„…a házadhoz való féltő szeretet emészt engem” – 190 évvel ezelőtt halt meg Tessedik Sámuel

Tessedik Sámuel pedagógiai szolgálata 

A XVIII. századvégi Magyarországon nem volt egységes tanítási rend az iskolákban, sem az alsó-, közép-, sem a felsőfokú intézményekben. Az iskolák felügyeletét a fenntartó egyházak végezték, állami ellenőrzés nélkül. 1775-ben a bécsi kancellária egyik fiatal tanácsosát, Ürményi Józsefet bízta meg a magyar iskolarendszer reformjának kidolgozásával. Így született meg a Ratio Edducationis, melynek végső szövegét 1777. augusztus 28-án Mária Terézia jóváhagyta. Ezzel az új oktatási-nevelési rendszerrel kísérelte meg első ízben a monarchia az állami felügyeletet az iskolák felett, az egyházi jelleg megtartása mellett.

A protestánsok visszautasították a Ratio elveinek elfogadását arra való hivatkozással, hogy az iskolák ügye egyedül a fenntartó egyházak, egyházközségek hatáskörébe tartozik, az államhatalomnak nincs beleszólási joga.

Ez idő alatt – 1780-ban – Tessedik Szarvason létrehozta a „szorgalmatosság” iskoláját. Tananyagként az írást, olvasást, számolást, a földrajz és történelem elsajátítását oktatta feleségével együtt, ezek mellett az ember és az ember környezetének megismertetésével foglalkoztak. A falusi nép szükségleteit figyelembe véve természettannal és a földműves munka korában modern módszereinek elsajátításával egészítette ki tananyagát. Tízéves tapasztalattal rendelkezett már az oktatás terén, amikor az 1791-es országgyűlés 26. törvénycikke elvekben megadta az autonómiát a protestáns iskoláknak. Az országgyűlés „Művelődési Bizottságot” hozott létre abból a célból, hogy átdolgoztassa az 1777-es Ratiot. A bizottság tervezetéhez hozzászólt többek között az evangélikus ügyvéd, Hajnóczy József is – akit a jakobinus mozgalomban való részvétele miatt 1795-ben kivégeztek – s ő hangsúlyozta, hogy a tervezet a nemzeti nevelésre nézve sok értékes elemet tartalmaz ugyan, de a feudális viszonyok miatt ezek nem valósíthatók meg. Szabad nevelésre volna szükség, amely tartalmazná a természet, az értelem, az igazság, az igazságosság, a szabadság, a biztonság és a tulajdon ismérveit, de az elmaradott társadalmi viszonyok közepette ez teljességgel lehetetlen.

Az evangélikus egyház, báró Prónay Gábor által Tessedik Sámuelt kérte fel, hogy véleményezze a Művelődési Bizottság tervezett anyagát. Véleménye teljesen összecsengett Hajnóczy bírálatával. Az 1791 szeptemberében elkészült anyagának ezt a címet adta: „Tizenkét paragrafus a magyar iskolaügyről”. Ez az írása lesújtó bírálat a korabeli népiskolákról. Tessedik véleménye szerint a gyerekek olyan felesleges tárgyak elsajátításával töltik idejüket, melyeket az életben soha nem fognak hasznosítani. Előtte már egy évszázaddal Comeniusnak és Apáczai Csere Jánosnak is ez volt a véleménye. Hiányolta a kétkezi munkát a falusi iskolákból, pedig az mindig „tevékenységre lendít”. A vallásos nevelés pedig a "… szívet melengető Krisztushit helyett" hamis néphitnek, elferdült vallási fogalmaknak zűrzavara. Írásának végén a tanítók gyenge képzettségét bírálta. Önéletírásában így emlékezett vissza erre a munkájára: "…döntő befolyást nyertem a magyar tanügyre, melynek fölemelése képezi gondjaimnak legfőbb részét mai napig is."

A Szentpétervári Szabad Gazdasági Társaság 1803-ban pályázatot írt ki, s Tessedik német nyelvű, terjedelmes pályamunkát küldött be. Ez az írása tükrözi talán legjobban pedagógiai elveit. Írásának első része tartalmazza azokat az akadályokat, melyek a "…falusi nép tevékenységét gátolják". A legfőbb akadálynak a szegénységet tartotta. A szegénység, a nyomor megbénítja a cselekvő szellemét, megtöri a bátor vállalkozó kedvet, az embert sivárságba, emberkerülő egyedüllétbe taszítja. Először kenyeret, megélhetést kell adni a szegény embernek, hogy hazafias tetteket lehessen tőle elvárni. "Kipróbált igazság az, hogy a gyötrődés és a nyomor elfojtja a tehetséget, megbénítja a szellemi tevékenységet... a meggyötört családapa sóhajai megkeserítik a mindennapi falatokat. A testi egészség és a lelki béke így elvész az állandó, gondterhelt küszködésben."

A megvetés, a kényszer, a szabadság hiánya gúzsba köti az emberi cselekvést. "Nem csinálhatunk tehát az emberből bábot, hogy játsszunk vele kedvünk szerint. Ne forgassuk ki az embert emberi méltóságából: ne alacsonyítsuk le állatiasságba. Nem tehetjük meg, hogy erejét, egyéniségét felmorzsolva, megtörve ide-oda terelgessük! Ne alázzuk meg tehát az embert, és ne akarjuk földhöz szegezni, különben eltávolítjuk a Teremtőtől és kételkedni fog annak gondoskodásában. Ahol ilyen viszonyok vannak, ott az emberiség nemes egyedei szalmán rothadnak, ott az alkotó szellemet falak és zárak kötik gúzsba. Hát ide jutott az emberiség! Borzalmas kép ez, de – sajnos – igaz!"

Írásában megfogalmazta tapasztalatait a rossz példaadás erkölcsi hatásáról. "Az igaztalan dolgokat, hazugságokat úgy tüntetik fel, mintha azok igazak lennének. Az igaztalan dolgok elnyomorítják az embert, s az ilyen falusi parasztok az állam terhévé válnak, asszonyostól, gyermekestől koldusbotra jutnak."

A tanítók rendjébe minden tanítással foglalkozó személyt besorolt. A püspököt, abbét, papot, pópát, lelkészt, iskolamestert és tanítót. Ezektől az emberektől sokat követel a társadalom. Vizsgálat alá vetette munkájukat és cselekvésüket, s megállapította, hogy megfelelően nem képesek boldogságot terjeszteni az emberek között. "A különböző felekezetek a maguk képére átköltik a világmindenség Teremtőjét. Hagyományos szokásaik, betanult szisztémáik, sőt olykor saját elképzeléseik szerint értelmezik." Ennek megfelelően tanítják élni és cselekedni a népet, anélkül, hogy törődjenek a nép ily módon alakuló életmódjának következményeivel.

Felvetette a tanítók keresetének problémáját. Ínséges a díjazásuk, nehéz a megélhetésük. Ezen kívül a leglenézettebbek, de azt várja el tőlük mindenki, hogy tartson lépést a haladással, olyan ismeretekre tegyen szert, melyekkel a gyerekek értelmét megvilágosíthatja.

Írásának következő fejezetében rendszabályokat javasol a megélhetés könnyítésére. Legfontosabbnak a föld felosztását tartotta, mégpedig jó és helyes elgondolás alapján. Szerinte bebizonyosodott tény az, ha túl sok földje van valakinek, nem tudja azt kellőképpen megművelni, ha pedig valaki túl kevéssel rendelkezik, akkor nem tud megfelelni a társadalmi elvárásoknak. A földeket majorságokra és tanyás gazdaságokra osztaná szét. Koncepciójában kimondta, hogy minden ember alapvető szükséglete termőföldből származik. A föld felosztásánál nem egyenlőséget akart, "…mert ebből rendbontás születik".

A második rendszabály Tessedik szerint: tanítani, irányítani, utasítani, jutalmazni és büntetni kell. Föltette a kérdést, ki alkalmas erre? A római katolikus papot kizárta, a protestáns lelkészek a feleségükkel együtt már tehetnének valamit, "…de ők sajnos nem akarnak tenni." Ugyanakkor veszélyesnek tartotta azt, ha papi rendek még több lehetőséget kapnának. „Ezt bizonyítja a történelem.” A tanítónak és feleségének kellene mindezt véghez vinnie, de "…sem tudásuk, sem jövedelmük, sem hátrányos társadalmi körülményeik miatt nem tudják megvalósítani korunk követelményeit."

Az akadályok megszüntetése érdekében tanítónő alkalmazását javasolta írásában az evangélikus iskolákban, aki a tanító felesége. Legyen egészséges, a férfiaktól különböző lelki ereje, nevelői erénye pótolhatja fizikai adottságait. Legyen mentes a babonás gondolkodástól. Feladata lenne a falusi asszonyok tanítása a gazdálkodásra és a háztartás helyes vezetésére. Legyen gyermekszerető, kedves egyéniségével szerettesse meg a tanulást. A tanítónő legfontosabb erényének a könnyed, természetes ismeretátadást tartotta. Kötelességei közé sorolta, hogy a gyermekeket már 3-4 éves koruktól felvenné tanulói közé, mert szerinte már alkalmasak bizonyos fajta könnyű tanulásra oly módon, hogy könnyű, változatos foglalkoztatással lehet őket nevelni. Olyan inger-gazdag környezetet gondolt el Tessedik a kisgyermekek nevelésére, ahol biztonságosan elérhetik az iskolaérettség korát a tanítónő vezetésével. Ugyanakkor az iskolaérettséget a tanítónak kell meghatároznia és eldöntenie.

Tessedik korában ez megvalósíthatatlan volt. Jóval később, már a XIX. sz. végén és a XX. sz. elején szinte ugyanezeket a gondolatokat fogalmazta meg Rudolf Steiner a Waldorf-féle pedagógiájában és Peter Petersen a Jéna-Plan rendszerében. Magyarországon az első óvoda 1848-ban, Tessedik halála után 28 évvel jött létre Brunszvik Teréz alapításában, 150 évvel ezelőtt.

Pályázati munkájának befejező részében hosszan leírta mindazokat az ismérveket, melyeket a gyerekekkel foglalkozó tanítónak tudnia kell. Ezek azok a pedagógiai elvek, melyeket igyekezett megvalósítani gazdasági iskolájában, s ezekre alapozta iskolakoncepcióját, melyet az 1791-es pesti zsinatra is magával vitt. Főbb gondolatai a következők:

Józan gondolkodás, természetes logika

Meg kell ismernie a tanítónak a tudományos logikát, hogy taníthasson másokat a tiszta gondolkodásra. Képessé kell tenni a tanulót és a felnőtt paraszt embert arra, hogy szillogizmusokat (következtetéseket) tudjon levezetni.

A biológia és természettudomány ismerete

Az embereknek tudniuk kell tájékozódni a levegőről, annak hatásáról, a munkájuk során előkerülő növényekről, fákról a gabonák fajtáiról. Tudni kell, hogyan lehet a természet adta lehetőségeket felhasználni, hogyan kell velük helyesen bánni, káros hatásuk ellen védekezni. Szerinte megbocsáthatatlan a természeti ismeretek hiánya, az egyes állat- és növényfajták becsmérlése, mert ez egyben a teremtő Isten becsmérlése is. „Mondják azt is, hogy ezeket Isten az ember büntetésére és gyötrelmére teremtette”. A természet ismeretének hiányában látta a falusi nép között elterjedt babonaság okát. A babona "…mérges lehelete elsorvasztja a boldogságot." A tanító kötelessége, hogy szeretetteljes oktatással, az értelem kiművelésével harcoljon a babonaság ellen. A természet ismerete, a természettudomány az embert a helyes ismeretekre juttatja, s ezért a tanítókkal szemben jogos követelmény a biológia és természet ismerete.

Az Isten felismerése és megtalálása

Ezen a téren is tanításra van szükség. Helytelen módszernek és károsnak tartja Tessedik, hogy a gyerek kezébe azonnal a kátét adják, hogy az ismeretek elsajátításához a Bibliából indulnak ki a tanítók. Szerinte ez nem tudja lekötni a gyermek figyelmét. Homályos képzeteket táplálhat és túlságosan nehezek "Ebből az a nagy hátrány származik, hogy a gyermekekben igen korán ellenszenvet váltunk ki a vallással szemben. Ugyanis ennek elriasztó oldalát ismerik meg elsősorban." A hittan oktatásánál legnagyobb problémának azt tartotta, hogy az oktatók nem tartják be a következetesség elvét, összekeverik a könnyebben megérthető részeket a nehezen érthetővel.

A tanítókkal szembeni követelmények közé tartozott még a számolás művészete, földrajz, történelem, anatómia, a vokális és hangszeres zene ismerete, a testnevelés és a katonai gyakorlatok, a gazdaságtani és erdészeti ismeretek elsajátítása.

Végül Tessedik tanulmányából idézve ismerkedjünk meg azzal, hogy mit kell „tudni” a tanítónak a vallásról:

"A keresztyén tanító legyen jó katechéta, hittantanító és a Biblia igaz ismerője. Az Isten megismerése nem más: mint a természetes vallás! A Biblia útmutatása boldogsághoz: a kinyilatkoztatott vallás. A kettőt együtt kell tanítani, egymáshoz kapcsolva. Ehhez azonban nagyon alapos ismeretekre van szükség: kitartó szorgalomra és alapos tanulásra.

Vajon meg tudnak-e felelni ennek a mostani tanítók? Minden értelmes ember kételkedik ebben velem együtt. Egy lelkész, néhány tanító segítségével, a mi időnkben nem elegendő, hogy kettő-háromszáz házból álló községben ugyanannyi családdal, a nevelést és tanítást kielégítően elvégezze. Ez az egy-két ember nem vezetheti el a falut, az embereket a jó erkölcshöz és az erkölcsös cselekedetekhez. Még kevésbé tudja őket hasznos és szükséges tevékenységre szoktatni. Már azért sem, mivel annyi akadály ellen kell harcolniuk. A helyzetet komplokálja még az is, hogy amit az egyik lelkész a saját belátása és elképzelései szerint felépített az egyházközségben, az utódja nagy igyekezettel lerombolja. Rendszerint így megy ez minden pap, vagy lelkészváltozásnál. Így azután a hívek közössége az Isteni ismeretekben való előrehaladás helyett inkább visszaesik, fogalmai összezavarodnak…

A lelkészszentelés az ordináció és az evangéliumra való eskü nem szüntetheti – és nem is szünteti – meg az egyéniségből fakadó emberi természetet. Az ember, bármin megy is keresztül, lényegében ugyanaz marad – egyéniség, ember. De arra kell törekednie, hogy mindig jobb, bölcsebb és jámborabb legyen. Ez minden keresztyén kötelessége, hiszen a keresztyéni kötelességek általánosan érvényesek mindenkire…

Önző alapelvek minden igazi erkölcstan halálát jelentik. Az erkölcsöt lealacsonyítják, hajlamaink és vágyaink kiszolgálójává teszik. Átváltoztatják közönséges okoskodási szabályok oktatásává. Isten által lett az erkölcstan emberi, anélkül, hogy elvesztette volna szentségét. Általa lett népivé, anélkül hogy lealacsonyodnék. Általa hasonult félig érzéki természetünkhöz anélkül, hogy beszennyeződött volna.

A tanító legyen minden ifjú és idős keresztyén ember és az állam minden lakója, minden polgára számára példakép." 

Felhasznált irodalom: 

1.  Anyakönyv 1788–1800. Szarvas, Ótemplomi levéltár

2. Tessedik Sámuel: Önéletírása (ford.: Zsilinszky Mihály) II. kiadás Szarvas, 1942.

3.  Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon (Bp. 1977.)

4.  Dr. Tóth Lajos: Tessedik Sámuel 1742–1820 (Szarvas 1976)

5.               Pukánszky Béla - Németh András: Neveléstörténet (Bp. – Szeged, 1996)