A mesterséges valóságok és a valóság – Korunk népbetegsége a média- és internet-függőség

Valóság a Valóság?

Philippe Starck (*1949) francia építész, designer vezette be a művészetekben a „dematerializáció” fogalmát, amit előtte csak a tőzsdei pénzügyi műveleteknél használtak. Ott ez azt jelenti, hogy a különböző értékek, pénzek, értékpapírosok már nem léteznek megfogható „papíros-formában”, hanem „dematerializálódtak”, azaz csak az interneten léteznek. Ő a designról, mint képernyőnkön megjelenő virtuális világról beszél, ami helyettesítheti az anyagi formában megjelenő valóságot. Az „augmented reality”  =  kiterjesztett, kibővített valóság azt is    jelenti, hogy amikor mobilkameránk valamelyik irányban felvesz valamit, mögötte, annak irányában más is megjelenhet és fantáziánkban társul a képhez.

A „látszat és valóság” régi filozófiai kérdései, a lételmélet/ontológia és az ismeretelmélet problémái húzódnak meg az „augmented reality”  mögött, hiszen a régi görög bölcselőktől kezdve Kant elméletén keresztül (nincs magánvaló, „Ding an sich”-realitás!) máig húzódik a kép. Itt most nincs helye és ideje a filozófiatörténeti összefoglalásnak, de miudenképpen meg kell említenem egy mai befolyásos gondolkodót, annál is inkább, mert vitába szeretnék szállni a Lelkipásztorban leközölt Novotny Dániel-féle bevezetővel. Jobban értjük a problémát ugyanis, ha a posztmodernizmus egyik jelentős képviselőjéhez, Jean Baudrillard (1929-2007) francia filozófushoz és szociológushoz fordulunk. [1]   

A posztmodernizmus az építészet, a művészetek területén jelent meg a 20. század közepén. A felvilágosodás óta a világ un. nyugati felén uralkodó életérzések, gondolatok modernizmusával szakítani igyekeztek. A kritika és kiábrándulás, a gazdasági-politikai materializmusra épülő társadalom bírálata megerősödött..[2] Baudrillard „szimulakre-elmélete” szerint a mai média világában a valóság helyett annak csak másolatát, torzított formáját kapjuk, amint ezt kifejtette a „La Guerre de Golfe n’pas eu Lieu” – Az öbölháború nem történt meg” című könyvében (1991). A valóság – realitás felderítésére, megfigyelésére késztet ugyan a pszichoanalízis szerint bennünk levő „valóság-elv”, azonban az „öröm-elv” érvényesülésével vágyaink, életfolytatásunk igazodni kénytelen a média valóságot dekonstruktuáló körülményeihez.

A Lelkipásztorban megjelent bevezetésben[3] a szerző magától értetődőnek veszi, hogy a posztmodern paradigmaváltás már megtörtént és „a jelenkor embere már egy posztmodern világ szülötte”. ... „szakít a tekintélyelvű, hierarchikus, alárendelő rendszerekkel, amelyek csak elválasztanak/kiválasztanak és megbélyegeznek mindent és mindenkit, helyette a posztmodern egy kizárólag mellérendelő, kombináló, kölcsönösen résztvevő, játékos anarchiát jelenít meg, ami tele van tökéletesen egyenértékű, egymás mellett létező igazságokkal, valóságokkal....”

Több kérdés is adódik itt! Vajon a posztmodern ember teremti a posztmodern világot vagy a posztmodern  világ teremti a posztmodern embert?  Melyik ez az „ember”, ez a „társadalom”, mert nyilvánvaló, hogy nem egyéni teljesítményekről van szó? Vajon Európa, Amerika, Ázsia, Afrika országai hol illenek bele ebbe a képbe? Hol vagyunk mi, magyarok, hol vagyunk mi, magyarországi evangélikusok ebben a képben, ahol „már szakítottak a tekintélyelvű, hierarchikus, alárendelő rendszerekkel”?  Nekem a leírásból legjobban a helyzetünkre alkalmazott „játékos anarchia” tetszik!

Nem osztom  azt a véleményt, hogy „a jelenkor embere már egy posztmodern világ szülötte”! Nagyon kockázatos és teljesen félrevezető, ha mai bonyolult és változatos világunkat egyetlen jelzővel, azaz a „posztmodern” jelzővel  próbáljuk körülírni. Azt elfogadom, hogy megjelennek posztmodern vonások körülöttünk és hatnak reánk, családunkra, egyházunkra a különböző posztmodern jellegzetességek, azt azonban határozottan elutasítom és tévedésnek tartom, hogy ...”óriási távlatok” lennének „a posztmodern alternatívában, egy multireális, sokvalóságú világképre épülő teológiában”. Tévútnak tartom „a sokszoros/végtelen számú párhuzamos valóság létezésére építő, abszolút valóság helyett az aktuálisról beszélő, felsőbbrendű igazság helyett találkozásról szóló életközeli (létközeli) teológiát”.

Média- és internet-függőség

Akár modern, akár posztmodern világnak tartjuk mai valóságunkat, az mindenképpen feltűnő jelenség, mennyire növekszik a média- és ineternet-függőség. A rekordot a világstatisztika szerint Dél-Korea vezeti. Olvashatunk arról, hogy Amerikában megjelent az alkoholisták példájára az „Anonym-net-függők Klubja” mozgalom. A videómegosztó szájtok, közösségi oldalak, mint a Facebook, az online flash játékok szenvedélyes hívei ma ott szerepelnek a „Mentális rendellenességek statisztikai és kezelési kézikönyve” (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) felsorolásaiban. Függőségi teszteket találunk és önellenőrzést végezhetünk a Házipatika vagy a WEBBeteg segítségével (Internet-függőségi tesztek). Gyermek- és ifjúsági, gyülekezeti köreinkben mérjük fel, hol állunk ebben a kérdésben.

Figyelemre méltó szempontnak tartom, mint általában a hasonló etikai kérdéseknél, hogy nem az internet a „gonosz”, hanem annak helytelen használatából adódnak a problémák. Egy kés magában se nem jó, se nem rossz, hanem a használata a döntő, hiszen lehet vele kenyeret vágni vagy a másik oldalába döfni.  Ha valaki az internetes játékok egyik magasabb képzettséget igénylő és ezt a képzettséget fejlesztő programjába, a most megjelent és a Facebookon található  „The Seventh Continent” című játékba kezd bele, intelligenciát fejlesztő tevékenységet folytat. Sajnos, az erőszakot, kegyetlenséget, embertelenséget, alantas ösztönöket felhasználó és tovább építő programokat is bőven találunk, valamint ismeretesek a szexre, pedofiliára kihegyezett műsorok. Szülői gyermekvédő egyesületek, média-törvényeket fabrikáló parlamentek és jogvédő csoportok mind  tehetetlenek akár Európában, akár Amerikában is. Próbálkoznak ugyan technikai eszközökkel, a helytelennek, károsnak ítélt  programok automatikus blokkolásával, ez azonban csak a televízió műsorkinálatában szokott sikerülni. A világhálón ezernyi  módszer segít abban, hogy  bármit  megkeressünk és bármit feltegyünk.  Mi lehet hát a megoldás az internet-függőség kérdésében?   

Az internet-függőség személyes felismerését segíthetik a különböző, előbb említett internetes tesztek. Családi, gyülekezeti oldalról az a legnagyobb eredmény, ha az illetőt a képernyő előtti magányából sikerül kisebb-nagyobb emberi közösségbe becsalogatni és oda beépíteni, esetleg úgy, hogy hasznos, másokat, a köz javát segítő feladatot kap, például rábízni a gyülekezeti honlap kiépítését és ezzel kapcsolatban az állandó anyaggyűjtést.

Ezt a függőséget ma általában nem szokta a magyar társadalom a veszélyeik tekintetében sokkal inkább fenyegető dohányzás, alkoholizmus és kábítószerfüggés mellé sorolni. Inkább a magatartásbeli addikciók és a kóros játékszenvedély – kártya, szerencsejátékok, lottó-totó, „félkarú rablók” –  sorába  tartozónak vélik. Ma azonban egyre több felől kapunk jelzést arról, hogy a szenvedély egyéni egészségügyi károsodásokkal, a családi kapcsolatok bomlásával, az emberi kapcsolatok elhanyagolásával jár („Cyber-özvegyek”). A saját személyiséget „álarcos formában” megjelenítő, felelősség és sokszor cél nélkül, „szórakozásból” hajszolt felületes kapcsolatokban megjelennek a kifejezett csalásokra és félrevezetésre berendezkedő kalandorok is. Minden olyan függőséget már betegségnek mondhatunk, ahol valakinek károsodnak az egyéni egészségi, családi, szociális, foglalkozásbeli tevékenységei. A pszichiáterek és pszichológusok számára hazánk  ezen a területen is egyre betegebb népessége komoly kihívást jelent.

Egyházként, gyülekezeteinkben  Jézus Krisztus követőiként ezen a területen is hirdetnünk és életünkkel kell képviselnünk Isten léleképító és közösségépítő szeretetét! Mindnyájunkon múlik, vajon képesek leszünk-é erre egyházunkban.

*****

[1] Jean Baudrillard magyar nyelven megjelent művei: A tárgyak rendszere, Gondolat, 1987; Amerika, Magvető, 1996; A rossz transzparenciája, Balassi, 1997; Az utolsó előtti pillanat, Magvető, 2000; A művészet összeesküvése, Műcsarnok, 2009.

[2] Lásd: Google: Postmodernizmus – Apológia Kutatóközpont; Google: A posztmodern-probléma – Korunk, stb.