80 éves Habermas, korunk szellemi diagnosztája

Pályája

1929. június 18-án született Düsseldorfban. Nagyapja református lelkész, apja a helyi ipari és kereskedelmi kamara igazgatója volt. 1949-1954 között filozófiát, történelmet, szociológiát, pszichológiát tanult Göttingenben és Bonnban. 1954-ben diplomázott, diplomamunkája Friedrich Schellingről szól. 1955-1959 között kutatóként dolgozik a frankfurti Társadalomkutatási Intézetben, Adorno filozófus asszisztenseként. 1961-ben megjelent Student und Politik (=Egyetemi hallgató és a politika) címmel a frankfurti egyetem diákjainak politikai hozzáállását vizsgáló kutatásaik eredménye. 1961-1964 között a Heidelbergi Egyetemen, majd 1964-1971 között a Frankfurti Egyetemen oktatott. 1971-1981 között a Max Planck Intézet igazgatója. 1981-ben vendégprofesszor a Berkley Egyetemen. Megjelent "magnum opus"-a, „A kommunikatív cselekvés elmélete” című munkája. 1982-ben a frankfurti Goethe Egyetem filozófiaprofesszorának nevezik ki. 1983-1994 között ismét Frankfurtban tanított, és innen ment nyugdíjba.

Gondolkodásáról

Habermas elméletének egyik középponti fogalma a kommunikáció, amelyen azt az interszubjektív (=személyek közötti) és kultúraközi folyamatot érti, amely lehetővé teszi az emberek közötti együttélést, s megvalósítja ezen együttélés módjának állandó változását. Minden kommunikáció viszont közös szimbólumértelmezést és értelmezési keretet, tehát szociológiai értelemben vett közös kultúrát (illetve különböző kultúrák közösségét) előfeltételez. Az így felfogott kultúra szabja meg a társadalomként különböző tudáskészletet, megadja a bennük érvényes „legitim rend” típusát, sajátos szocializáció segítségével formálja a kommunikációban résztvevők kompetenciájának típusát. A társadalmi formációk Habermas által kidolgozott evolúciós sora analitikusan írja le a társadalmi rend egyik típusának a másikkal való felváltását. A kritikai elmélet felszabadító funkciója a szociális változás mostani szakaszában abban ismerhető fel, hogy feltárja és meghaladja azokat a modern társadalomban érvényesülő szabályozásokat és szabályozásrendszereket, amelyek egyes csoportok és szociális kategóriák érdekében gátolják valamennyi, alapvetően egyenlő jogú ember szabad kommunikációját. Ezzel a gondolattal Habermas nagy szolgálatot tesz, mert egy sajátos nézőpontból így jobban meg érthetők bizonyos fontos szociológiai kérdésfelvetések. Amikor Habermas a cselekvéskoordináció további (közgazdasági) mechanizmusaival egészíti ki a cselekvéselméleti felfogást, arra utal, hogy konkrét jelenségek magyarázatához a szociológia alapparadigmáján kívül más tudományágak paradigmáit is fel kell használni. Ugyanerre példa a pszichoanalízis beépítése a "szubjektum kritikai elméletébe" - ezúttal a lélektani látószög figyelembevételéről van szó. A torzítatlan kommunikáció gondolatának formájában jelentkező nyelvelmélet szociológián kívüli kiegészítés a szociológiai elmélethez, a liberális és a későkapitalizmus rendszeres értelmezése pedig rendkívül világosan mutatja, miként vezetnek gazdasági tényezők szociális elrendeződésekhez, de azt is, hogyan hat a szociális rend a gazdasági rendszerre.

Vallás és keresztyénség

A 90-es évek vége óta, az emberi élet zsoltáros korába érve egyre intenzívebben foglalkozik vallási témákkal, elsősorban azzal a kérdéssel, milyen befolyása volt a nyugati gondolkodásra a zsidó-keresztyén hagyománynak. Az egyenlőséget megvalósító univerzalizmus, ami magában foglalja a szabadság és a szolidáris együttélés gondolatát, az autonóm életvezetést, és az emancipációt, az egyéni lelkiismereti morált, az emberi jogokat és a demokráciát, igazából és közvetlenül a zsidó igazságosság-etika és a keresztyén szeretet-etika terméke, gyümölcse és öröksége (Habermas: Zeit der Übergänge, Az átmenet kora).

Szerinte a modern gondolkodás „a metafizikai korszak utáni gondolkodás”, ami ennek ellenére nem nélkülözheti tartósan „a Szent Írások és a vallási hagyományok” erejét. Ezekben ugyanis számos és sokrétű kifejeződését találhatjuk az érzékenységnek, és ama fogékonyságnak, ami számol az elhibázott életekkel, a társadalmak patologikus, beteg és megbetegítő folyamataival, az egyéni, kisiklott életfelfogásokkal és a személyes élet deformációival, és igyekszik az ezredéves szentírási tapasztalatokkal segítségül lenni. (Habermas: Zwischen Naturalismus und Religion, = Naturalizmus és vallás között, FrankfurtMain, 2005, 115)
A metafizikai gondolkodás korszaka utáni filozófiának az a feladat, hogy felszabadítsa a vallási hagyományokban rejlő gazdag kognitív, szellemi tartalmakat, amelyek aztán erjesztő anyagként hatnak az eredetileg dogmatikai fogalom-kapszulákba zárt hatóanyag kiszabadítására, s ennek nyomán ezek inspiráló erővé válnak az egész társadalom javára. (Az előbbi könyvben).
Ez a gondolatmenet annál is érdekesebb, mert Habermas valójában a marxizmus hermeneutikai átértelmezését hajtotta végre az elmúlt években, amitől „a felvilágosodás valósággal hanyatt esett” (Hans Albert, Habermas kritikusa szerint, aki egyenesen „korrupt hermeneutikával”, értelmezésmóddal vádolta meg a filozófust, aki az igazság keresését feláldozza a konszenzus, a vélemények közelítése oltárán.)
Szellemi befolyása, főként a kommunikatív cselekvés elmélete hamar visszhangra talált teológiai, egyházi körökben is. Most csak egyetlen munkát említek, ami már 1985-ben beemelte gondolatait a teológiába. Az akkori fiatal doktorandusz Hans-Joachim Höhn a Frankfurti Teológiai Tanulmányok sorozatban (32. kötet) könyvet írt „Egyház és kommunikatív cselekvés” címmel, amiben érdekes kísérletet tesz Habermas társadalomelméletének elméleti és gyakorlati egyházi hasznosítására. (Egy teljes évtizeddel megelőzve Hans Albert idézett számonkérését!).

Vallásilag botfülű? – Részlet egy interjúból

Habermas professzor kifejezetten média-absztinens ember, aki tartózkodik a médiától. Ezért is van, hogy sokan írtak róla, de kevesen tudtak beszélni vele. A legjelentősebb jelenkori német filozófus igazi kor-diagnoszta. Meggyőződése, hogy életvilágunk komolyan sérülne és károsodna, ha nem lenne közöttünk helye némi bizalomnak, s egyúttal hiányozna az emberekből az a képesség, hogy inkább szavakkal harcoljanak egymással, ne pedig fegyverekkel. A 2004-ben a müncheni Katolikus Akadémián elhangzott, később híressé vált beszélgetését idézi fel a római katolikus rádió. Ez akkori Joseph Ratzinger kardinális, ma XVI. Benedek pápa és a filozófus között zajlott. Dr. Florian Schuller, aki 10 éve igazgatója az akadémiának, hozta össze ezt a beszélgetést, amiről nem maradt fenn rádióban használható felvétel. És ő is vezette a két kiváló személyiség beszélgetését. Dr. Schullert kérdezte a rádiószerkesztő, ezt a beszélgetést idézzük kivonatosan.
Az akkori müncheni beszélgetésben, vitában az értelemről és a vallásról, illetve ezek kapcsolatáról volt szó. Az egyik kérdés a visszaemlékezésben arra irányult, milyen is emberileg Habermas? A filozófus vallásilag „botfülűnek” nevezte magát. Tudatában volt viszont filozófiai páratlanságának, aki állandóan kereső ember volt és maradt, aki az idők jeleit kereste.
Igazából a vitán nem volt széles publikum jelen, hanem kiválasztott neves teológusok, filozófusok voltak a meghívottak között. Például Spaemann professzor, aki a természetjogot vette elő, aztán Johann Baptist Metz, aki szenvedélyesen vetette fel az igazság kérdését. Végül is szinte az összes kérdés ekörül forgott: mi politikai cselekvésünk végső megokolása, mozgatórugója?
Habermas azt a szükségserűséget képviselte, hogy közös vitában meg lehet találni a társadalom mozgatórugóit, az igazság keresésének mozgató rugóit. A müncheni vita indítéka az volt, hogy 2001-ben Frankfurtban Habermas megkapta a Német Könyvkereskedők Béke-díját, s ebből az alkalomból beszédet mondott. Ebben azt követelte a szekularizált, elvilágiasodott nyugati társadalomtól, hogy a vallási meggyőződés újraértelmezését igényelje. Szerinte ez a követelés a filozófusoknak szól, s erre nekik kell választ adni. A két gondolkodó, a filozófus, illetve a kardinális álláspontja így fogalmazódott meg: Habermas a liberális, szekuláris gondolkodás személyessé tételéről szólt, Ratzinger pedig a katolikus hit személyességéről, mindketten tehát a maguk módján a perszonalitásról, a személyesség, a személyiség fontosságáról korunkban. De volt további közös nevező, érintkezés kettőjük véleménye között?
Habermas nyilvánvalóvá tette, hogy a vallási hagyományokban, a vallásos érvelésben és gondolkodásban van valami értéktöbblet, ami még nincs meg a szekuláris gondolkodásban. Nevezetesen az emberi jogok és az emberi máltóság fogalma, és tisztelete, ami azonban nem tehető egyenlővé e gondolatok alapjával és forrásával, nevezetesen azzal a teológiai tétellel, miszerint az ember Isten képmása. Ez világos beszéd volt Habermas részéről. Ezért – érvelt tovább a filozófus – a szekuláris gondolkodásnak nyitottnak kell lennie a vallásos gondolkodás előtt. Másfelől viszont azt is látni kellett, hogy a vallásos gondolkodásban fennáll a veszélye annak, hogy Habermasnak ezt a pozícióját túl korán kisajátíthatja, s önmagát igazolhatja vele. Bizonyos távolság fenntartása mellett mégis eljutottak arra a következtetésre, hogy a konkrét cselekvés területén mégsem állnak nagyon messze egymástól.
Habermas nagyon aktívan vett részt korunk szellemi vitáiban, legyen szó politikáról vagy éppen tudományról. Bátran felvetette azt a kérdést, hogy bizonyos értékek, köztük vallásos értékek mennyire befolyásolják a tudományt? Bizonyos vigasztaló erőt ő is elismert a vallásban, sőt azt is, hogy a vallás képes etikai értékeket előhívni, mégpedig olyanokat is, amelyek a demokráciában nagyon is fontos értékek. Egyesek már arról is beszéltek, írtak, hogy Habermasban gondolkodásbeli fordulat ment végbe.
Ez persze nem valószínű, hanem inkább arról lehet szó, hogy szemléletének vakfoltját felfedezte, s igyekezett azt orvosolni. Észrevett olyan értékeket, amelyek korábban nem jellemezték gondolkodását, tudatát. Nem vált vallási értékek propagálójává vagy képviselőjévé, nagyon is kritikus maradt a vallással szemben továbbra is. De azt felismerte és írt is róla, hogy a társadalomban a vallásnak igenis fontos, pótolhatatlan szerepe van.
Az a keresztyén, aki az értelmet és a hitet próbálja meg összeegyeztetni, annak nagyon is konkrét módon, az emberek pozícióit, gondolkodását ismerve-megismerve kell fogalmaznia, s ebben a tekintetben Habermas nagy kihívás mind a mai napig.
Jürgen Habermas egyik nagy kihívása, feladat meghatározása és követelménye: mai poszt-szekuláris, poszt-modern korunkban keressük azokat a módokat és lehetőségeket, ahol és amiben a keresztyén hit és az elvilágiasodott értelem egymással felelősen szót válthat.

(Aldo Parmeggiani, Róma, interjúja alapján, amit a Vatikáni Rádióban június 7-én készített Dr. Florian Schuller professzorral, a müncheni Katolikus Akadémia igazgatójával – fordítás, válogatás dr. Békefy Lajos)
Magyarul megjelent könyvei
A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (Gondolat, 1971 és Osiris, 1999)
A társadalomtudományok logikája (Atlantisz, 1994)
Válogatott tanulmányok (Atlantisz, 1994)
Filozófiai diskurzus a modernségről (Helikon, 1998)
A kommunikatív etika (Új Mandátum, 2001)
Megismerés és érdek (Jelenkor, 2005)
A posztnemzeti állapot (L`Harmattan, 2006)
Róla
Felkai Gábor: Jürgen Habermas (Áron, 1993)