A kettő közül melyiket válasszam? – Avagy miért érdemes korán felkelni egy teológushallgatónak?
Budapest – 2011. szeptember 9-én az Evangélikus Hittudományi Egyetemen (EHE) tanévnyitó istentiszteletet tartottak. Dr. Szabó lajos rektor itt elhangzott beszédét az alábbiakban olvashatják. Szöveg: dr. Szabó Lajos
Szükségünk van a jó kérdésre
Ha esetleg az új felsőoktatási törvény miatt újra divatba jön majd a részletes szóbeli felvételi az egyetemünkön, akkor lenne egy ajánlásom. Elég lenne egy kérdést feltenni: nevezzen meg a jelentkező egy jó okot, amiért érdemes ma evangélikusnak lenni. Doktoranduszi ösztöndíjról hazaérkező fiam hívta fel a figyelmemet Eilert Herms pár éve még Tübingenben tanító rendszeres professzor egyik tanulmányára, amelyben arra az okkal népszerű, és a hesszeni evangélikus egyház logójára felkerült mondatra reagál: „Evangelisch aus gutem Grund”.
Ezt a rövid – identitás-meghatározást és meghívást egyszerre tartalmazó -–mondatot azért elemzi Herms, mert világosan látja, hogy ma erre a kérdésre szükséges igazán felelni. Mert telitalálat ez a téma. Ép ésszel erre a kérdésre csak jó dolgokat mond az ember. Még az evangélikusságról is. Például azt, hogy megéri és jó evangélikusnak lenni, mert ez egy felvilágosult, modern, hierarchiától mentes, toleráns, befogadó fajtája a keresztyén felekezeteknek. Ha valóban ezt tapasztaljuk. Gond akkor van, ha a sok megszokott jelző annyira már nem illik ránk.
Vérbeli rendszeres teológusként azonban Herms nem tér ilyen „praktikus” mellékvágányra, hanem azt mondja, hogy erre a kérdésre is csak a lényeggel szabad felelni. Nem külső jelzőkkel, hanem a középponti lényeg megfogalmazásával, és ma jól érthető módon. A teológiai esszenciával. Vagyis a dogmatika nyelvén: a kérdés az, hogy mit jelent evangélikusnak lenni. A felelet így hangzik: „evangélikusnak lenni annyi, hogy értjük a keresztyén szabadság reformátori újrafelfedezését, és ezzel teljesen meg vagyunk fertőzve.” („angesteckt zu sein”) Majd így folytatja: „ A keresztyén szabadság reformátori újrafelfedezése nem puszta teóriák története, hanem először és utoljára is élménytörténet. Mint az igazi emberi élettörténetek, amelyek folyamatosan megélt történetek, amelyek nyomokat hagynak és embereket tanítanak.” Így az evangélikus felfogás szerint, életközeli és az életet érintő módon lehet teológiai munkát végezni.
A teológiai elmélet és a kegyesség viszonya
Egy fiatal doktoranduszunk Mária és Márta történetéről tartott bibliatanulmányt a hatodévesek évkezdő, szeptemberi konzultációján. Nagyon határozottan azt éreztem az előadása alatt, hogy meglepő módon, szinte egyenlőségi jelet tesz a két szereplő, a két mentalitás közé. Simán összekapcsolta a praktikust és a merengőt. Pedig Jézus kijelentése elég egyértelműnek látszik első hallásra. Magamban is elgondolkodtam azon, hogy életem során hányféle megközelítésben hallottam és prédikáltam ezt a történetet, és milyen hatalmas határozottsággal került hol ide, hol oda a hangsúly. De emlékemben vannak még hittanórák és ifjúsági órák, igehirdetési gyakorlatok is, ahol késhegyre menő vita alakult ki arról, hogy melyik magatartás és melyik szereplő igazán a fontosabb, melyik a követendő példa. Az aktivitás, vagy a csendes lelkiség. A nyüzsgés vagy az elmélyedés. A mozgás, vagy az alázatos odafigyelés. Most a sokféle írásmagyarázati megközelítés bemutatásával megerősödött bennem az, hogy óvatosabbnak kell lennünk a végletes megfogalmazásokat illetően, vagy a megmásíthatatlannak kikiáltott véleményünkkel kapcsolatban.
Ma egy különleges helyzet állt elő a lelkészképzés, teológiai képzés összefüggésében: egyre hangosabban keressük a szellemi és lelki tartalmakat, mert érezhető az erőtlenség és a hatástalanság több területen is az egyházi életben. Ez sok esetben egyenlő azzal, hogy nincs meg az igazi öröm és lelkesedés az egyházban, aminek együtt kellene járnia a keresztyénség puszta jelenlétével. Egyfajta modern kori evangéliumi életkedv hiányzik az egyházból. Túl merev és túl hivatalos. Túl távoli, és túlkomplikált. Túlzottan szervezeti és kevésbé spontán. Így az életformája sem növekedést, hanem jobb esetben is maximum túlélést tükröz. Inkább hivatalos hangvétel uralkodik benne, mintsem a közvetlen, vagy életközeli szó. Európára nézve fokozottan igaz ez. Vajon miért távolodunk el ennyire az eredeti és örömteli sajátosságunktól: az élettől és az örömtől?
Ha a hosszabb távú jövőre gondolunk, akkor egyértelmű, hogy meg kell találnunk a mai generációkkal a találkozást és kommunikációt, amelyben érdekes lesz a vallás és izgalmas lesz az egyházi közösségi élet. Életet és örömöt jelent. Teológushallgatók az egyetemi padokban nem a mai gyülekezeti és társadalmi helyzetre készülnek igazán, hanem arra, ami majd évtizedek múlva lesz a környezeti valóság. Ezért is fontos része a felkészülésnek, hogy legyenek bátor kezdeményezések és kockázatot is vállaló kísérletezések. E nélkül nem lesz ereje a felkészülésnek. Ezt nem lehet megspórolni egyetlen kor tanítványképzéséből sem.
A mélyebb spiritualitás iránti mai igény valódi szándék, vagy divatos, trendi jelenség?
Feltűnően sokszor beszélünk ma széles körben arról, hogy milyen nagy szüksége lenne az egyetemi lelkészképzésnek a spiritualitásra. Sokan vesznek részt lelkigyakorlatokon, sokan mennek zarándokútra. Kell valami, ami erőt ad! Kell valami, ami plusz lelki energiát ad. Nem maradhat ki ez a felkészülésemből, hangzik az önmagunkkal szembeni követelés egyre gyakrabban. Hiszen ide egyéni elhatározás kell. Saját, személyes vállalás. Lelki értékre van szükségünk ma. Azt érezzük, hogy mindenképpen helyet kell találnia a spirituális növekedésnek az egyetemi szintű teológiai képzésben is. A lelki kísérés, gondozás nem hiányozhat. Mondhatni, „trendi” lett ennek az igénynek az emlegetése, úgy is, mint a legtöbb nehéz egyházi kérdés, probléma megoldásához vezető út. Mi az, ami megoldja a problémákat és mi az, ami új erőt és lendületet adhat a megújulás számára? Csakis a spiritualitás.
Egyetemünkön is sokat töprengtünk az utóbbi években arról, hogy vajon mivel lehetne elérni egy mélyebb és őszintébb lelki atmoszféra kialakulását épületeink falain belül. Kerestük és keressük is a megoldást. Időpontokat, alkalmakat rendezgettünk át, áhítatokat és istentiszteleteket szaporítottunk vagy éppen összevontunk. Volt és lesz spiritualitással foglalkozó kurzus is, sok résztvevő hallgatóval. Elmentünk az egyetem előcsarnokában tavaly kirakott adventi levelek alatt alázatra késztetett fejjel, és örömmel vittük el magunkkal a névre szóló igei üzenetet. Volt, amikor vendéglelkészeket hívtunk, és volt, amikor házon belüliek szolgáltunk. Egyszer azt magyaráztuk meg, hogy a külső hang a gyógyítóbb, másszor meg azt, hogy aki itt van közöttünk, az érzi igazán a mi kérdéseinket és élethelyzetünket.
Egy biztos, a lelki megújulásért sokan és sokféleképpen fáradoztak a mi épületeinkben is. Az is biztos, hogy az igényeket többször kifejeztük, mint ahányszor valóban odaálltunk a kezdeményezések mellé. Az elképzeléseket is – többféle formában – gyakran felvázoltuk. De biztos, végleges megoldást nem találtunk. Most is a próbálkozás, a keresgélés és a vágyak megfogalmazása a jellemző. A kérdés az, hogy élettörténetté válik-e mindez? Vagy megmarad puszta teóriának. Jó lenne, ha a spirituális mélység iránti vágy semmiképpen sem puszta trendi jelenség maradna.
A régi kettősség, ahol mégis dönteni kell
Nem új dilemma a teológia történetében: teória és lelkület. Tudás és életforma. A tudomány és a kegyesség. Mint két küzdő testvér. Mint két út. Mint két lehetőség áll előttünk sokszor a tudományos teológiai képzés és a spiritualitás. Tudományos élet és lelki élet. Szellemi teljesítmény és lelki adottságok.
Ma is gyakran emlegetik őket úgy, mint amik nem könnyen találkozhatnak egymással. Mintha kibékíthetetlenek lennének. A napokban mondta nekem egy lelkész, hogy neki az fáj legjobban, ha az egyik oldal képviseletében szólal meg valaki, már előre lehet tudni, hogy ki teszi helyre a másikról. És fordítva is lejátszódik ugyanez. Kétségbeesetten kérdezte: mire jó ez?
Pedig az igazság éppen ennek az ellenkezője: egyik a másik nélkül életképtelen. Hiába a legszebb teológiai elmélet, ha nem találkozik az aktív életgyakorlattal, akkor semmit sem tud használni ma sem. A lelkészi pályán pedig egyre jobban érződik ma, hogy mindkettőre hihetetlen nagy szükség van. Egyre nehezebb életkérdésekkel kell foglalkozni a prédikációkban, egyre gyakrabban tesznek fel lelkészeknek bonyolult és széleskörű ismeretet feltételező kérdéseket a gyülekezetek tagjai. Nem lehet „csak úgy” beszélni, kegyes szavakat mázolni a szószékről. Népszerű formában ezt fogalmazták meg gyülekezeti tagok az egyik Budapest közeli gyülekezetben, amikor azt mondták a lelkészüknek, hogy drága idő az életünkből az a másfél óra, ami az istentiszteletre jut, és nem szeretnénk elpazarolni akármire. Legyen tartalom, és legyen életerő istentiszteletben és igehirdetésben!
Egyre többen szeretnének ma egy tanulási folyamatban részt venni, mert lehet, hogy a hivatalos egyháztagok száma csökkenő tendenciát mutat, de a vallási élet után érdeklődőké egyértelműen növekedőt. Ennek az igénynek a kielégítésére, vagy a puszta értelmes megszólalásra azonban csak olyan lelkész lesz képes, aki a teológia tudományát mindennapi kenyérnek tekinti, és ennek megfelelően él vele. Ma sem elegendőek a betanult és megmerevedett feleletek. Nem lehet kegyességgel helyettesíteni a teológiai ismereteket. Tökéletesnek tűnő klisékkel sem lehet pótolni az egyéni teológiai gondolkodás feleleteit.
Az éppen húsz évvel ezelőtt Magyarországon járt II. János Pál pápa szavait se feledjük könnyen, még akkor sem, ha a II. Vatikáni Zsinat óta sok minden változott. Elemi erővel biztat a tudomány művelésére. A páratlan erejű lelkiséget pedig senki sem vonja kétségbe nála. Akkori látogatásán a kultúra és a tudomány képviselőihez szóló beszédében ezt mondta:
„ … az ész és a hit ugyanarra az őseredeti igazságra törekszik. Az egyház elismeri és követeli a tudományos kutatás és a művészi alkotás szabadságát. Folytassák tovább a kutatást, fáradhatatlanul, soha nem csalatkozva az igazságban. Emlékezzenek az önök egyik nagy barátjának, Szent Ágostonnak szavaira: keressünk azzal a vággyal, hogy találjunk, és találjunk azzal a kívánsággal, hogy tovább keressünk. Ne feledjék: gondolkodni kötelesség: jaj annak, aki szemét szándékosan bezárja a fény előtt! Gondolkodni felelősséget jelent: jaj azoknak, akik elhomályosítják a szellemet ezerféle mesterkedéssel.”
A teológus életfelfogásnak is lehet ez a hitvallása. A teológia tudományát szerető hallgató tud igazán mélyre jutni a lelkiségben is.
Egy aktuális jelzés a házunk tájáról: hirtelen összetettebbé és színesebbé vált képzési palettánk
Látható jele van ma annak, hogy a minőségi, és az élet igazi kérdéseit vállaló teológiai munka minden időben, újra érdeklődést vált ki, és megszólít sok embert a környezetünkben. Ennek egyik jele talán az, hogy ebben az indulásától számított második évben növekedett a teológus mesterszak hallgatóinak a száma. Emelkedett a munka mellett tanuló levelezősök és a pedagógus továbbképzésen indulók létszáma is.
A másik tendencia is jelzés: a megszokottnál kevesebben kezdik meg tanulmányaikat a hagyományosan eddig legnépesebb teológus-lelkész szakon. Ez mutatja azt is, hogy komolyan kell foglalkoznunk a lelkészi életpálya helyzetével mai Magyarországi Evangélikus Egyházunkban. A lelkészi hivatás modern értelmezése sem marad sokáig megkerülhető kérdés az egyházban.
Az országos lelkészi évkezdő konferencián velünk együtt gondolkodó Klaus Douglass egy friss tanulmányában használ egy kifejezést, amely szerint az aktuális irányvétel ma az életképes egyház felé az, ha el tudunk mozdulni az „ellátó, gondoskodó egyháztól” és megérkezünk az „érdekeltségi, a részesedő” egyházhoz. (Von der Versorgungs- zur Beteiligungskirche)
A teológiának is, mint az egyház szerves részének szüksége van erre a fordulatra és fejlődési irányra nálunk is. A kérdés praktikusan az, hogy tudunk-e olyan tartalmakat és nézőpontokat felfedezni, amelyek „belülről” érintenek minket és a környezetünket. Nem ellátni akarunk csupán feladatokat, hanem érdekeltként részesedni az egyház mai aktuális kérdéseiben és küzdelmében. E nélkül nincsen jövője a teológiai munkának és az intézményes lelkészképzésnek. Ma divatos kifejezéssel élve az a létkérdésünk, hogy tudunk-e teológiai súlyú és belső lelkiséget érintő kompetenciát kifejleszteni a hallgatókban, vagy nem. Ezen a pályán érlelődik az a lelkipásztor típus, aki képes a régit és újat egyaránt úgy gondozni, hogy életképesség, vitalitás támadjon a környezetében. Nem nyugszik bele a meglévőbe, hanem állandóan formál és formálódik ő maga is. Egyénileg is szabadulni kell az ellátó, gondoskodó egyháztól és beiratkozni az érdekeltségi egyházba. A negatív és passzív arc éppen az érdekeltség és a részesedés során alakul át izgalmas és érdeklődést felkeltő, vonzó arccá.
Nagyon kiélezve felállíthatunk egy olyan tételt is, hogy a teológia önmagában még nem elég missziói erő a lelkészi pályán, de az is igaz, hogy semmilyen kegyesség sem képes arra, hogy pótolja a hiányzó teológiai ismereteket. Nem lehet elégszer Melanchthon bölcsességét idézni: „Ketten vannak, amire az egész emberi élet célpontja irányul: a kegyesség és a képzés.” A pietas és a tanulás. Közös tulajdonsága ennek a kettőnek az, hogy akkor érvényesülnek csak, ha ápoljuk és gondozzuk őket. Bennük kell élni. De valódi jelenlétük életet mentő és a sok nehéz helyzetben igazi segítséget jelenthet.
A döntést segítő történet: mégis érdemes felkelni…
Megható történetként ért el engem egy vallomás a napokban. Egy köztiszteletben álló, alapjaiban a „tudós lelkésznőt” sokak számára megtestesítő kollégánk adott lelki útravalót fiatal lelkészeknek egy konferencián. Úgy tette ezt, hogy önvallomásszerűen mesélte el fiatal kollégájának, egykori tanítványának: „Súlyos és kemény dolog, ha az ember depressziót is magában foglaló betegségben szenved. Ilyenkor már ahhoz sincs kedve, hogy reggel felkeljen. Lustán és tehetetlenül fekszik az ágyban, mert úgy érzi, nincs semminek sem értelme. Minek erőlködjek még a felkeléssel? Mi segített nekem mégis? Az, hogy eszembe jut egy-két nagy teológusegyéniség, Tillich, Augustinus vagy Gogarten neve az ágyban, és csak úgy gondolkodom róluk. Ekkor mégis összeszedem magam, és felkelek. Kikeresem a könyveiket és olvasok belőlük egy kicsit. És újra gyönyörködöm a teológiában. Ez éltet.” Az őt hallgató fiatal kolléga így fogalmazta meg ennek alapján a „hitvallását”: a teológia az a tudomány, amiért érdemes felkelni. Akkor is, ha a puszta felkeléshez sincs kedvünk, mert a teológia művelése gazdagon megajándékoz minket ilyen körülmények között is. Jó lenne sok ilyen korán kelő, ébredő hallgatóval találkozni a következő tanévben, akik érzik és egyre mélyebben meg is tapasztalják, hogy érdemes és fontos a teológia tudományát magas szintre vinni és nem pusztán a „teljesített”, vagy „megfelelt” beírásra törekedni. Mellesleg a példában szereplő idős lelkésznő a spiritualitás terén sem „kispályás”. Nagyon alaposan ismeri ő a sivatagi atyákat, sőt Szent Benedek reguláját is.
Kedves belépő elsősök és kedves kifelé induló hatodévesek! Kívánom, hogy sikerüljön megtalálni az elméleti teológia és a megélt kegyesség egészséges szimbiózisát ebben az induló tanévben. Figyelmeztessen az elmélet a lélek állapotára, és ébresszen a Lélek naponta korán reggel azzal a vággyal, hogy érdemes felkelni, mert teológiát művelni csodálatosan szép és életközeli tevékenység. Még az evangélikusoknál is. És ha megtalálták a hatodévesek az egy okot, amiért érdemes evangélikusnak lenni, árulják el az elsőéveseknek nyugodtan, hogy kitartsanak hat évig. Ha az első évesek már most érzik a szívükben a feleletet, akkor pedig örömmel fogadjuk be őket és hallgatjuk meg már most a válaszukat.