartson bűnbánatot, különben vele fog megtörténni, ami a feláldozott állattal történt. Az áldozati állat vére egyszerre kell hogy emlékeztesse az áldozót a maga bűnére, és Isten iránta való irgalmára, aki most az ő vérének kiontásától eltekint. 

Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy  Krisztus halálát nem szabad a tökéletlen ószövetségi áldozatok beteljesedéseként szemlélnünk.

Viszont megmutattam, hogy az Ószövetségben a páskabárány szerepe funkcionálisan analóg Jézus halálának szerepével az új szövetségben. A páskabárány vére a földi elnyomó hatalom, Egyiptom és a fáraó fogságából nyitotta meg Isten népe előtt a szabadulás útját a földi Kánaán felé. Krisztusnak, mint húsvéti báránynak a vére pedig a lelki-szellemi elnyomó hatalom, a sátán és a bűn fogságából nyit szabad utat Isten eljövendő örök országa felé. Ám a páskabárány kultikus értelemben nem is volt áldozati bárány. Az ajtófélfára kent vére jel volt, aminek láttán a tizedik csapás éjszakáján a pusztító elkerülte a házat.

A páskabárány életének elvételével nem Istent akarták befolyásolni. Épp ennek ellenkezőjéről van szó: mivel Isten eleve meg akarta kímélni népe életét, ezért rendelte el, hogy a bárány vérével kenjék meg az ajtófélfájukat! A páskabárány levágása Isten népét mentő cselekvésének része.

Jézus halálának igazi oka sem más, mint Isten bűnösöket mentő szeretete. Erre a szeretetre nem Krisztus halálát látva indult Isten, hanem éppen ez a szeretet indította, hogy a végsőkig elmenjen, és egyszülött Fiát megmentésünkért halálba küldje.

Krisztus halálba küldésével az áldozatot maga Isten hozta.  A megfeszített Krisztus Isten áldozata – értünk! Anselmus kérdésére – Cur Deus homo? –  Miért lett Isten emberré – a biblikus feleletet János 3,16-ban maga Jézus adja meg: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Elnézést kérve azoktól, akik számára mindez ismétlés volt, így tudtam summázni korábbi tanulmányomat, amire mai mondanivalóm épül.     

Az Újszövetség és az Anselmus előtti

egyházi hagyomány  

A hivatkozott tanulmányban az ószövetségi áldozatok, a páskabárány és az Isten Bárányára utaló deutero-ézsaiási próféciák értékelése alapján következtettem arra, hogy Jézus halálát – amennyiben áldozatnak tekintjük – csak Isten értünk hozott áldozataként foghatjuk fel. Ezzel két újszövetségi kép hátterét is megvilágítottam: az egyik a János evangéliumából ismert Isten Báránya, a másik a Rm 3,25-ben szereplő ilasthrion, amit magyarra nem túl szerencsésen engesztelő áldozatnak fordítanak, ami valójában a bűnösnek nyújtott védelmet, menedéket jelent, hogy a bűnük terhével Istenhez menekülők a kereszt alatt Isten oltalma alá helyezhessék magukat egészen addig, amíg Krisztus és a Szentlélek újjáteremtő munkája el nem végzi bennük a maga művét. De adós maradtam annak vizsgálatával, hogy az Újszövetség miként értelmezi Jézus halálát.

Az köztudott, hogy az evangéliumok – ha némileg más koncepció mentén haladva is – Jézus halálát, illetve Jézusnak a halálhoz vezető útját, a passiót csak elbeszélik, de – az Írás beteljesedésére tett néhány utalástól eltekintve – nem értelmezik. A négy evangélium passiótörténeteinek egyikében sem találjuk annak nyílt megállapítását, hogy Jézus halála bármilyen értelemben áldozat volt. De még közvetett utalást is csak János evangéliumában találunk, amikor a főpap –  Jn 11,50-ben olvassuk – kijelenti: „jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” Az evangélista magyarázó szövege – „Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért” – kétségtelenül úgy is érthető, hogy Jézus a népért áldozza föl magát. De lehet egyszerűen úgy is érteni, hogy Jézus halálának következményei az egész nép javára lesznek. Akkor, ha a nép Jézus halálában – mint a niniveiek a három napra cet gyomrába került Jónás példáját megértve tették – felismeri a megtérésre intő jelet, és levonja belőle a megfelelő következtetést.

A Jónással való párhuzam helyességét maga Jézus erősíti meg, amikor – Mt 12,39 szerint – kijelenti: „Ez a gonosz és parázna nemzedék jelt követel, de nem adatik neki más jel, csak a Jónás próféta jele. Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel.”  Jézus ezzel világossá teszi: nem azt várja egyházától, hogy halálát áldozatként, vagy Istennek nyújtott elégtételként értékelje, hanem hogy megtérésre intő jelet lásson benne.

Mint ahogy nemcsak halálában, hanem egész földi működésében is. Jézus ezért hivatkozik Jónással egy lélegzetre a Dél királynőjére és Salamonra is. „Nagyobb van itt Salamonnál! – mondja: ha Sába királynője Salamon bölcsességét hallva hitre jutott, akkor mennyivel inkább hitre kell jutniuk azoknak, akik az ő tanítását hallgatják, és az ő csodáit látják!

Az elmúlt vasárnapnak, Oculi vasárnapjának  óegyházi evangéliumában, Lk 11,14–28-ban is azt hallhattuk, hogy Jézus szerint az ördögűzés csodáiban annak jelét kell felismerni, hogy küszöbön áll az Isten országának eljövetele, vagyis itt az ideje a megtérésnek, mert az Isten országának eljövetele ítélet lesz mindazok számára, akik ugyan Istenhez tartozónak gondolják magukat, de a megtérésről hallani sem akarnak.

A múlt vasárnapi evangéliumi szakasz azonban még ennél is többet árul el arról, hogy Jézus maga miben látja nemsokára bekövetkező halálának értelmét. Miközben Jézust ellenségei, az írástudók és a farizeusok – a néma meggyógyítása miatt – az ördögök fejedelmével való cimborasággal vádolják, Jézus arra készül, hogy életét föláldozva, a sátánnal saját birodalmában küzdjön meg, hogy legyőzve és megkötözve az ördögök fejedelmét, kiszabadítsa a pokol foglyait. Ezért válaszol vádlóinak ezzel a példázattal: „Amikor az erős fegyveres őrzi a maga palotáját, biztonságban van a vagyona. De ha nála erősebb tör ellene, és legyőzi őt, akkor elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt.” Jézus halála azért válik – Pál apostolnak a vasárnap epistolájában, Efezus 5-ben olvasható szavait idézve – „kedves illattá” Isten számára, mert lelkeket szerez vissza Istennek az ördögtől.

Istennek nem azért van szüksége Krisztus halálára, mint áldozatra, hogy az ember bűnét az ártatlanon torolja meg, és így vegyen elégtételt azért a sértésért, ami az ember bűne miatt őt, a szent Istent érte. Nem az elégtételadás a korrekt válasz a nyugati kereszténység  e  témában mindmáig meghatározó teológusának, a  tizenegyedik század végén élt Cantenbury Anselmus apátnak kérdésére: „Cur Deus homo?” – „Miért lett az Isten emberré?” Nem, szó sincs elégtételadásról. Krisztus, a második isteni személy azért vette magára az emberi létet, hogy a bűnbe esett emberi nemet a sátán fogságából kiszabadítsa és Isten számára visszahódítsa. És ebben az Atyától kapott küldetésében az emberré lett Jézus a legvégsőkig kész volt elmenni, egészen élete odaadásáig a kereszten. Bizony súlyos tévedés az Anselmus nyomán kialakult egyházi tanítás, amely szerint Isten gyönyörködik egyszülött Fiának, mint áldozati Báránynak a szenvedésében. Szó sincs erről. Istennek atyai szíve szakad meg, amikor az ártatlan Jézust szenvedni és meghalni látja. Nem patriopasszionizmus, nem az isteni személyek összekeverése a passióban, ha kimondjuk: amennyire elszomorítja és fájdalommal tölti el Istent Jézus szenvedése és halála, még annál is jobban örül és gyönyörködik halála eredményében: abban, hogy az ember kiszabadul a sátán bűvöletéből, újra Isten felé fordul, és – mint a tékozló fiú – bizonytalan léptekkel bár, szorongó szívvel ugyan, de mégis bocsánatot és irgalmat remélve megfordul, és elindul vissza, az atyai ház felé, mint aki még nem tudja, hogy ott készen várja a kegyelem, hiszen még nem érti, hogy a sátán igézete csak azért szűnhetett meg fölötte, és ő csak azért fordulhatott vissza az atyai háztól egyre távolabb vivő úton, mert valami történt: mert Krisztus meghalt a kereszten, és a poklokra alászállva, saját birodalmában győzte le minden e világra születő ember megigézőjét és fogva tartóját, a sátánt. Krisztus halála az előzménye és az ára minden ember megtérésének: ezért igaz, hogy a mennyben nagyobb az öröm egyetlen bűnös megtérésén, mint kilencvenkilenc igaz fölött, akinek nincs szüksége megtérésre.

Egyébként a múlt vasárnap prófétai igéje is erről szólt: nem az ószövetségi nép Isten oltárára tett ajándékai érik el a nép bűntől való megtisztulását, hanem Isten maga fáradozik azért, hogy bűnös népét megtisztítsa. „Nem nekem hoztál bárányt égőáldozatul, nem engem dicsőítettél véresáldozataiddal. Nem én voltam, akinek ételáldozatoddal szolgáltál, nem én voltam, akiért tömjénezéssel fáradoztál. Nem nekem vettél pénzért illatos nádat, nem engem árasztottál el véresáldozataid kövérjével. Hanem te voltál az, akinek én szolgáltam vétkeid miatt, te voltál az, akiért fáradoztam bűneid miatt. Én, én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.” - mondja Isten a próféta szavával.

De most ne ezzel foglalkozzunk, hanem vegyük újra szemügyre Cantenbury Anselmus tanítását. Anselmus a világ  bűn által felborított rendjének helyreállításából, a megváltás művéből kiiktatta a sátánt. Ezért arra a kérdésre, hogy Jézusnak miért kellett meghalnia, Anselmusnak a korábbi egyházi hagyománytól eltérő feleletet kellett kiokoskodnia. Ha Jézus nem azért lett emberré, hogy a sátánnal megküzdjön értünk, akkor miért jött a földre, és miért halt meg? Anselmus nem tudott más feleletet adni, minthogy Jézus a halálával Istennek adott elégtételt az ember bűnéért.

Ám a sátán – a megváltás művéből való teoretikus kiiktatás ellenére – a középkor későbbi évszázadaiban nagyon jól felhasználta a maga céljaira Anselmus tanítását Jézus halálának értelméről. A „szent” inkvizíció is hivatkozott, nyíltan hirdetve, hogy Isten gyönyörködik az eretnekek máglyahalálában, és kínszenvedésüket elégtételként elfogadva, nemcsak a tűzhalált szenvedő eretneknek bocsát meg, hanem az eretnekség miatti haragja az egyház iránt is megenyhül. És még sorolhatnám, hogy mennyi gonoszság és mennyi embertelenség igazolására adott alkalmat a történelemben Anselmus apátnak az az ártatlannak tűnő tévedése, hogy Istent a bűnért elégtétel illeti meg, sőt Isten meg is követeli az elégtételnyújtást.

És akik az elégtételadás ürügyén másoknak okoztak temérdek szenvedést, Anselmus nyomán nyugodtan gondolhatták, hogy Istennek végeznek szolgálatot. Nekem mégis meggyőződésem, hogy valójában a megváltás művéből Anselmus által kiiktatott sátán az, aki az elégtétel címén okozott szenvedésekben gyönyörűségét lelte és leli.

Anselmus a megváltás művéből ugyan kiiktatta a sátánt, de tudta, hogy a teremtésben valahol helye van. Ezért azt mondta, hogy a Krisztus keresztjét Isten horogként vetette a sátán elé, és ezen a horgon maga Krisztus volt a csali. Anselmus szerint a sátán nagypéntek óta ott van fölakadva a keresztfa horgán. Farkával ugyan csapkod még, de egyébként tehetetlen.

Anselmus azonban ezt sem jól érti. Mert Isten nem a sátánt akarta lépre csalni, hanem azért küldte Jézust a világba, hogy bennünket visszahódítson önmaga számára. Ha ezt Jézus a halála nélkül is elérhette volna, akkor Jézusnak nem kellett volna meghalnia, mert Isten – bár előre látta – nem akarta Jézus halálát. De Jézus a tanításával és a csodáival nem tudta elérni, hogy az emberek szívét elfordítsa a bűntől és a sátántól, és visszafordítsa Isten felé. Ezért Jézus a végsőkig elment küldetése teljesítésében, hogy minket Istenhez vezessen, és meghalt a kereszten.

Amikor Isten a mai Irak területén fekvő Babilonból a sívó pusztán át vezette hazafelé megszabadított népét, beteljesült Hóseás jövendölése: „Azért most én csábítom el őt: elvezetem a pusztába, és szívére beszélek.”  

Ekkor értette meg a nép azt is, amit Isten Deutero-Ézsaiás által mondott: „...te voltál az, akinek én szolgáltam vétkeid miatt, te voltál az, akiért fáradoztam bűneid miatt. Én, én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.”

A megfeszített Krisztus előképét ne keressük abban az ószövetségi bárányáldozatban, amiről az ézsaiási próféciában Isten maga nyilatkozik úgy, hogy népe azzal nem neki szolgált. A megfeszített Krisztusban ne a bűnért bemutatott áldozatot, és ne Istennek adott elégtételt lássunk, hanem azt lássuk meg, ahogy az ő személyében Isten fáradozott értünk, hogy a bűn csábítása által a sátán igézetébe került szívünket most ő csábítsa el szeretetével, és így hódítson vissza bennünket a sátántól önmaga számára, hogy térjünk vissza hozzá, hiszen ő kész megbocsátani, sőt már meg is bocsátott, és ha visszatérünk hozzá, eltörli bűneinket: nem Krisztus áldozati haláláért, hanem önmagáért! Mert szeret. Ezért bocsátott meg, és mivel már megbocsátott, atyai szíve azért tudta elviselni, hogy Jézus eljöjjön a földre és meghaljon: hiszen csak így tudta saját birodalmában legyőzni és megkötözni csábítónkat és rabtartónkat, a sátánt.

Istentől távol áll, hogy áldozatokért bocsásson meg, és áldozatokért cserébe változtassa meg teremtményei iránti indulatát! Istennel nem lehet üzletelni! Isten a bűnért nem fogad el semmiféle áldozatot és elégtételt! Ilyen összefüggésben és ilyen értelemben Jézus halálára neki nem volt szüksége. Isten nem áldozati halálért, hanem önmagáért bocsát meg, mert szeret! De mit használna nekünk, hogy megbocsátotta és eltörölte bűneinket, ha továbbra is ott kellene vergődnünk rabtartónk, az ördög láncán! Krisztusnak azért kellett meghalnia, mert ezt a láncot másként nem vehette le rólunk.

Jézus az evangéliumokban az eddig említetteken kívül is szól még néhány esetben halála céljáról. Hangsúlyozom: nem okáról, hanem céljáról.

Az egyik Jn 3,16. Itt így jelöli meg a célt: „hogy aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Az elsődleges cél tehát, hogy higgyenek benne! Isten ezért „adta őt oda”. És Jézus tudatosan vállalta ezt a küldetést, tudva, hogy meg kell halnia ahhoz, hogy tanítványai és az emberek hinni tudjanak benne. Mert a csodák után hittek ugyan egy ideig, de ez a hitük – az események bizonyítják – könnyen megrendült. Jézus tudta, hogy tanítását és személyét a csodái nem, hanem csak a halála hitelesítheti. Ezért vállalta a halált. Mint földbe hulló gabonaszem, ahogy Jn 12-ben mondja. Ezt persze lehet áldozatnak mondani abban az értelemben, ahogy egy cél elérése kedvéért áldozatot vállal, és végső soron még az életét is odaadja valaki. De ez nem kultikus áldozat, hanem a szeretet önfeláldozása. Ebben az értelemben valóban beszélhetünk, és kell is beszélnünk Jézus áldozatáról. De ez az áldozat nemcsak Jézus halálát jelöli: Jézus egész élete a szent célért, a bűnösök hitre jutásáért és Isten számára való megnyeréséért odaszánt, odaadott, a szó valódi értelmében odaszentelt élet volt. De Jézus életének erre az odaszentelésére nem Istennek volt szüksége, hanem nekünk.  Istennek legfeljebb csak áttételesen: amennyiben ő is ugyanazt akarta, amit Jézus: hogy a bűnösök megtérjenek, hitre jussanak és megmeneküljenek. Ezért amennyire idegen az új szövetségtől  mások feláldozása vagy áldozattá tétele, annyira  lényegéhez tartozik a szeretet önfeláldozása. Akitől ez idegen, ne merje magát kereszténynek nevezni! Mások alatt máglyát gyújtani iszonyatos bűn. De az önfeláldozó szeretet tüzében elégni, nem más, mint Jézus igéjének betöltése: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.”  Jn 6-ban ezt Jézus úgy mondja,  hogy kenyérré lenni mások számára. Ez bizony áldozat, de ez a szeretet áldozata. Ez az áldozat bizony megjelenik az úrvacsorában is! De ez nem a pap által bemutatott engesztelő áldozat, hanem Jézus szeretetáldozata: önmagát osztja szét kenyérként olyanoknak – nekünk – akik a legkevésbé sem vagyunk méltók rá, hogy érintsük őt.

De Jézus a maga szeretetáldozatával senkit sem akar zsarolni. Nem elítéli, csak szánja azokat, akik nem értik a Salamonét is messze felülmúló bölcsességet, ami nem más, mint az élet titka: „Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt”. (Jn 12,25)

És most Jézusnak egy egyházunkban talán még ma is rosszul csengő, némelyekben talán gyanakvást keltő kijelentését kell idéznem: „Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20,28) Ezt most akár az elmúlt vasárnap prófétai igéjéhez fűzött kommentárként is érthetjük: „...te voltál az, akinek én szolgáltam vétkeid miatt, te voltál az, akiért fáradoztam bűneid miatt. Én, én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.” „Was Christum treibet!” – ahogy Luther mondja. A bűnök eltörlésével bizony Isten szolgál az embernek! Már az ószövetségi népnek is szolgált vele, de az emberré lett Isten Krisztusban töltötte be maradéktalanul ezt a szolgálatot. Igen, az emberré lett Isten, Krisztus, nemcsak halála pillanatában, hanem születésétől fogva Isten szeretetáldozata a bűn eltörléséért. Mert Isten számára igenis áldozat volt kitenni a Fiút mindannak, ami születése pillanatától itt, a földön várt rá. És Jézus számára is áldozat volt vállalni ezt a küldetést.  De ő valóban „nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő az Istennel, és kiüresítve magát, szolgai formát vett fel.” Máté 20,28 és a Filippi levél Krisztus-himnusza nem a rossz emlékű diakóniai teológia alapigéje, hanem a megváltó szeretet áldozatának alapigéje. Annak alapigéje, hogy Jézus nemcsak halálában volt áldozat, hanem születése pillanatától Isten szeretetáldozataként volt jelen a földön. Ezért vére sem mágikus erővel törli el a bűnt, hanem a szeretet erejével.

Éppen ezért az úrvacsora szerzési igéiben az „értetek adatik” és az „értetek onttatik ki” nem keresztény mágia, hanem a legteljesebb átadást és odaadást jelenti. Azt jelenti, hogy az ember Jézusban Isten teljesen nekünk adja magát, eggyé akar lenni velünk, hogy így hidalja át azt a szakadékot, amit a bűn közte és köztünk okozott, és amit mi soha semmilyen eszközzel sem tudnánk áthidalni. Ez Isten részéről felmérhetetlen áldozat, de szívesen hozza meg, mert szeretetből teszi: otthagyja a mennyet és utánunk jön, hogy itt lépjen közösségre velünk, ahol mi vagyunk, a bűn mélységében. Nem más, mint Isten velünk való közösségének helyreállítása, a bennünk való jelenléte törli el a bűnünket. Jézus ezért jön hozzánk az úrvacsorában. A test keresztre szögezése, a vér kiontása, a kereszthalál csupán előfeltétele és eszköze annak, hogy az úrvacsora által bennünk lakhasson. Valójában a bennünk lakva velünk azonosuló Krisztus jelenti számunkra a bűntől való szabadulást és a megváltást. Ezt – amíg itt a földön élünk – legjobban és legteljesebben az úrvacsora misztériumában élhetjük át. Hitben és hit által, de valóságosan. Itt nagyon is igaz Luther mondása: „annyira a tied, amennyire hiszed!” Aki hit nélkül él az úrvacsorával, azért eszik és iszik magának ítéletet, mert hit nélkül az úrvacsorában nem jön létre a communio, Krisztus nem egyesül az úrvacsorázóval, aki ez által még távolabb kerül Istentől, mint addig volt.

A bűn valódi következménye az Istentől való elszakadás és az Istennel való szembefordulás. A bűn megoldása az Istennel való közösség megújulása, amit Isten kezdeményez és ő maga visz véghez Krisztusban. Minden más csak kép, ami ezt hivatott kifejezni. A keresztre szögezett adóslevél és a Bárány bűntörlő vére mind csak kép, amivel könnyen visszaélhetünk, ha nem ennek a valóságnak a kifejezését látjuk benne. Mert akivel Isten újra közösségre lép, azt többé senki sem mondhatja bűnösnek, és az ebben a közösségben valóságosan új teremtés lesz. 

Isten azért lett emberré, mert mi nem tudunk megistenülni. De Isten – önmaga kiüresítésének áldozatát vállalva – emberré lett, hogy az ember Jézus halála árán velünk egyesülhessen, hogy a vele való közösségben – ahol a bűnünk többé Isten emlékezetében sem létezik – örök életünk legyen. Ezért mi semmit sem tehetünk és semmilyen áldozattal sem eszközölhetjük ki. Ebben egyedül hit által lehet részünk.

A keresztre szögezett adóslevél páli képére érdemes külön is kitérni. Kol 2,14-ben olvassuk Krisztus haláláról: „Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” Ezt Anselmus teológiájának követői az elégtételül szolgáló áldozati halál bizonyítékának szokták tekinteni. Igazuk is lenne, ha Pál arról beszélne, amiről Anselmus, hogy bűneinkkel Istennel szemben tettünk szert végtelen mértékű adósságra. De Pál gondolatmenete egész más. Ő abban az őskeresztény sémában gondolkodik, hogy bűneink miatt a sátán formálhat jogot az életünkre, és az igazságra hivatkozva, Istentől magának követelhet minket. Más szóval a sátán azért csábította az embert bűnre, hogy ezzel tulajdonjogot szerezzen magának az egész emberi nem fölött. Krisztus halálával képletesen az erről szóló adóslevelet szegezte oda a keresztfára: jelezve, hogy mi már szabadok vagyunk a sátántól, mert ő a mi életünket visszaváltotta a sátán hatalmából azzal, hogy a magáét adta oda cserébe, amit aztán a sátán nem tudott megtartani. A vasárnapi evangélium képével: halálával Jézus így győzte le saját házában rabtartónkat, a sátánt.

Mindez a megváltás nagyon is biblikus mozzanatára, a szabadításra mutat rá. Jézusnak egyébként már a neve is erre mutat: Szabadító! Isten – miként Pál a Római levélben többször is utal rá (Rm 1,17; 3,22; 3,25–26) – a maga igazságát nyilatkoztatta ki Krisztus halálában. Ezt úgy kell érteni, hogy Isten felelősnek érzi magát teremtménye bukásáért, hiszen eredendően ő ruházta fel az embert a jó és rossz közötti választás szabadságával, annak reményében, hogy az ember az ő szavára fog hallgatni és nem a sátán csábítására. De nem így történt, és – ebben igaza van Luthernak a De servo arbitrioban –,  az ember bűnbeesésekor a jó választásának szabadságát elveszítette. Isten azonban nem azt tartotta igazságosnak, hogy az embert szabadsága elvesztése után örök időkre kiszolgáltassa a sátánnak. Ez így a sátán logikája szerint lett volna igazságos. Isten abban mutatta meg igazságát, hogy az emberré lett örök Igét, Krisztust elküldte, hogy magát önként kiszolgáltatva a sátánnak, az ember szabadságát visszaszerezze. Ha Anselmus ilyen értelemben beszélt volna arról, hogy a megfeszített Krisztus „horogra tűzött csali” a sátánnak, azt akár el is fogadhatnánk. Csakhogy Anselmus ezt nem így érti, mert szerinte Krisztusnak nem azért kellett meghalnia, hogy a sátán fogságából kiszabadítsa az emberiséget, hanem hogy Isten haragjától váltsa meg. Anselmus úgy érti a horgot és a csalit, hogy Krisztus halála a sátánnak az Isten haragjától megváltottak fölötti hatalmát bénította meg.  Az Újszövetség, és nyomában az Anselmus előtti egyházi gondolkodás ezzel szemben úgy vélekedik, hogy Isten az idők teljességében félreállította az útból az ember bűne miatti haragját, és miután ezt megtette, elküldte  Krisztust, hogy az emberi nemet a sátán fogságából kiszabadítsa. Akik ezt a szabadítást hittel elfogadják, azok ellen nincsen többé harag. Akik viszont elutasítják, vagyis a Krisztus által visszaszerzett szabadságukkal visszaélve, továbbra sem Isten felé fordulnak hitük bizalmával, hanem a sátán felé, azok továbbra is Isten haragja alatt állnak.

Ebből semmiképpen sem következik az Anselmus utáni egyháznak az az eltorzult missziói magatartása, amely Isten – idézőjelben mondom – „halálos szeretetére” hivatkozva zsarol és fenyeget, sőt a „halálos szeretetet” visszautasítókkal szemben ő maga akar Isten ítélő és büntető haragjának eszközévé lenni. Nem véletlen, hogy a „szent” inkvizíció máglyái kizárólag a nyugati egyházban, és időben ott is csak Anselmus után lobbantak föl.

Bár igaz, hogy az eretnekek államhatalom általi üldözését már 331-ben Jeromos egyházatya kezdeményezte, és az első eretnek kivégzéséről 385-ből van adatunk, de ez nem az inkvizíció ideológiája mentén történt, hanem az eretnekeket abban az időben az államrend felforgatásával vádolták, és az első kivégzett eretneket felségárulóként ítélték el. Kortársa, Szent Ágoston erőteljes tiltakozása nyomán azonban a nyugati egyházban mintegy ezer évre felhagytak ezzel a gyakorlattal, és keleten is – ahol ugyan az államhatalom továbbra is részt vett az eretnekség üldözésében – a birodalomból való száműzés lett az eretnekek szokványos ítélete, és halálbüntetést csak szórványosan szabtak ki, olyan esetben, ha az eretnek – megint idézőjelben mondom – „igazhitű alattvaló” életének kioltásában is vétkesnek bizonyult.

Ám mai missziói magatartásunk sem mindig mentes az anselmusi felfogáson alapuló, Isten „halálos szeretetére” hivatkozó lelki zsarolástól. Ezért nem árt tudatosítanunk, hogy amikor Pál apostol  2Kor 5,14-ben Krisztus szorongató szeretetéről beszél, akkor ő nem másokat szorongat erre a szeretetre hivatkozva, hanem arról számol be, hogy Krisztus szeretete őt magát szorongatja, és ezért belső kényszert érez arra, hogy a saját szabadságát arra használja, hogy mindenről lemondva és minden önös érdekét félretéve, Krisztust szolgálja. De ezzel nem másokat akar lelki zsarolással rászorítani, hogy saját szabadságukkal hozzá hasonlóan éljenek. Például maximálisan tiszteletben tartja Barnabás döntését, amikor az nem akarja vele együtt folytatni a közösen megkezdett munkát, hanem jobbnak látja, ha útjaik külön válnak. Nem tartja vissza, és nem is minősíti Barnabást ezért a döntéséért. Pálra hivatkozva nem igazolható, ha valakiben Krisztus szorongató szeretetére hivatkozva akarunk lelki kényszert támasztani arra, hogy úgy gondolkodjék, ahogy szerintünk gondolkodnia kell, azt tegye, ami szerintünk helyes, és úgy döntsön, ahogy szerintünk döntenie kell.

Szent Ágostonnal kapcsolatban annyival tartozunk még az igazságnak, hogy később módosította felfogását, és az államhatalom részvételét az eretneküldözésben szükségesnek ítélte, de ennek a nyugati egyház gyakorlatára vagy ezer évig nem volt hatása.

A tizenharmadik századtól azonban az inkvizíció holokauszt jellegű népirtás méreteit öltötte.  Európában, mintegy háromszáz év alatt – óvatos becslés szerint – közel egymillióan lelték halálukat a szent inkvizíció kínzókamráiban és máglyáin. A kivégzéseknek pedig mindig istentiszteleti jelleget kölcsönöztek: az elítélteket a helyszínre vezető menet élén feszületet vittek, amit a helyi papság és a világi elöljárók követtek, majd az elítéltek következtek megfelelő katonai őrizettel, mögöttük az inkvizíció bíráival, és végül a helybéli lakosság. A menet alatt zsoltárokat énekeltek, majd a helyszínre érve a Veni Sancte Spiritust, hogy az utolsó pillanatban a Szentlélek világosítsa meg az eretnekségben kitartó elítéltek értelmét. Ezután prédikáció következett. Az igeliturgia után pedig kezdetét vette az idézőjelben értve, „áldozati szertartás”: az elítélteket – akár egyszerre százat is – mint áldozati állatot, a máglya tetején póznához kötötték. Ezután felolvasták az ítéleteket, majd meggyújtották a máglyákat, hogy az eretnekek lelkét tűz által mentsék meg a kárhozattól, és Istennek az eretnekség elburjánzása miatti haragját kiengeszteljék. Egyes források szerint akikhez a hóhér könyörületes akart lenni, azokat a felcsapó első füst leple alatt kötéllel megfojtotta, vagy tőrrel hátulról szíven szúrta. Mindeközben imádság, éneklés, és a nép végül főpapi áldással tért haza otthonába. Az egész olyan volt, mint egy szabadtéri mise, azzal a különbséggel, hogy a papok nem Krisztus testét és vérét ajánlották fel elégtételül és engesztelésül az eretnekség bűnéért, hanem a kivégzettek szenvedését és kínhalálát. Szó szerint beteljesítették Jézus szavát, hogy a hit nevében hívőket gyilkolók azt gondolják, Istennek mutatnak be áldozatot. Mert ahhoz nem fér kétség, hogy az eretnekek – még ha különböző irányzataik valóban tévedtek is a hit egy-egy kérdésében – mindnyájan hívő, és hitüket hóhéraiknál általában sokkal komolyabban vevő emberek voltak.    

Végső következtetések  

Mint a fentiekből láthatjuk, Jézus halálának eltérő módon való értelmezése nem dogmatikus szőrszálhasogatás. Az Anselmus nevéhez fűződő, Jézus halálának engesztelő áldozatként és elégtételként való felfogása ugyanis igen súlyos következményekkel jár az egyházi gyakorlatra és a megélt hitre nézve. Anselmus felfogása azért örvend oly nagy népszerűségnek még a reformáció egyházaiban is, mert teret nyit az ember ősi vágya előtt, hogy Isten haragjának fenyegetésétől és minden ideig vagy örökké tartó büntetés terhétől megszabadulva, továbbra is a bűnben örömet lelve élhessen.

Az így gondolkodók minden úrvacsoravételt praktikusan az addig elkövetett vétkeik Krisztus áldozatáért való megbocsátása alkalmának tekintik, hogy utána tiszta lappal folytassák ott, ahol abbahagyták, mondván, hogy „itt a földön nem tudunk szabadok lenni a bűntől, és ezért szüntelenül kegyelemre szorulunk”. Ami pedig életük végét és a számadást illeti, bizakodnak, hogy haláluk előtt még időben lesz alkalmuk a Krisztus engesztelő áldozatából fakadó bűnbocsánat ismételt elfogadására: olyankor, amikor az úrvacsorában nyert tiszta lapot már nem tudják újabb bűnökkel teleírni. Ha cinikus akarnék lenni, úgy egyszerűsíteném le, hogy az Anselmus nézetét követők örök sorsa attól függ, hogy az üdvösség számára kedvező pillanatban éri-e őket a halál. 

Az újszövetségi, és az Anselmus előtti egyházi hagyomány ezzel szemben Jézus egész életét, tanítását, csodáit és végül halálát is a szabadítás isteni művének tekinti, amiben ha hit által részesül valaki, soha nem folytathatja ott, ahol abbahagyta. Mert Jézus halála nem a bűnért adott elégtétel és nem engesztelő áldozat, hanem a Jézusban – tehát nemcsak halála érdemében – bízók valóságos újjáteremtésének a kezdete.

Ez a felfogás nem mond ellene annak, hogy Jézus halálát Isten szeretetáldozataként értelmezzük.  Ellenkezőleg, ez segít abban, hogy megnyíljunk Istennek az életünkben halálunk órájáig aktívan munkálkodni akaró, valóban új teremtménnyé formáló szeretete előtt, engedve, hogy Isten egészen a mi Istenünkké legyen, mi pedig életünk minden napján és végül halálunkban is egészen az övéi legyünk.

Az úrvacsora közösségében pedig hitben olyankor is megtapasztalhatjuk Krisztushoz, és benne az Istenhez való tartozásunkat, amikor életünk külső feltételei és körülményei ennek ellentmondani látszanak. Ez ugyanis – mivel egy Istennel ellenséges világban élünk – elkerülhetetlenül be fog következni.

Ám amikor ezzel számolunk, nem egy olyan szenvedéskultuszt építünk fel, mint amilyet Anselmus felfogásának követői a középkorban felépítettek. Ahogy Jézus a rá váró szenvedéseket nem tartotta jó és kívánatos dolognak – hiszen vérrel verejtékezett, amikor rá gondolt –, de elfogadta, mint küldetése elkerülhetetlen velejáróját, úgy nekünk is számolnunk kell azzal, hogy miközben a halála által bennünk élő és munkálkodó Krisztus napról napra a maga képére formál bennünket, a szűkebb és tágabb környezetünkből olyan reakciókat fogunk kiváltani, mint amilyeneket Jézus váltott ki környezetéből földi élete során. Ez nem a konfliktuskeresést jelenti, hiszen Jézus sem kereste a konfliktust senkivel. De mindig akadtak, akik burkoltan vagy nyíltan szembehelyezkedtek vele, támadták szavaiért és nem utolsósorban a társadalom kivetettjei iránti szolidaritásáért, ami miatt a magukat igaznak és rendes hívőnek gondolók a „bűnösök barátja” jelzővel bélyegezték meg. Ha valóban Jézussal közösségben élünk, és nemcsak halálának Isten haragját elhárító érdemében reménykedünk, mint Anselmus követői, akkor számolnunk kell azzal, hogy a Jézust ért támadásokhoz hasonló támadásokban lesz egyre több részünk. Ennek elfogadása nem szenvedéskultusz, hanem Krisztussal való sorsközösség itt a földön. 

A mosdóvízzel együtt könnyen a gyereket is kiönthetjük, ha Anselmus tévedései ellen küzdve, illetve azok következményein megütközve megfeledkezünk arról, vagy éppen tudatosan elutasítjuk, hogy Krisztus követése itt a földön keresztkövetést jelent. Mert amíg Anselmus követői éppen Krisztus kereszthalálának érdemére hivatkozva akarnak kibújni a mindennapi kereszthordozásból fakadó szenvedések alól, miközben másokra tesznek elviselhetetlenül nehéz igát, áldozatsors vállalására kényszerítve őket, addig a Krisztus életét és halálát szabadító műként felfogó hívőt az jellemzi, hogy miközben Krisztus nyomdokán járva naponként felveszi a maga keresztjét, Ézs 58 szellemében leoldja a másokra bűnösen rátett igát.

Az élet Salamon bölcsességét is felülmúló törvénye azonban ebben a világban a hívőkre nézve sem függeszthető fel: vagy önfeláldozó szeretetben égünk el, vagy a magunk életét mentve, másokat teszünk áldozattá.     

Zárszó   

Szerettem volna még kitérni Anselmus tanításának a nyugati egyház liturgikus hagyományaiban megmutatkozó hatására, és szerettem volna megmutatni a keleti egyház ősi liturgiájában azokat a különbségeket, amelyek abból adódnak, hogy a keresztény Kelet az 1054-ben bekövetkezett szakadás miatt mentes maradt az anselmusi befolyástól, de erre ennek az előadásnak a keretében nincs már mód. Köszönöm a megtisztelő figyelmüket.

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben

A Kereszt

Elküldte Rácz Lajosné idő 2010. március 30., 20:26
Ezután mindig ez már a program:
hálát adni szóval és tettel,
a titok előtt meghajolni,
és elhinni – a lehetetlent.
(Füle Lajos: Program)