„Az emberiség zűrzavara és az Isten üdvterve” – Az Egyházak Világtanácsa első világgyűlése (1948)

(1)

Az ökumenikus mozgalom történetében a második világháború utáni évek fontos eseménye volt  az Egyházak Világtanácsa (World Council of Churches) első világgyűlése. Hatvan esztendő után megkérdezhetjük, milyen jelentősége van mai egyházunk és világunk számára annak, hogy részletesen foglalkozunk az akkori eseményekkel. Válaszunk három irányba mutat. Először is az ökumenikus mozgalom lényege, megerősödése, a világ egyházai részére adott útmutatása arra a jézusi ígére alapozódik, ahogyan János 17,21-ben olvassuk: „...hogy mindnyájan  egyek legyenek...”  

Jézus követése, szavának megtartása magában foglalja az ökumenikus kötelezettséget, „Krisztus másfajta juhainak” szeretetét, azok megismerését. Ez azt is jelenti, hogy az egységet nem mi keressük, mint különféle „konfessziók”, akik akár belső egyházi, akár külsö világi körülmények miatt, „erőegyesítés” jelszavával és „jobb érdekérvényesítési célokkal” közeledünk egymáshoz, hanem az egység Krisztusban adatott meg számunkra és mennél közelebb kerülünk Urunkhoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz is. Egy régi mondás szerint, aki nem tudja elviselni Jézus másfajta juhainak birkaszagát, az magát rekeszti ki a nyájból. 

(2)

Másodszor arra kell figyelnünk, hogy 1948 fontos év volt hazai egyházunk történetében. A világháború utáni talpraállás, újjáépítés erőfeszítései után ekkor kezdődött el a kommunista terror, az egyházi iskolák, intézmények államosítása, az egyházi szolgálatban állók üldözése. Egyházunk élete közvetlenül is kapcsolódott a világgyűléshez, hiszen magyar evangélikus küldöttségünk nem utazhatott el Amszterdamba, mert Ordass Lajos püspök nem kapott útlevelet, sőt a gyűlés idején tartóztatták le, mert tiltakozott az egyházi iskolák államosítása ellen. A világgyűlés történetéhez ezért hozzá kell értenünk itthoni történelmünk fontos eseményeit, valamint a kierőszakolt egyezményeket állam és a magyar egyházak között. Emlékszem, amikor 1987-ben püspöki hivatalomat megkezdtem, egyik első körlevelem mellékleteként megküldtem minden gyülekezetnek az 1948-as állammal kötött egyezményünk szövegét. Ennek az egyezménynek az  évfordulóin az előző években voltak ugyan megemlékezések, előadások, tanulmányok az úgynevezett „egyezményes szellemről”, de kevesen tudták, mit is tartalmaz ez a szöveg, és hogyan jött létre. 

(3)

Végül harmadszor fontosnak tartom megjegyezni, hogy 1948 volt az az idő, amikor az úgynevezett „hidegháború” elkezdődött[1]. Ezt Amszterdamban J. F. Dulles és J. Hromadka vitája testesítette meg. A hidegháború kifejezést először B.M Baruch amerikai politikus használta 1947-ben, követve Churchill 1946-ban Fultonban elmondott híres beszédét a „vasfüggöny” leeresztéséről.  A hidegháborús világhelyzet 1991-ben a Szovjetúnió felbomlása után szűnt meg. 1947-től 1991-ig Kelet és Nyugat szembenállása, a Szovjetúnió és az Amerikai Egyesült Államok vezette tömbök tartósan feszült világhelyzetet teremtettek. A közvetlen háborús konfliktusoktól mentes gazdasági, politikai, kulturális, tudományos és fegyverkezési verseny erősen befolyásolta a különböző országok egyházainak életét és meghatározták az  ökumenikus egyházi nemzetközi szervezetek munkáját. Gondoljunk csak például a Lutheránus Világszövetség 1984-ben Budapesten megrendezett világgyűlésére. Ma már elérkezett az idő arra, hogy a második világháború utáni szakaszt egyháztörténelmileg is totális látással vizsgáljuk.  Risto Lehtonen finn teológus, a Lutheránus Világszövetség egyik korábbi vezetője mostanában kezdte el felmérését egy nemzetközi szakértői csapat segítségével arról, hogyan illeszkedett bele az egyes nemzeti evangélikus egyházak és a nemzetközi egyházi világszervezetek élete és tevékenysége a hidegháború történetébe.[2] Ebbe a tanulmányi munkába az elmúlt évben belekapcsolódtak egyházunkon belüli és azon kívüli magyar szakemberek is. 

Ebben az összefüggésben hadd jegyezzem meg a következőt. Szomorú tényként tapasztaltam, hogy javaslatom ellenére a Lelkészi Munkaközösségek 2008-ra szóló tématervezetébe hivatalosan nem került bele „Amszterdam 2008” megbeszélése, noha, amint láttuk, ez szoros összefüggésben volt egyházunk és hazánk akkori helyzetével. Vajon hogyan tudunk tájékozódni ma az ökumené és az európai társadalom életének kérdéseiben, ha nem ismerjük saját gyökereinket?  

(4)

1943. június 26-án, azaz öt évvel az Egyházak Világtanácsa indulása előtt, Nils Ehrenström genfi munkatárs jelenlétében, egyházunk és a református egyház részvételével megalakult Budapesten Ravasz László református püspök és Radvánszky Albert evangélikus országos felügyelő elnökségével az  Ökumenikus Bizottság. A Bizottság javaslatára egy évvel később egyházaink tiltakoztak a magyar kormánynál a zsidók deportálása ellen. A háború után az ökumené segítségével építhettük ki egyházi menekültügyi, segélyezési és ujjáépítési programjainkat. A tanulmányi programok gazdagságát és minőségét jelzi, hogy a Magyarországi Ökumenikus Bizottság Amszterdamra készülve 460 lapos könyvet, hozzászólást jelentetett meg.[3]  Amikor azonban az állam a küldöttség tagjai közül nem engedélyezte Ordass püspök kiutazását, sejteni lehetett, hogy egyéb nehézségek is lesznek. Ez bekövetkezett, amikor a világgyűlés után elkészült jelentések közreadása sem kapott engedélyt. Mindössze Vajta Vilmos Amszterdamban Ordass püspök helyett tartott prédikációja és Nagy Gyula professzor sajtóközleményekre alapozott összefoglaló beszámolója jelent meg.[4]  

(5)

1993. június 26-án a Budapest-Kálvin téri református templomban ünnepeltük a magyarországi Ökumenikus Tanács megalakulásának ötvenedik évfordulóját. Erre az alkalomra emlékkötet készült és ebbe beleszerkesztettük az 1948-ban írott amszterdami beszámolókat, amelyek megjelentetését az állami hatóságok akkor nem engedélyezték.[5]  Ez nagyszerű kiadvány, hiszen nemcsak az ünnepi alkalom dokumentációja található benne, hanem az 1948-as beszámolók részletesen ismertetik az ökumenikus mozgalmak kezdetét és különböző állomásait. Nélkülözhetetlen kiadvány magyar nyelven mindazok számára, akik érdeklődnek az ökumenikus kérdések iránt! Hasznos lehet kézikönyvként minden lelkész számára! 

(6)

A világgyűlés statisztikai adatai a következő képet mutatták: 1948. augusztus 22 és szeptember 4 között 145 egyház 351 hivatalos küldöttje 44 országból, 340 helyettes és 500 tanácskozó küldött, 100 ifjúsági képviselő, és 200 sajtóképviselő volt jelen. A konferencia teljes létszáma 1400 körül mozgott. Augusztus 23-án a Dr. Geoffrey Fischer, Canterbury érseke elnöksége vezette, plenáris ülés mondta ki az Egyházak Világtanácsa (World Council of Churches) megalakulását, elfogadták az új ökumenikus szervezet alapító nyilatkozatát, valamint a szervezet alkotmányát, megválasztották a tisztségviselőket és a 90 tagú Központi Bizottságot. A világgyűlés üzenetet fogalmazott meg a világ egyházai számára.  

A munka négy nagy szekcióban folyt és ezek témái a következők voltak:

I.                    Az egyetemes egyház Isten üdvtervében.

II.                 Az egyház bizonyságtétele Isten üdvtervéről.

III.               Az egyház és a társadalom zűrzavara.

IV.              Az egyház és a nemzetközi zűrzavar.

Az istentiszteletek és plenáris ülések mellett bizottságok foglalkoztak az alkotmányügyi, az ügyrendi és eljárási szabályokkal, az adminisztráció kiépítésével, az ifjúság és a nők fokozott bevonásának kérdéseivel, a laikusok képzésével, a világháború utáni ujjáépítés és egyházközi segélyezés problémáival, az ökumené és más egyházak kapcsolatával, valamint a zsidósághoz fűződő viszonnyal.[6]  

Magyarországról Ravasz László református lelkipásztor, nyugalmazott püspök vezette a küldöttséget. Ő 1948. április 30-án mondott le püspöki tisztéről, amikor állítólag Rákosi Mátyás üzenetét kapta, hogy vagy lemond tisztéről, vagy pedig a Kommunista Párt ellenségnek fogja tekinteni. 1953-ig azonban lelkészi szolgálatot végzett. Református képviselők rajta kívül: Nagy Barna, Papp László, Pákozdi László Márton, Szabó Éva, Victor János. Ordass püspök saját akadályoztatása miatt megkérte külföldi ösztöndíjas tanulmányokat folytató három fiatal lelkészünket, Vajta Vilmost, Pósfay Györgyöt és Leskó Bélát, hogy hivatalos küldöttként ők képviseljék Amszterdamban a Magyarországi Evangélikus Egyházat.   

(7)  

Az egyházak egységének kérdése Amszterdamban

Az ökumenikus mozgalmakban az egyházak Jézus Krisztusban adott egységének és egyháztörténeti-konfesszionális különbözőségeinek feszültsége máig végigkíséri a különböző alkalmakat, konferenciákat. A skóciai Edinburghban John. R. Mott és J. H. Oldham nevével fémjelzett világmissziói konferencia 1910-ben a 19. század második felétől kezdve a missziói területeken adódó ellentétek  és az egyházi nemzetközi ifjúsági mozgalmakban megélt egységkeresés problémáival kívánt foglalkozni. Itt hivatalos magyar képviselők nem, csak Kováts J. István volt jelen református sajtótudósítóként. 

Két irányban indult el a következő években a nemzetközi ökumené. Az Élet és Munka (Life and Work) mozgalom legfőbb támogatója a svéd evangélikus egyház érseke, Nathan Söderblom volt. 1925-ben, Stockholmban ülésezett első világkonferenciájuk. A hangsúly a tanbeli és szervezeti különbségek dacára a szeretetben történő együttmunkálkodás volt. „...kezdjenek el a keresztyének együttmunkálkodni a morális és szociális kérdések területén, mégpedig úgy, mintha egy test lennének, egyetlen látható közösségben.” 

Másik irányba indult el a Hit és Egyházszervezet (Faith and Order) mozgalom. Aggodalmukat hangsúlyoztak a hitigazságok kérdéseit mellőző Élet és Munka mozgalom irányába és igyekeztek felmérni az egyházak alapvető tanítási és szervezeti egyezéseit, valamint másfelől az elválasztó eltéréseket is.  1927-ben a svájci Lausanne adott otthont világkonferenciájuknak. William Temple Canterbury érseke és mások hangsúlyozták, hogy az ökumenikus mozgalom csak akkor lesz eredményes, ha maguknak az egyházaknak a mozgalma lesz és állandó szervezetet hoznak létre. 1937 nyarán az angliai Oxfordban a második Élet és Munka világkonferencia és a skóciai Edinburghban ülésező második Hit és Világszervezet világkonferencia mindkét mozgalom felől hajlott az együttes cselekvésre. 1938 májusában a hollandiai Utrechtben képviselőik együtt határozták el  az Egyházak Világtanácsa megalakítását. 1938-ban a Tambaramban, Indiában ülésező International Missionary Council (Nemzetközi Missziói Tanács) is állást foglalt a Világtanács megalakítása mellett. A világháború miatt azonban a megvalósításra csak 1948-ban Amszterdamban kerülhetett sor.[7] Ha hozzátesszük még az Osloban, 1947. július 22-31 között összehívott Ökumenikus Ifjúsági Világkonferencia sürgető határozatait is, akkor elmondhatjuk, hogy 1948-ban, Amszterdamban találkozott a korábbi négy irányból induló ökumenikus útkeresés:  (A) az ifjúsági, egyetemi mozgalmak; (B) a Life and Work – Élet és Munka; (C) a Faith and Order – Hit és Egyházszervezet; (D) az International Missionary Council – missziós világszervezet.    

A világgyűlés első szekciója foglalkozott alapvetően az egyházak egységének kérdésével.[8] Már a tárgyalási fejezetek címe is mutatja a teológiai mondanivalót: I. A nekünk megadatott egység; II. Legmélyebbre ható különbségeink; III. Közös hitbeli meggyőződésünk és közös problémáink; IV. Egységünk a szétszakadozottságunkban; V. Az Egyház dicsősége és az Egyház gyalázata; VI. Az egyházak ökumenikus tanácsa.   A Szentírásnak az egyházról adott tanuságtétele került a középpontba a Hit és Egyházszervezet mozgalma hatására.. Az egyház lényegét, mint „Isten népe”  élhetjük meg Jézus Krisztusban, a benne megadatott egységben. A szétszakadozottság az egyház gyalázata és ezért bűnbánatot kell tartanunk az Egyház Urának színe előtt. Különbség mutatkozott az inkább a katolikusokhoz hasonló (High Church) és az inkább protestáns egyházak között (Low Church) Ez utóbbiaknál megkülönböztethetők voltak a népegyházak és a szabadegyházak. Különbség mutatkozott az egyházi „hivatal”, az egyház szolgálata és vezetése és a helyi gyülekezetek és az egyetemes egyház viszonya értelmezésében. Illúziók és hamis reménység nélkül fogalmazták meg a következtetést: „Ha nem tudtunk is teljes megegyezésre jutni, a mi Urunk mégsem engedi meg, hogy egymástól elváljunk. Nem fordulhatunk többé el egymástól, mert éppen különbségeinknek a súlyát átéreznünk is annak a bizonysága számunkra, hogy Istentől a közös megismerés ajándékát nyertük el. Krisztus testének az egysége olyan valóság a számunkra, amely lehetetlenné teszi, hogy egymásról megfeledkezzünk vagy megelégedjünk azzal, hogy bizonyos hitbeli kérdésekben megegyezünk, míg ugyanakkor más kérdésekben kiegyenlítetlen ellentétek választanak el egymástól bennünket. – Arról is megbizonyosodtunk, hogy Isten kegyelmesen áttöri azokat a korlátokat is, amelyek egymástól elválasztanak bennünket, és lehetővé teszi számunkra azt, hogy az isteni kijelentésnek azon a közös nyelvén, amelyen a Szentírás szól hozzánk, beszélhessünk egymással azokról a kérdésekről, amelyekben már mostani ismeretünk szerint is egyetértünk....”  (120-121). 

Nagyon fontos döntése volt a világgyűlésnek, hogy az egyes egyházak hivatalos részvételét nem a „területi elv”, hanem a konfesszionális vonalak mentén határozták meg. Így például hazánkból nem protestáns kisebbségként, hanem a már 1947-ben Lundban megalakult Lutheránus Világszövetség tagjaként, az evangélikus egyházak csoportjában lehettünk tagok. Ordass püspököt beválasztották távolléte dacára a kilencven tagot számláló Központi Bizottságba, amint 1947-ben Lundban a Lutheránus Világszövetség alelnöke lett. 

Az egység kérdésével kapcsolatban hadd térjünk ki egy jellemző kísérő eseményre.  A világgyűlésen kívül, célzatosan pontosan előtte, 1948. augusztus 11-19 között ülésezett Amszterdamban a Keresztyén Egyházak Nemzetközi Tanácsa (International Council of Christian Churches, ICCC). 26 országból 63 protestáns felekezet küldöttei kifogásolták, hogy a világgyűlés meghívta az ortodoxokat, sőt óhajtották a római katolikus egyház részvételét is. A hitvallási úgynevezett „párizsi alap” helyett a Biblia verbális inspirációja elfogadását kívánták feltételnek. Tiltakoztak a társadalmi-politikai kérdésekkel történő foglalkozás ellen. Szerintük az igehirdetés csak a személyes megtéréssel foglalkozhat. 

Láthatjuk, hogy nagyon hamar, az ökumenikus mozgalom szervezetté válásakor azonnal jelentkezett az ökumené-ellenes úgynevezett  „evangelikális-fundamentalista” csoport. A Biblia inspirációja körüli vitában jelentős, hogy Suzanne de Diétrich, az ökumené egyik úttörőjének könyve, „Renouveau biblique” (Biblical Renewal – Bibliai megújulás) 1945-ben jelent meg és igen nagy hatással volt a különböző egyházakra. A huszadik század közepén egyre erőteljesebb, az teológiai oktatáshoz kötődő bibliai szövegkutatás-értelmezés és a bibliai kortörténet tanulmányozása azt eredményezte, hogy a különböző egyházak bibliai tudományokkal foglalkozó kutatói felekezeti hovatartozást nem számítva igen szoros együttmunkálkodást építettek ki.[9]  Hazánkban is vita bontakozott ki az un. Sréter-csoport körül az 1950-es években a Budavári Egyházközség keretében. Írásban rögzített hitvallásuk szerint „a Biblia Isten szószerinti kinyilatkoztatása”. Teológus hallgatóként vitattuk az állítást azzal a kérdéssel, melyik szöveg a „szószerinti” kinyilatkoztatás, a héber, a görög vagy a Károli-féle fordítás? Tény ugyanis, ahogyan a bibliai szövegek kritikai kiadásai mutatják, nincs „szószerinti” Bibliánk. 

(8)

Amszterdam és a magyarországi egyházak ökumenikus tevékenysége

A magyar protestantizmus kezdettől fogva élénk figyelemben részesítette a különböző külföldi ökumenikus eseményeket. 1993-ban megjelent emlékkönyvünkban találjuk Nagy Gyula, Benczúr László és Szabó Éva erről szóló tanulmányát.[10] Az Egyetemes Egyháztanács Magyarországi Bizottsága 1943-as hivatalos alakulása előtt és azzal párhuzamosan különösen is  jelentős tevékenységet fejtettek ki az ifjúsági szervezetek (Pro Christo Diákszövetség – MEKDESZ, A Keresztyén Ifjúsági Egyesület – KIE, Soli Deo Gloria, valamint a cserkészmozgalom. Fontos megjegyezni a Protestáns Irodalmi Társaság, a Protestáns Szemle, a Theológiai Szemle ökumenikus érdeklődését valamint a Protestáns Napok rendezvényeit és az egyházi középiskolák erősödő ökumenikus szellemét. A protestáns egyházak vezetői, a teológiai képzés intézményei kapcsolatokat ápoltak Európa országainak egyházaival és azok intézményeivel és a 20. század elejétől kezdve egyre szélesedő ökumenikus érdeklődéssel közeledtek egymáshoz. 

1936-ban, hazánkban járt az ökumené képviseletében Sigmund Schulze professzor. A protestáns ifjúsági mozgalmak képviselőit kereste meg és hatására megalakult a Magyarországi Ökumenikus Ifjúsági Bizottság, Makay Miklós református vallástanár vezetésével. Ő volt a szerzője az 1941-ben megjelent Ökumenikus Káténak. Több ifjúsági tanácskozást szervezett az Ifjúsági Bizottság:  Mátraháza, 1943; Budapest-Hűvösvölgy, 1946; Debrecen, 1946. A háború alatt és után a Pax Romana katolikus szervezettel együtt segítették a menekülteket.  1947. július 22-31 között Oslóban rendezték a Keresztyén Ifjúság II. Világgyűlését és az ezen résztvevő evangélikus küldöttek „Osloi Riport” című 107 lapos kiadványukban számoltak be az eseményekről (Leskó Béla, Pósfay György, Vajta Vilmos, Csepregi Béla, Dezséry László).  

A teológiai és egyházpolitikai útkeresés egyik kihívása volt, hogy különösen is a két világháború közötti időszakban általános jelszó volt a „keresztény egység”, külön kiemelve a Magyar Tanácsköztársaság, 1919 idején tapasztalt kommunista veszély elleni küzdelmet a „keresztény kurzus” segítségével. A bibliai gyökerekre támaszkodó keresztyén ökumenizmus az előzővel szemben azonban inkább az ébredési, evangélizációs töltetű feladatokat hangsúlyozta (evangélizációs kampányok, Turóczy Zoltán püspök és a Baráti Mozgalom, a Bethánia, a népfőiskolák, stb.). A magyar protestáns egyházak vezetői kifejezték ellenérzéseiket a Hitler uralomra jutása után Németországban kialakult „német keresztyének” (DC) nemzeti-faji alapon történő egységkeresésével szemben, annál is inkább, mert németajkú gyülekezeteinkben is megindult a szervezkedés a németországi példa alapján külön „német nemzetiségi alapon” álló egyházkerület létrehozására[11].   

A magyar ökumené keresztmetszetét adja elénk a már említett „Az Egyház a világban – A Magyarországi Ökumenikus Egyházak Bizonyságtétele az Amszterdami Világzsinat alkalmából”  című könyv. Ennek részletes elemzésére a mostani tanulmány keretében, sajnos, nem térhetek ki, bár hasznos lenne, mert részletes ismertetésével még adós a magyar egyháztörténetírás. Különösen is azok a jövőre, a második világháború utáni helyzetre vonatkozó elemzések érdekesek, amelyek összefüggéseiben tapasztalható, milyen útmutatásokkal keresték meg az ökumenikus szervezetek a magyar egyházakat, ismerve a szovjet uralmi zóna kilátásait.[12] 

Az amszterdami felkészülés idején látogatott hazánkba: Steward W. Herman (újjáépítési osztály), Visser’t Hooft főtitkár és Hans Hoeckendijk (missziói osztály) Genfből.  Robert Mackey a Keresztyén Diákvilágszövetséget képviselte, Bring svéd professzor pedig a Lutheránus Világszövetséget. Benczúr László fogalmazása szerint „tapintattal, de nagyon határozottan igyekeztek egyházunkat felkészíteni a jövő feladataira. Visser’t Hooft egy alkalommal arra kérte Papp Lászlót, hogy találkozhasson lakásán néhány fiatal evangélikus lelkésszel. Ezen a budapesti találkozón magam is részt vehettem... Úgy látta, hogy evangélikus egyházunk,  elsősorban világi vezetői miatt, mivel egy letűnt politikai rendszer képviselői, komoly nehézségekbe fog ütközni. Nekünk fiataloknak az a feladatunk – mondotta – hogy amennyire csak lehetséges, baloldali irányban tájékozódjunk a közéletben – természetesen a totalitárius igényeknek tett engedmények nélkül. Később személyesen Genfben feltártam, milyen problémákat vet fel javaslata, amely szerint kössük meg az „Egyezményt” az új állammal, de egyben emeljük fel szavunkat az akkor már letartóztatott Ordass püspök ügyében” (179). A református egyház meghívására Barth Károly bázeli professzor is több előadást tartott nálunk. Összefoglalva azt állapíthatjuk meg, hogy Amszterdam előtt az előkészületek jegyében, utána pedig az eredmények egyházi-gyülekezeti továbbadása területén lázas munka, „ökumenikus csúcs” bontakozott ki nemcsak Európában, hanem hazánkban is. Ezt a tevékenységet érte hideg zuhanyként az állami önkény: egyházi iskolák államosítása, ifjúsági egyesületek, szerzetesrendek, diakonissza-egyesületek betiltása, kényszerített vezetői személycserék az egyházakban, az egyházi sajtó ellenőrzése, stb. 

Meg kell említenem az ökumenikus munkával kapcsolatban a menekültek ügyében és a háborús károk enyítésére, ujjáépítésre érkezett segítséget. Az első két évben a háború után például készpénzben 2,678.903,22 svájci frank, természetben 1.107 tonna árú 4,434.877,12 svájci frank értékben érkezett segély a Magyarországi  Ökumenikus Tanács részére.[13] 

(9)

Amszterdam és a világ helyzete

A bevezetőben említésre került már a világgyűlésnek a hidegháború tényeihez való kapcsolódása a Dulles-Hromadka vita említésével. A második világháború borzasztó pusztításai után egy harmadik világégés rémképétől félve a világgyűlésen sokszor érezhető volt a két részre, Keletre és Nyugatra szakadt világ feszültsége.  Dulles előadásában alapos elemzéssel tárta fel a háború és béke kérdését, kiemelve az ember erkölcsi méltóságát és az erkölcsi törvényeket, éles támadást intézve a kommunista diktatúra embertelen megnyilvánulásai ellen. Hromadka válaszában a nyugati társadalom csődjéről beszélt, elítélte a kapitalizmust és a keresztyénség szolgálati lehetőségeit hangsúlyozta. A résztvevők többsége számára idegen volt az egyházi gyúléseken szokatlan nyers politikai stílus és idegenkedéssel hallgatták a politikai kérdések előtérbe kerülését.[14] Itt sem térhetek ki most a részletekre, kiemelem viszont, hogy a mai ökumenikus szociáletikai kérdésfelvetések problémái mind jelen voltak a vitákban.  Kelet és Nyugat feszültsége vonatkozásában nem a helyzet elemzése volt a hangsúlyos, hanem a kialakult törés mögött az egyes országok egyházai illetve a keresztyénség együttes felelősségét firtatták. Az egyházak mulasztásainak megvallása és az egyházak belső megújulása konkrét cselekvési példák meghatározására is vezetett, hangsúlyozva különösen is a gyülekezetek szerepét. A felelős társadalom modelljének kidolgozásában meghatározták az egyházak helyi-országos és világszintű felelősségét. Elítélték a hitleri németországi elrettendő példa szerint az egyházak pártpolitikai-ideológiai tájékozódását és nem helyeselték az úgynevezett keresztyén pártok szervezését sem Az egyházi világszervezeti tevékenység menekültügyi, segélyezési, ujjáépítési programjai mellett nem hanyagolták el a misszió, az evangélizáció és az ökumenikus közösség jobb kiépítésének feladatát. Természetesen voltak „elhanyagolt” témák, így pl. a nevelés-oktatás, noha a tanulmányi programokhoz sikerült megnyerni az egyházak vezető teológusait és szakembereit. 1946 szeptemberében Genf mellett, Rockefeller-alapítványi segítséggel megnyitották a genfi egyetemhez kapcsolódó Ökumenikus Főiskolát és Intézetet (Château de Bossey) és elsősorban a kisebbségi és harmadik világbeli egyházak fiataljai számára ösztöndíjas programokat szerveztek a nyugat-európai és amerikai egyetemeken való tanulásra. Egyházunkból is többen tanulhattak külföldön ez ösztöndíjak segítségével, így pl. Bosseyban Benczur László és Dezséry László, Amerikában pedig Hafenscher Károly. A politikai feszültségek erősödése miatt az ösztöndíjas lehetőségek 1949 után megszűntek és csak a hatvanas évek közepén indultak újra. 

A legélesebb nemzetközi ellentétek közepette is megmaradtak azonban az ökumenikus kapcsolatok Nyugat-Kelet irányában. Építési és tatarozási segélyek, diakóniai intézmények segítése, könyvküldemények intézményeknek és lelkészeknek továbbra is mutatták, hogy a testvéregyházak nem feledkeztek el rólunk. Így kaptunk például az ötvenes években teológusként héber és görög Bibliákat. A helyzet bonyolultságát mutatja, hogy előfordult az is, hogy itthonról adódott kérés a támogatások beszüntetésére.[15]

A római katolikus egyház aktívabb ökumenikus részvételére 1948-ban még nem lehetett számítani (Mortalium animos enciklika, 1928), az ortodox egyházak zömének távolmaradását azonban igen fájlalták. 1948-ban a világgyűlésen és utána is igyekeztek kapcsolatokat építeni az egyes nemzeti egyházakkal (Moszkva, Belgrád, Szófia, Bukarest, stb.). Egyes katolikus vezetők és teológusok ökumenikus nyitottságától eltekintve, a magyar katolikus egyház hivatalos ökumenikus érdeklődése csak lassan bontakozott ki a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) után[16]. Az 1991-ben történt pápalátogatás azután elmélyítette a többi hazai egyházzal és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsával a szorosabb kapcsolatot.   

(10)

Befejezésül örömmel állapíthatjuk meg, hogy „Amszterdam 1948” körül  magyarországi egyházaink benne voltak a huszadik század legjelentősebb egyházi mozgalma, az ökumené „sűrűjében”. Tartottuk a kapcsolatot Európa és a világ keresztyénségével, szükségünk volt testvéregyházaink teológiai és ujjáépítési támogatására a háború után és a magunk lehetőségeivel élve mi is hozzájárultunk a keresztyénség közös bibliai-apostoli és reformátori identitása őrzéséhez.  Az egyre globalizálódó és materializálódó világban a magyarországi protestáns egyházak nem akartak elfeledkezni arról a vertikális vonalról, a spirituális dimenzióról, amely a „propriumot”, elsődleges feladatunkat, missziói küldetésünket jelenti.  A világgyűlés utáni évtizedekben, Kelet és Nyugat szembenállása idején sokszor éppen az egyházak voltak a hídépítő, kapcsolattartó tényezők az úgynevezett első és második világ között, és erről a szolgálatról nem szabad megfeledkeznünk. 

Ma, a 21. század elején alábbhagyott volna az ökumené tüzének lobogása? Talán az ökumené fagyos korszaka következik? Az bizonyos, hogy a világ vándorútjain az egyházak sohasem meneteltek egységes ütemre. Ki gondolta volna az ökumené elítélését kimondó „Mortalium animos” pápai enciklika (1928) után, hogy XXIII. János pápa összehívja a II. Vatikáni Zsinatot (1962) és ezen a zsinaton olyan  négy és fél évszázaddal korábbi lutheri reformokat vezetnek be, mint az anyanyelvi istentisztelet? Vajon evangélikus egyházunk tudja-é, hogy a reformációnak egykor a keresztyénség életébe forradalmian újat hozó teológiai hangsúlya, a Sola Scriptura (Egyedül a Szentírás)-elv, a prédikációban a „viva vox evangelii” megvalósítása, a bibliai-írásmagyarázati teológiai ágak gondos művelése nem evangélikus, nem protestáns kiváltság többé, hanem a II. Vatikáni Zsinat után megtalálható a római katolikus egyházban is (Dei Verbum-konstitúció, 1965, különösen is No. 22 és 25)?  Így jöhetett létre az „Evangelisch-Katholische Kommentar zum Neuen Testament” (EKK) ! 

Ökumenikus érdeklődésre tarthat ma számon a „textus” és „kontextus” kérdése, a Biblia fordításának nyelvi problémái, és az un. „inkulturáció”, a tradició megszokott kifejezéseinek újrafogalmazása a misszió és evangélizáció gyakorlásában. A jézusi missziói parancs (Mt 28,16-20) végrehajtásában ma ökumenikus összefogásra van szükség, hogy ez segítse az emberek, generációk, nyelvek, kultúrák közötti egyre erősödő kommunikációs nehézségek leküzdését. 1659-ben adta ki a Vatikán azt a Kínában folytatott misszióra vonatkozó általános útmutatást, amit ma sem árt megszívlelni: „...semmi esetre se törekedj erőszakkal megváltoztatni ezen népek szokásait, rítusait, hacsak nem nyilvánvalóan ellenzik a vallást és az erkölcsöt. ...ne a te útadat, hanem hitedet add tovább”... [17] Napról-napra tapasztaljuk a mindennapi életben és különösen a tömegtájékoztatási eszközök területén, mennyire elromlott, lezüllött magyar nyelvünk és ez a jézusi ige szerint az emberek belső világának erőszakosságát, reménytelenségét, a józan emberi-humán értelemben vett morál hiányát jelzi. „Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj!” (Mt 12,34) Ha a globális ökumené területén a római katolikus egyház magatartását befolyásolja is a mindenkori pápák személye és egyházvezetői szándéka, a helyi-lokális ökumené missziói és szociális felelősségi tevékenysége még működhetne. Szükséges lenne a teológiai nevelés, a lelkészképzés területén az ökumenikus mozgalom alaposabb ismerete és az időszerű ökumenikus problémák teológiai elemzésére figyelő oktatás. Nagyon súlyos hiányosságnak tartom, hogy ma Teológiánkon nem elégséges ebben a tekintetben a képzés! II. János Pál 1995-ben megjelent „Ut Unum Sint” enciklikájában olvashatunk arról, hogy az ökumenizmus nem csupán valamiféle „függeléke” (appendix) az egyházi létnek, hanem az egyház életének és munkájának organikus része (No.20), mint ahogyan az egészséges gyümölcsfa jó termést hoz.  

Azt is meg kell említenünk, hogy az ökumenikus mozgalom az elmúlt hatvan évben többször vált Keleten is és Nyugaton is a világi, politikai hatalom „kísérő-liturgiájává”, hidegháború, békeharc és termelőszövetkezeti mozgalom, Afganisztán szovjet megszállása vagy Csehszlovákia 1968-as lerohanása kapcsán. [18] Szakemberek feladata, hogy ezeket a tényeket kutassák és dokumentálják.  Az ökumené tapasztalatai szerint minden országban megfigyelhető ugyanis, hogy a hatalom az egyházat és a vallást lényegileg hasznossági szempontból kezeli. A szociológiai elemzések szerint létezik egy olyan „civil religion”, azaz „társadalmi vallásosság”, amelyik kultusszal veszi körül a hatalmat. Az ökumenikus mozgalom felelőssége, hogy ébren tartsa az egyházak lelkiismeretét a „proprium” dolgában, azaz akkor teszi az egyház a legtöbbet a világ számára, ha valóban egyház, Isten népe, Jézus Krisztus követője marad.

Amszterdam 1948 eseményeire történő emlékezésünk segítse az elmúlt hatvan év egyháztörténelmének megértését és legyen segítségünk mai egyházi kérdéseink feldolgozásában.