A Sztehlo szobor avatásán – Prőhle Gergely beszéde

Tisztelt Ünneplő közönség, kedves Testvérek!

Sztehlo Gábor evangélikus lelkész születésének 100. évfordulóján szeretettel köszöntöm Mindnyájukat. 

A Magyarországi Evangélikus Egyház sosem volt nagy egyház. Ennek ellenére mindig igen nagy sokszínűség jellemezte: a különböző lelkiségi irányok, nemzetiségi gyökerek, teológiai iskolák, közéleti elkötelezettségek a kívülálló számára különösen nehézzé tették az eligazodást: vajon kik is azok az evangélikusok?  A szélesebb nyilvánosság elé lépő hitvalló lutheránusok száma pedig igen csekély. Sztehlo Gábor most, miként életében is, kilépett a templomból. Itt áll lobogó Luther-kabátjában a forgalmas Deák téren. Akik majd nap mint nap találkoznak vele, általa találkoznak az egyházzal is. Mi pedig csak hálát adhatunk Istennek, hogy egy ilyen elhivatott és bátor szolgatársat tudhattunk sorainkban. 

Sztehlo Gábor Luther-kabátjának oltalmában helyet kapott az elhurcolt zsidó szülők, majd a háború után a lecsukott, kitelepített csendőrparancsnok gyermeke, és olyanok is, akiknek sorsa a politikai hullámveréstől függetlenül fordult rosszra. „Mindaz, ami 1944. március 19-től 1950. február 7-ig történt, Isten szeretetének megnyilvánulása” – írja Sztehlo, s e szeretet jegyében védett mindenkit, akit védeni kellett egy jobb- majd egy baloldali hatalommal, vagy a mindennapok viszontagságaival szemben. A szobron található évszám mellől tehát hiányzik egy másik, vagy legalább egy aprócska kötőjel, aminek éppen egy olyan korban lenne jelentősége, amikor az egyetemes értékek furcsa kisajátításának időszakát éljük.  

Ha az egyház igyekszik komolyan venni mai hivatását, érdemes végiggondolni, hogy manapság ki mindenki húzódhatna Sztehlo köpenye alá?  Itt, a pesti utcán talán leginkább az úgynevezett „jóléti rendszerváltás” következtében egyre növekvő számú hajléktalan. Vagy azok az egyre elkeseredettebb cigány emberek, akiknek helyzetén egy elhibázott támogatási rendszer mit sem javít. Vagy azok a nem cigány emberek, akik nem nézik tétlenül, ha másokat bántalmaznak, és ezért az életükkel fizetnek. Vagy a nyelvhasználatában korlátozott határon túli magyarok. Hosszan folytathatnánk a sort. Az evangélikus egyház igyekszik Sztehlo Gáborhoz felnőve cselekedni, szeretetintézményeiben, gyülekezeteiben oltalmába fogadni hajléktalant, romát, öreget, sérültet, beteget. Mindehhez Sztehlo csendes, módszeres, elhivatott munkájának példája bíztatást adhat, visszaadhatja reménységünket abban, hogy az ő korához képest mégiscsak sokkal békésebb időszakban lehet hittel és tettel védelmezni elesetteket, kisebbségeket, hirdetni és bizonyítani azt, hogy Isten és a törvény előtt minden ember egyenlő.  

Nem harsányan tüntetve, nem taktikai megfontolásból, politikai eszközzé alacsonyítva egyik, vagy másik, a nagy többségtől eltérő társadalmi csoport sorsát, hanem szelíden odafordulva, meghallgatva, a gyakran bizony türelmetlen és intoleráns többség számára is határozottan megfogalmazva az együttélésnek nem csak a szükségességét, hanem talán reménybeli örömeit is. 

S amikor az evangélikus egyház nevében fejet hajtok Sztehlo Gábor emléke előtt, hadd tegyek említést felmenőiről is. Egy, a hazai szlovákság egy jelentős részét is hívei közt tudó egyház képviselőjeként a szlovák ősöket említeném, egykori svájci magyar nagykövetként ugyanakkor emlékeztetni szeretnék Sztehlo Gábor anyai ági felmenőire, a svájci Haggenmacher családra is. A XIX. századi magyar polgárosodás is sokat köszönhet nekik, ám amiről itt és most beszélni kell: az ő Bérc utcai villájukban indult 1944 októberében a zsidó gyerekek mentése. A kisajátított villában egészen a közelmúltig egy arab ország nagykövetsége működött, most azonban, az új bérlő közreműködésével van remény arra, hogy maradandó emléket állítsunk ott is Sztehlo Gábornak, úgy is, mint a svájci Haggenmacherek leszármazottjának.  

 A Magyarországi Evangélikus Egyház országos elnöksége nevében köszönetet mondok Vígh Tamásnak és Markolt Györgynek a kifejező, szép szoborért, a Sztehlo Alapítványnak, Csillaghegy-Békásmegyeri gyülekezetünk vezetőinek az ügy iránti fáradhatatlan elkötelezettségükért, a fővárosi és a kerületi önkormányzatoknak nagylelkű felajánlásukért és a gördülékeny ügyintézésért. 

Egy korábbi elképzelés szerint, egyszer egy Luther szobor állna a Deák téren. Mostanra azonban már két magyar evangélikus szobra lépett ki az „ország templomából”. Bajcsy-Zsilinszky Endréé és mától Sztehlo Gáboré.  Egy nem-lelkész és egy lelkész, nagyjából kortársak. Különbözőségük jelezze nekünk, mai evangélikusoknak, hogy minden nézeteltérésünk ellenére felelősek vagyunk egymásért és közös ügyünkért, Sztehlo Gábor nemes kővé vált kitárt Luther-kabátja pedig jelezze mindenkinek, hogy az evangélikus egyház várja mindazokat, akik Istent keresik, támaszra, bátorításra vágynak, jöjjenek bárhonnan, bármikor.

Isten áldja meg Sztehlo Gábor emlékét!