A nők ordinációjának kérdéséről a lutheránusok nagycsaládjában

„Áldott légy, Urunk, Istenünk, Mindenség Királya,

hogy nem teremtettél sem pogánynak, sem rabszolgának, sem nőnek.”

/ősi zsidó imádságból/

„Minden nép a rómaiaknak engedelmeskedik,

ők pedig saját feleségeiknek engedelmeskednek.”

/idősebb Cato/

„Tér és idő keresztjére vagyunk szögezve, mi emberek.”

/Simone Weil/

Technikai okok miatt nagyon kevés idő adatott e tanulmányra, ezért számunkra is luxusnak tűnt, hogy az adatgyűjtés és a cikkírás között megnéztük egy régi videónkat. „Őszi szonáta”, írta és rendezte: Ingmar Bergman. A lélektani dráma egy svéd evangélikus parókián játszódik, négy szereplővel: zongoraművész anya és két leánya: az egyik súlyosan fogyatékos, a másik lelkészfeleség és a férj. A tehetséges anya hivatásának, nemzetközi művészi karrierjének oltárán feláldozta családi életét, érzelmileg alig volt jelen gyermekeinek életében. Évek múltán a leány meghívja a parókiára idősödő, testi bajokkal és művészi kudarcokkal küszködő anyját. A viszontlátás ritka öröme hamarosan a múlttal való szembesülés poklává válik.

 A film csúcspontján, egy éjszakai beszélgetésben a leány ezeket mondja: „Számodra én egy baba voltam. Ha ráértél, játszottál velem. Ha megbetegedtem, vagy rosszalkodtam, odaadtál a gyereklánynak (bébiszitternek). Bezárkóztál dolgozni. Ilyenkor senkise zavarhatott… Az ajtó előtt álltam, és hallgatóztam. Amikor kávészünetet tartottál, besurrantam megnézni, hogy egyáltalán létezel-e? Mindig kedves voltál, de egyszersmind elérhetetlen. Ha kérdeztem tőled valamit, alig válaszoltál…”

            Később: „Anya és lánya. Milyen borzalmas kombináció. Érzelmek, zűrzavar, pusztítás… minden lehetséges, és minden a szeretet és a gondoskodás nevében… Az anya sérelmeit a lány tovább örökli…Az anya csalódásaiért a lánya fizet… az anya boldogtalansága a lány boldogtalansága lesz… Mintha sosem vágnák el a köldökzsinórt. Mama…. Így van?... A lány boldogtalansága az anya győzelme?... Mama… Az én bánatom a te titkos örömöd?...

            A kérdéseket a hivatásának lázában égő anyjának teszi fel felnőtt lánya. A művészet szolgálata és az egyház: az ige és a ránk bízottak szolgálata sokban különbözik egymástól. Egyben azonban hasonlítanak: mindkettő nagyon időigényes.

            A film nehezen nézhető. Nem azért mert unalmas (feszültebb minden tucat-thrillernél), de kegyetlenül őszinte. Vetíteni kellene minden olyan főiskolán, amely hivatástudatot igénylő szolgálati területre készít fel, így a Teológián is. Segíthetne abban, hogy vállalni tudjuk a protestáns papi élet talán legnagyobb keresztjét: hivatás és család egymásnak feszülő elvárásait. 

Bevezetés: Vajúdó civilizáció – vajúdó életformák 

Életforma-válság a nyugati világban 

A nők egyházi szolgálatával kapcsolatban nemcsak a szorosan vett témáról kell szólnunk, hanem ezzel összefüggésben a családos életformában végzett lelkészi szolgálat kérdéséről.

A nők egyházi szolgálatát elemző tanulmányok szerint a nők helyzete az Egyházban szociológiai és emberjogi kérdésből a hatvanas-hetvenes évek fordulóján vált teológiai kérdéssé. Tekintettel arra, hogy a nők egyházi emancipációja a világban zajló folyamatokat követte, indokolt némi vázlatos kitekintés.

Az európai kultúrkörben társadalmi vívmányként éljük meg a nők egyenjogúsítását, és zavart értetlenséggel szemléljük azokat a nyugaton élő moszlim asszonyokat, akik valamiféle „anti-szüfrazsettként” az utcára vonulnak, mert szenvedélyesen ragaszkodnak a kendőjükhöz, s ezzel együtt az őket asszonyi mivoltukban úgymond „hátrányosan megkülönböztető” társadalmi helyzetükhöz. S miközben a kultúrák harcában meggyőződéssel valljuk, hogy a jövő útja a mi utunk, a közélet, főként a közoktatás területén a szőnyeg alá söpörjük azokat a súlyos feszültségeket, amelyekkel a diadalmasnak tekintett nyugati életformánk a társadalom alapsejtjeként értelmezett családot megterheli. 

A család válságáról (válások, „szingli”-életforma terjedése, stb.) szólni ma már közhelynek számít – a válság kezeléséről unikumnak (nem az okos és hatástalan tanulmányok, hanem a társadalmi gyakorlat szintjén). Szemben a hagyományos, döntően a gazdasági szükség diktálta nagycsaládos: háromgenerációs, egykeresős családmodellel napjainkra a kiscsaládos: kétgenerációs, kétkeresős életforma vált uralkodóvá. Az előbbi jóval nagyobb alkalmazkodási készséget kívánt, de a többszemélyes családi munkamegosztás okán kisebb szülői megterheltséget jelentett, míg az utóbbi a családalapító generáció nagyobb önállóságát, szabadságfokát hozta, de ennek áraként a munkahely és család sokszor megoldhatatlan feszültségének terhét rakta a szülők vállára – tetézve a hagyományos női és férfi szerepek átértékelésének kényszerével.

Ritkán esik szó arról, hogy ez a mindennapi élet terén végbement váltás a legnagyobb változás az emberiség belátható történetében. Történelmi léptékkel mérve „pilleidő” az élettartama: a közel száz éve indult emancipációs mozgalmakkal kezdődött, és a 2. világháború után vált tömegessé. Az új kérdések, amiket a modern nyugati életforma magával hozott társadalmi szinten máig feldolgozatlanok (miközben a zömmel kereskedelmi célú média uralta közgondolkodás mind távolabbra kerül a felelős feldolgozás lehetőségétől is).

A társadalmi szintű szembesülés és problémamegoldás kezdetét az jelenthetné, ha a kiscsaládos, kétkeresős életmodellből származó feszültségek, a problematikussá lett női és férfi szerepek kérdése hangsúlyos részévé válna legalább a középiskolai és főiskolai szintű képzésnek, nevelésnek. Az „oldja meg ki-ki, ahogy tudja” jellegű elhárítás azt jelzi, hogy a döntéshozóknak nincs bátorsága (vagy a személyes érintettség okán nincs kedve) a haladónak tekintett életformánkból adódó súlyos konfliktusokkal való szembenézésre. A felnőttek esélyegyenlőségének korában élesedik a nemek harca, s ez túl sok esetben teszi esélytelenné az érzelmi biztonságra vágyó gyermeket. S a nők esélyegyenlősége paradox módon sok esetben esélytelenné teszi a nőt a számára érzelmileg sokszor fontosabb területeken. Az emancipációs vívmányok egyoldalú ünneplése, s a belőlük adódó súlyos kérdések hárítása nemcsak hazug és felelőtlen, de kegyetlen és cinikus is.

 Életforma válság az egyházi szolgálatban 

A világ gondja nem áll meg a templom falainál.

            A reformáció óta a protestáns egyházakban általánossá lett a családos lelkészi szolgálat. Ennek vitathatatlan előnye, hogy elvileg élet - és emberközelibb közvetítést eredményezhet: a lelkész közvetlen tapasztalattal rendelkezik arról az életformáról, amelyben a pásztoroltak többsége él. A hátrányával azonban úgy tűnik máig nem szembesültünk. Néhányszáz ember lelkigondozása egész embert kívánna, nem beszélve a napjainkban legtöbb helyen a lelkészre háruló egyéb terhekről: a hitoktatás, adminisztráció, a programszervezés gondjairól.

Kevés az időnk. Még azok a „mérnöki alkatú” kollégák is időprésben vergődnek, akik jól menedzselik teendőiket – s nem vagyunk mindnyájan jó menedzserek. A jelenlegi missziói helyzet is fokozottabb igénybevételt és lelki megterhelést jelent a hivatásosoknak. S ezekhez a megnövekedett hivatásbeli terhekhez kapcsolódik a legtöbbször szintén kétgenerációs, kétkeresős életformában élő lelkészcsaládokban a gyermekek igénye az együttlétre, az anyai és apai jelenlétre, a férfi és női mintákra.

A hagyományos modell, amelyben a lelkész úgy végezte szolgálatát, hogy közben a háztartásban dolgozó papnéra hárult a családi terhek nagyobb része – kiegészítve esetenkénti gyülekezeti szolgálattal - úgy tűnik végképp a múlté. A kiscsaládban élő, akár női, akár férfi lelkészek energiája szükségképpen megoszlik család és gyülekezet között – így a gyülekezeti szolgálatra fordítható ideje is értelemszerűen kevesebb, mint független kollégáié. A korunkból fakadó kihívások ellenben nem csökkentek, sőt növekedtek – összehasonlítva a régi, keresztény értékrend uralta világban szolgáló lelkészekre háruló időbeli és lelki terheléssel.

A fentiek evidenciának tűnhetnek – ám olyan evidenciák, melyekkel a családos lelkészi életformát elfogadó egyházak nem szembesültek. A lelkészcsaládokat érintő válások növekvő száma zavart és felháborodást vált ki gyülekezeteinkben. De egyáltalán nem vagy alig esik szó arról, hogy a fájdalmas jelenség mögött nemcsak a sokat emlegetett ok: az erkölcsi értékrend egyházunkat is érintő relativizálódása húzódhat meg, hanem a kétkeresős, kiscsaládos életmodell feldolgozatlan feszültségei, az emancipációs vívmánynak tekintett növekvő arányú női szerepvállalás egyházban és társadalomban, és ezzel összefüggésben a nemi identitásválság megoldatlan nehézségei is.

-.-.- 

Nők, lelkészi szerepben – nemzetközi kitekintés 

A női ordináció – kronológia a lutheránus egyházakban 

Nézzük először, hogyan alakult történetileg a női lelkészi szolgálat elfogadása az evangélikus világegyházban? 

Női lelkészszentelések:

1929 – Hollandia

1948 – Dánia

1952 – Szlovákia

1960 – Svédország

1986 – Finnország 

Jelölés a püspöki tisztre:

1992 – Németország

1996 – Svédország

dátum nélkül: Dánia 

Ahol visszarendeződés történt:

Ausztráliai Presbiteriánus Egyház: 1974 óta ordinált nőket, 1991 óta nem.

USA – Déli Baptista Konvenció: a legnagyobb protestáns egyház az USA-ban, 16 millió taggal; a 2000-ben történt fundamentalista hatalomátvétel óta nem szentel nőket.

Hollandia: a protestáns egyházak egyesülését követően kérdésessé vált a nők szentelése.

 Az első lelkésznő a lutheránus világegyházban: Janita Auguse Hammersen, Hollandia

1922-ben egy teológushallgató a Zsinatnak szegezi a következő kérdést: teológiai stúdiumai elvégzése után egy nő betölthet-e lelkészi hivatalt?

A Zsinat elnöke – „némileg meglepve a kérdés hallatán” – azt a választ adta, hogy az egyházi törvényben nincs olyan cikkely, amely a nők ordinációját megtiltaná, és a Zsinat alapjában nyitott erre.

A női ordináció felé vezető első lépések gyorsak és komplikáció-mentesek voltak. A Zsinat zöld utat adott, a gyakorlati következmények alaposabb átgondolása nélkül.

Janina a lelkigondozás és az ifjúsági munkába való „besegítés” után kapcsolódhatott be a szentségek kiszolgáltatásába. Ezek maradtak önálló lelkészi munkájának hangsúlyos területei is. A gyülekezet élete vezetése alatt felvirágzott.

Hasonlóan az „első generációs” lelkésznőkhöz – ő sem volt férjnél. Gyülekezetének gyermekekei különösen is közel álltak szívéhez. Női példaképei nem lehettek – ő maga vált az utána jövő lelkésznők példaképévé. Hűsége a család – és beteglátogatásban példaértékű. Semmi sem volt számára terhes, semmilyen áldozatot nem kímélt, csak hogy gyülekezetét összetarthassa. Különleges lelkigondozói tehetségére és bölcsességére a világháború idején fokozott szükség volt.

(Zárójelben: az első ordinált lelkésznő hazájában, Hollandiában a nemrég egyesült Holland Protestáns Egyház – a reformátusok jobboldali szárnyának „köszönhetően” – ismét megkérdőjelezte a nők ordinációját…) 

Szemelvények egy parázs vitából – pro és kontra 

2002 nyara, Finnország – egy újságcikk kérdőjelei

 „A meleg finn nyár egyik legforróbb témája a nők ordinációja. Nyilvánosságra került egy eset, mely szerint egy újonnan megválasztott paróchus megtagadta, hogy nőkkel együtt szolgáljon istentiszteleteken. Ennek következtében több lelkésznő elhagyta a gyülekezetet, és hívek tucatjai léptek ki az egyházból. Finnországnak van „Egyenlőségi Aktája”, de úgy tűnik, hogy az nem működik az egyház egyes területein. (Emlékeztetőül: Finnország 1986 óta ordinál nőket; a lelkészek 30%, a paróchusoknak csupán 4,2 %-a nő. Nők nem töltenek be püspöki tisztet, de jelölhetők. 1999-es felmérés szerint a gyülekezeti munkások 10%-a elvben ellenezte a nők ordinációját, de gyakorlatban elfogadja őket munkatársnak. 3%-uk megtagadta, hogy nőkkel dolgozzon együtt.” 

Missouri-Synod

A jelenlegi egyházelnök, Dr. A. L. Barry – bibliai helyek felsorolása után – így ír egy dolgozatában a női lelkészségről:  

„Az az egyház, amely hű akar maradni Isten igéjéhez, nem engedheti meg a nők ordinációját a lelkészi hivatalba.

A nők ordinációja nem emberi jogi, vagy egyházi hagyomány kérdése, nem is emberi véleményé vagy szokásjogé. Nem is a nők elleni diszkrimináció dolga…

Kultúránk sok szociális reformere szeretné elhitetni velünk, hogy férfi és nő teljesen felcserélhető, és hogy Isten-adta különbségeinknek nincsenek következményei földi életünkben. Nem csupán a természettel, hanem a Bibliával sem egyeztethető ez össze. Férfi és nő együtt teremtetett az Isten képmására, de Isten különböző és különleges teremtménye. …

Az egyházban is Isten különböző, de egymást kiegészítő feladatokkal és felelősséggel ruházta fel őket. Isten csupán egyes, arra felkészült férfiakat bízott meg a lelkészi szolgálattal, hogy Jézus Krisztus reprezentánsai legyenek. …

Más egyházakkal szembeni nézet-különbségünk a Bibliával, mint Szentírással szembeni attitűdünk különbözőségében rejlik. A Szentírás Isten tökéletes és hibátlan kinyilatkoztatása, amely felett nem nézhetünk át és nem változtathatjuk meg. A nőket ordináló egyházak Pál apostol írásait magán-véleményének tekintik, és közben elfelejtik, hányszor hangsúlyozta maga Pál is, hogy ezt nem ő mondja, hanem az Úr parancsolja….

Hithű lutheránusok hogyan viszonyuljanak a nők ordinációjához? Szeretettel és gyengéden kell azokkal az emberekkel bánnunk, akik a nőket ordináló egyházakhoz tartoznak. Sok esetben egyszerűen tudatlanok, hogyan és miért is történt ez…

Milyen szerencsétlen dolog, ha megengedjük magunknak, hogy „jogainkért” való én-központú követeléseinket hangoztassuk és közben levesszük szemünket Istennek a szolgálatra való elhívásáról. Ha olyat követelünk Istentől, amit ő nem adott meg nekünk, ez éppen ellentéte annak, amit az Isten-gyermekség jelent….” 

Az Ausztrál Anglikán Egyház Zsinatának vitája a nők püspökké választásáról ((2001, július)

Kontra – egy nő tollából: „Mikor ellenezzük, nem 1-2 versre alapozunk Pál tanításában – akkor még mondhatnánk, hogy a nők elutasítása kortünet volt,; hanem a Szentírás konzisztens tanítására. Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a nők egyházi szolgálatba állítása a Szentlélek új szele, és nem napjaink tornádója, amely messzire elfújja 2 évezred gyakorlatát, mely az egyház vezetését kizárólag férfiakra bízta…”

Pro – egy férfi tollából: „Ha nem lennének női püspökök, ezzel azt jelentenénk ki, hogy a papság és a keresztyénség megosztott: férfiakra, akik vezethetik az egyházat, és nőkre, akik nem. A női püspökség kérdését nem teológiai alapon terjesztettem elő – hiszen az már tisztázódott akkor, amikor nőket szenteltünk fel pappá és diakónussá. A Szentírás imádságos tanulmányozása, az egyháztörténet és a hagyomány meggyőztek minket arról, hogy ez a változás Istentől való. Az elmúlt 9 év, melyben tanúi lehettünk a női papi szolgálatnak, bőven meggyőzött minket erről.” 

Az Ausztrál Evangélikus Egyház Zsinata 2000-ben elutasította a nők lelkésszé szentelését. A lutheránus egyházelnök nyilatkozata: „Mi olyan egyház vagyunk, amely az Írást nagyon komolyan veszi, ezen az alapon tárgyalunk, és nem szociológiai alapokon.” 

A nők ordinációja – az ökumenikus párbeszédben 

A 131 LVSZ-tagegyház  több, mint 2/3-a ordinál nőket. 

1916-ban William Temple anglikán püspök és teológus, az ökumené egyik XX. századi élharcosa, az egyház látható egységének szószólója, így fogalmazta meg a női ordináció dilemmáját: „Szeretném látni a nők ordinációját. De bármilyen óhajtott is lenne ez, a hatása meglehet (sőt valószínű) a keresztyénség újra-egyesülésének a visszavetése. És az egyház újbóli látható egysége a fontosabb.” 

1948, Amszterdam, az Egyházak Világtanácsának megalakulása – riport a világgyűlésről:

„Az egyházak nem értettek egyet a nők teljes egyházi szolgálatának fontos kérdésében. Egyes országok teológiai okokból nincsenek felkészülve a kérdés tárgyalására; mások megengednek részleges, de nem teljes szolgálatot; megint másokban a nőket teljes szolgálatra bocsátják. Még az utóbbiakban is a szociális beidegződések és a közvélemény sok akadályt állít a nők elé. Megint más egyházakban a lelkészhiány támaszt sürgős gyakorlati és lelki problémákat. Azok, akik a nőket be kívánják állítani a teljes lelkészi szolgálatba, meg vannak győződve arról, hogy amíg ez meg nem valósul, addig az egyház nem nyerheti el teljes egészségét és hatalmát.” 

Az ortodox egyházak a szentségi papság férfi-jellegét fenntartják, ekkléziológiai okokból:

1. Jézus Krisztus Urunk példáján tájékozódva, aki nem választott egy nőt sem apostolai közé;

2. Az Istenszülő (Theotokosz) példáján, aki nem gyakorolt szentségi papi funkciót az egyházban, habár méltónak találtatott arra, hogy a megtestesült Fiú és az Isten igéjének anyja legyen;

3. Az apostoli tradícióján tájékozódva, akik – követve az Úr példáját – soha nem ordináltak nőt;

4. Pál tanítása alapján, aki kijelölte a nők egyházi szolgálatának rendjét;

5. Az analógia kritériuma alapján, amely szerint – ha a nők szentségi papsága megengedett lenne, akkor azt az Istenanya gyakorolta volna.

Mindezeket egybevetve a diakonátus rendjének újra-fogalmazása elkerülhetetlen. 

Ortodox vélemény szerint a „…női ordináció nyugati jelenség – azokban az egyházakban, amelyekben nincs meg a Mária iránti mélységes tisztelet. Olyan egyházak ezek,  amelyek szociológiai okból engedtek a társadalomi nyomásnak, hogy egyenlő státuszt biztosítsanak a nőknek és férfiaknak az egyházban is.” Az ortodox egyház számára a teológiai (biblikus és patrisztikai) hagyomány sokkal fontosabb, mint a szociális, kulturális és antropológiai kontextus, melyen – úgy tűnik – az egyházak manapság tájékozódnak. Az egyházaknak számításba kell venniük a szociális fejlődést, de nem az egyháznak kell magát úgy átformálnia, hogy beleilljék bizonyos szociális mintákba, hanem azt kellene elérnie, hogy a társadalmat formálja át a Krisztus által képviselt értékekre. „Nem vesszük észre – kérdezik - , hogy az ökumenikus közeledés eddigi eredményeit, az egyház látható egységének vízióját veszélyeztetjük, amikor ilyen megosztó témát feszegetünk, mint a nők ordinációja?”

 Viták a katolikus egyházban

A katolikus egyház hivatalos állásfoglalása, miként az anglikán és fundamentalista ellenzők is, lényegében az ortodox érvelés mentén halad. „A Hittani Kongregáció 1995-ös nyilatkozata, visszautalva VI. Pál és II. János Pál állásfoglalására, a nők papságát elvető kétezer éves állandó tradíciót a hit letéteményébe a depositum fidei-be sorolja. Ennek alapján tagadja (II. János Pál szavait idézve), hogy az egyháznak joga lenne ezt a tradí­ciót megváltoztatva a nőknek is kiszolgáltatni a pappá szentelés szentségét. A nők fel-nem-szentelhetősége, úgy látszik, csalatkozhatatlan hittétel. Mármost a II. vatikáni zsinat nyo­mában megújuló katolikus teológia alapján sokan nem isme­rik el a Hittani Kongregáció érvelésének végső következteté­sét. Sem a csalatkozhatatlanság formális tényéből, sem a nem felszentelhetőség bibliai gyökereiből, sem pedig az egyház hűségéből a kétezer éves tradícióhoz nem vezethető le a nők kizárása a papi rendből. A vita még nincs lezárva…” – olvassuk egy 1997-es tanulmányban.

 Anglikán világegyház

         A praktikus okok esetenként felülírják a teológiai ellenérveket. Az anglikán egyházban az első női papszentelés 1943-ban volt Hongkongban a férfi paphiány idején. (A hölgy később az angliai egyházi elöljárók nyomására lemondott arról a jogáról, hogy papként tevékenykedjék.)

Az első szabályos női papszentelés csupán három évtized múlva, 1971-ben volt az anglikán közösségben: Joyce Bennetté.

„Az egyházon belüli mozgalmak egymást erősítve kapcso­lódtak össze az általános nőmozgalommal. Ezt támogatta az a meggyőződés, hogy a nőknek a férfiakéval egyenlő jogai lehetnek a társadalomban, beleértve a felelős pozíciókba kerülés azonos feltételeit is. Tehát nemcsak a szavazati jogról és az „azonos munkáért azonos bért" elvéről volt szó, hanem arról, hogy egy munkát kereső személyről képességei és végzettsége, nem pedig a neme alapján döntsenek. A nemek egyenjogúságáról szóló tör­vényt (Sex Discrimination Act) 1976-ban fogadták el, amely sze­rint törvénytelen, ha a munkaadók és a szállásadók hátrányosan megkülönböztetnek bárkit is a neme miatt. A vallásos testületek azonban nem esnek a törvény hatálya alá.”

    Érdekesség: Angliában az egyik, a nők szentelését ellenző radikális csoportot nők alkották: Nők a Nők Felszentelése Ellen (Women Against the Ordination of Women). Ez a küzdelem két szélsőséget egyesített az anglikán egyházon belül: az ún. anglo-katolikusokat és az evangéliumiak fundamentalista szárnyát. 

Melyek a papszentelés ellen és mellette szóló érvek?

Sandra Palmer, a manchesteri Metropolitan University-n tanító teológus az anglikán egyházban zajló vitát röviden így összegzi:

„Az ellene felhozott érvek központjában az áll, hogy a pap az ol­tárnál Krisztust képviseli, Krisztus férfi volt, ezért nő nem rep­rezentálhatja őt. Ez a nézőpont teológiailag alapvetően téves. A egyházatyák tanítása az volt, hogy az Isten emberré lett Krisz­tusban, és azt állítani, hogy a papnak Krisztust embersége min­den mozzanatában is képviselnie kell, logikailag oda vezet, hogy a papnak egyúttal galileai zsidónak is kell lennie… A teoló­gus Rosemary Reuther rámutatott: „Ha egy nő nem képviselheti Krisztust az oltárnál, hogy képviselheti Krisztus a nőket a ke­resztfán?”

- A második érv a nők pappá szentelése ellen az, hogy Krisztus csak férfiakat választott tanítványainak. Ha akarta volna a nők papságát, választott volna nőket is. Ezzel szemben meg kell je­gyeznünk, hogy a pogányok közül sem választott senkit tanítvá­nyul…mégis világszerte nagyon kevés zsidó van a papságban. Sok bizonyíték van viszont arra, hogy kezdetben a nők számos jelentős pozícióval rendelkeztek az ősegyházban. Elisabeth Schussler Fiorenza egyike annak a nagyszámú teológusnak, aki kimutatta, hogy szerepük az ősegyházban megfelel a mai papsá­génak.

- A harmadik érv, amelyik főleg az evangéliumi irányzat követőitől származik az, hogy a nők fele­lőssége az egyházban Pál apostol tanításával ellentétes (Pl. l Kor.11,3-12; l Tim1,9-15). Ez erőteljes érv azok számára, akik a Biblia tanítását betű szerint értelmezik, habár megkér­dezhetnénk, hogy az Újszövetség más helyeit miért nem értelme­zik ugyanígy betű szerint, ugyanakkor túl nagy hangsúlyt helyeznek olyan versekre mint 'a „másik arcunk odafordítására" a hegyi beszédben, és Pál apostol tanítására a fej befedéséről. Mások, köztük sok evangéliumi, azzal érvel, hogy Pál korának embere volt, saját korának megfelelően beszélt. Nem kérdőjelez­te meg a nők helyzetét a társadalomban, ahogy a rabszolgaság tényét sem. Ez azt sugallja, hogy világos teológiai állásfoglalásának, mely szerint nincs sem pogány, sem zsidó, sem férfi, sem nő Krisztusban (Gal 3,28) van elsőbbsége a mulandó gyakorlati szokásokkal és az erőltetett analógiákkal szemben.”

- A negyedik érv a már jelzett ökumenikus probléma. 

Nők a Lutheránus Világszövetségben  

A női képviselet lassú elfogadása

Sajnos, a női ordinációval kapcsolatos elméleti LVSZ-állásfoglalással nem találkoztunk. De elég tanulságos történet a méltányos női képviselet megvalósulása a Világszövetség gyűlésein és programjaiban.

Az alakuló gyűlésen, Lundban a küldöttek kevesebb, mint 3%-a volt nő (a 178 résztvevőből – eltérő források szerint – 2, 4, ill. 5). Egyikük egy amerikai diakonissza nővér, aki személyében először került női elnök az amerikai diakonissza-konferencia élére! A nők- és egyházi szerepük - a nagygyűlések riportjaiban egy-egy mondatot, ha kaptak. A kezdeti „felállás”: a nők külön bizottságban dolgoztak az első nagygyűléseken: Hannover, 1952). A női lelkiség központjai (pl. Stein, Bajorország) álltak a világméretű női összefogás és szerveződés élére, melynek eredményeként a világgyűlések előtt előkészítő női konferenciákat kezdtek tartani.

Az LVSZ munkabizottságaiba – így a legzártabb és legelérhetetlenebb – teológiai bizottságba is bekéredzkedtek (Helsinki, 1963). Az áttörés 1970-ben, Evianban történt (társadalmi kontextus: emancipációs mozgalmak, feminista teológia első hulláma, gyarmati felszabadulás). Megalakult az LVSZ Női Osztálya, melynek első vezetője a magyar származású Éva Zabolai-Csekme lett – a felszabadulás-és feminista teológia úttörője. „Az első években az előítéletek, nevetségessé tétel és totális félreértés érájában kellett dolgozni” – írja. Ez volt az az idő, amikor az emberi-jogi paradigmát a teológiai paradigma váltotta fel. „Az ige terjesztése csak egy újfajta, krisztusi közösségben képzelhető el, amely meghaladja a szegény és gazdag, … nő és férfi közötti határokat.” – olvassuk az 1970-es Nagygyűlés beszámolójában.

A történelmi áttekintésben látjuk, hogy, hogy ebben az időben vált lehetővé a nők ordinációja a legtöbb tagegyházban. Ezzel egy időben az LVSZ Női Osztályának figyelme a női vezetőképzésre fordult, és nem kevesebb, mint 10 szemináriumot tartottak szerte a világon, melyek azt célozták, hogy a hivatalos egyházi szolgálatba lépő nőket vezetői képességekkel felruházzák.

A budapesti Nagygyűlés volt az első, amely a női részvétel kvótáját meghatározta: legalább 40% gyűléseken, ösztöndíjakban egyaránt. Ez volt az az év, amikor nyilvánosan megtörtént a szexizmus bűnének megvallása. Ezt olvassuk a 84-es Nagygyűlés dokumentációjában, Dieter Knall osztrák püspök tollából: „Az Egyház tanúskodását és szolgálatát még mindig megbénítja az, hogy tagjait nem egyenlően értékeli. Az Evangélium terjedése és az egyházak gazdagodása céljából be kell ismernünk, és le kell győznünk a szexizmust, amely a nők részvételét az egyházban és a társadalomban tagadja és korlátozza.”

S hogy a nők helyzete, megítélése valóban radikálisan javult-e az egyházban, arra álljon itt egy szomorú példa: 1987-ben az LVSZ Központi Tanácsának ajánlására a főtitkár levelet küldött minden tagegyháznak, hogy felmérje a nők részvételét a tagegyházakban és az LVSZ-ben. Összesen 8 (!) válasz érkezett, melyből 6 foglalkozott a témával…. 

Végezetül

Ami a női szolgálat fogadtatását illeti, tapasztalataink meglehetősen sokszínűek. Hallottunk férfi lelkészkollégától durván ellenséges megnyilvánulást: - Nekem vattások ne szolgáljanak az oltárnál! – mondta; de gyakrabban találkoztunk idős férfi presbiterek hálájával, amint megköszönik az „asszonyi igehirdetést”.

            Miként az 1987-es LVSZ-felmérés fogadtatása is sejteti, az egyházak, ha el is fogadják a nők ordinációját, csak nehezen szembesülnek azokkal a gondokkal, melyeket a nők sajátos családi helyzete jelent a szolgálatban - és azzal a mentalitásbeli különbözőséggel, amit a nők képviselnek: másfajta értékrendjükkel, kifejezési módjukkal, vezetői stílusukkal. Akkor és csak akkor mondható el, hogy az egyház, mint kiküldő közösség valóban szembesült a problémával, ha a képzésben is hangsúlyt kap az intellektuális, teológiai felkészítés mellett az érzelmi, akarati megerősítés. Ha a lelkész, legyen nő vagy férfi, nem tudja kezelni a kettős elvárás terheit, előbb-utóbb papi szolgálata is válságba kerül. S ha küldő egyháza nem is szembesíti azzal, hogy nagyon keskeny útra lép, talán a legkeskenyebbre, akkor éppoly védtelen lesz az összeomlás ellen, mint Ingmar Bergman ünnepelt művésznője gyermekének kérdéseivel szemben.

            Nálunk is, akárcsak 1943-ban, Hongkongban, nem teológiai, hanem gyakorlati okok vezettek a női szolgálat bevezetéséhez. Kevés volt a férfi jelentkező. S a nők jöttek, jönnek hűségesen azóta is. De nem elég igénybe venni a szolgálatukat, hanem a felkészítés során ténylegesen segíteni is kell őket, hogy család és hivatás megfeszítő elvárásai között ép lélekkel meg is maradhassak a szolgálatban.

-.-.-

Szent Ágostonról maradt fent egy különös, szép történet. Halálának évében, 430-ban a vandál törzsek már három hónapja ostromolták Hyppo városát. Gyülekezetének tagjai kétségbeesetten kérdezték a haldokló püspököt: - Mit tegyünk, atyánk? Ágoston utolsó erejével egyre csak ezt ismételte: „Redeamus in cor! Redeamus in cor!” Térjetek vissza a szívbe!

Talán ez lehetett a Nyugat Tanítójának utolsó életgyónása.

A női lelkészi szolgálatnak ez lehet a legfontosabb értéke, rendeltetése: segíteni abban, hogy a mély válságban élő nyugati egyház visszatérjen a szívhez. 

(Együtt gondolkodtunk a dolgon, együtt írtuk, így együtt is írjuk alá.) 

                                                             Kovácsné Tóth Márta és Kovács Imre