A kórházmisszió tavaszi konferenciáján: A segítő kéz...
2010. március 5-6-án rendezték meg a kórházmisszió tavaszi konferenciáját Leányfalun, a Szent Gellért lelkigyakorlatos házban. Mintegy 20 önkéntes segítő jött el erre az alkalomra, különböző felekezetekből, akik már évek óta részt vesznek az alkalmakon. A téma: Külső-belső konfliktusainkról szólt, az előadók pedig a következők voltak: Gregersen Labossa György evangélikus lelkész, a diakóniai bizottság vezetője, Buda Annamária diakóniai osztályvezető, Balogh Éva, Heinemann Ildikó, Honti Irén és Kulcsár Zsuzsa kórházlelkészek. Az alkalomról több beszámolót is kaptunk, most Nagy Rózsa, a Kiskunhalasi Evangélikus Gyülekezet önkéntes segítőjének gondolatait tesszük közkinccsé.
A segítő kéz…
Amikor a kiterített sok kép között meg kellett találnom azt az egyet, amely a legjobban kifejezi a számomra azt, ami egész lényemet áthatja, akkor választásom arra a képre esett, ami különböző színű kezeket ábrázolt.
Amikor a kiterített sok kép között meg kellett találnom azt az egyet, amely a legjobban kifejezi a számomra azt, ami egész lényemet áthatja, akkor választásom arra a képre esett, ami különböző színű kezeket ábrázolt.
Amikor a kiterített sok kép között meg kellett találnom azt az egyet, amely a legjobban kifejezi a számomra azt, ami egész lényemet áthatja, akkor választásom arra a képre esett, ami különböző színű kezeket ábrázolt.
A kép számomra különös jelentőségű, mert hitvallásom alapját ez a néhány sor fejezi ki leginkább:
„Kezet csak megfogni szabad, elengedni vétek, ellökni átok. Egymásba simuló kezek tartják össze az egész világot.”
Ez az a testrészünk, ami megalkotja és a fizikai szinten létrehozza azt, ami a gondolatainkban megszületik. Ugyanakkor a kezet használjuk érzéseink kifejezésére is. Egy ökölbe szoruló kéz nem sok jóval bíztat, de egy áldó, simogató kéz életeket, sorsokat képes megváltoztatni. Az angyalok, mint a Teremtő kinyújtott kezei óvnak, segítenek bennünket életünk útján. Mi emberek szívünk szeretetét, egy embertársaink felé kinyújtott kézzel, egy öleléssel vagy simogatással fejezzük ki.
Amikor a csoport valamennyi tagja megfogalmazta, hogy mi az a belső indíttatás, késztetés, ami elindította abban, hogy a különböző módon sérült embereket támogassák, igencsak egymásba értek Isten tenyerén a kinyújtott kezek. A különböző indíttatások, mint számtalan kis patak egy közös mederbe igyekezett, ahol tóvá duzzadva, már komoly erőt képviselt. Így lett a csoportból egy meghatározott feladatra szövetkezett közösség, amely Krisztus támogató jelenléte által emelkedett égi magasságokba.
Ez a fény ragyogta be a két napon áthúzódó együttlétet, ahol egymás tapasztalatából merítve minden résztvevő lelkiekben gyarapodva térhetett vissza, ahhoz a „hétköznapi” tevékenységhez, ami a rászorulók segítésében nyilvánul meg.
