"Vannak itt sztriptízbárak?" - Sajtószabadság és sajtótisztesség

1989. március 15-én hosszú évtizedek után először került sor nagyszabású nyilvános demonstrációra. Az immár végnapjait élő hatalom ugyan még megrendezte a maga hervatag hivatalos ünnepségét, az igazán nagy tömeget azonban az akkor ellenzékinek számító szervezetek vitték az utcára. Emlékezetem szerint a Petőfi-szobortól vonultunk a Szabadság térre, ahol Cserhalmi György színművész olvasta fel az ellenzék követelését, majd Csengey Dénes mondott egyszerre higgadt és izzó beszédet. A kokárdás farmerdzsekit viselő forradalmár lelkületű író-politikus ezt követően 1848 márciusát megidéző jelképes cselekedettel a nemzet és a szabadság nevében "kézrátétellel" lefoglalta a Magyar Televíziót. A Szabadság téren mámoros üdvrivalgás fogadta  a Szabad Magyar Televízió felirattal kifeszítet transzparenst Csengey ilyen pontosan megfogalmazott mondatait: "Tőlünk ne féltse senki a televíziót! Nagyon fogunk vigyázni rá, mert a miénk! És ugyanígy ne féltse tőlünk senki Magyarországot! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk. [...] Ki akarjuk nyilvánítani, hogy a televízió a nemzet tulajdona, nem a kormányé, és azt is, hogy e tulajdonjogot a jövőben érvényesíteni kívánjuk. Szabad sajtót, szabad rádiót, szabad televíziót! Társadalmi ellenőrzést a nyilvánosság minden fóruma fölött!"

Hosszú utat tett meg a magyar társadalom, míg eljutott a sajtószabadság ilyen bátor és nyilvános megfogalmazásáig. A fiatalabb nemzedék számára ma már csak történelem a szemérmetlen hazudozás, vagy éppen a kisstílű csúsztatások kora. Az idősebbek azonban nagyon jól emlékezhetnek a munkahelyek kötelező "Szabad Nép félóráira", a Tájékoztatási Hivatal mindenhatóságára, a cenzúra és öncenzúra mindent átjáró valóságára. Megszületése után 15-20 évvel lett csak igazán tragikusan érvényes József Attila Levegőt! című verse: "Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktákba írják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg." A magát fegyverekkel bebiztosító hatalom a tájékoztatást is a kezében tartotta, és e kort valóban a "hazudtak reggel, hazudtak este, hazudtak minden hullámhosszon" elve vezérelte. Idővel aztán, a "puha szocializmus" idején megtanultunk a sorok között olvasni, s magam is emlékszem arra jóleső érzésre, ami akkor töltött el, amikor a hivatásos és önjelölt cenzorokat kijátszva sikerült egy-egy különösen fontosnak tartott mondatot vagy jelzős szerkezetet becsempészni a kiadásra szánt szövegbe. Mert önkritikusan meg kell állapítani, hogy a belső és külső cenzúra az egyházi kiadványokat sem kerülte el, sőt voltak idők, amikor a sajtószabadság a maga viszonylagosságával a világban jobban érvénysült, mint az egyházban.

Mi történt aztán 1989 után? Mennyiben valósult meg az időközben fájdalmasan fiatalon elhunyt Csengey Dénes álma a szabad sajtóról és a nyilvánosság társadalmi ellenőrzéséről?

Kétségtelen, hogy a tájékoztatás és tájékozódás alkotmányos joga általában érvényesül. A nyilvánosságnak mind a politikai-társadalmi, mind az egyházi életben megnőtt a szerepe. Véget ért a szocializmus cenzúrázó időszaka, amikor sajtószabadságról nem lehetett beszélni. Ugyanakkor a mi kis vadkapitalizmusunkban megjelent a szabadság vadhajtása, a szabadosság. Ennek gyökere az elüzletiesedésben rejlik. Marxból a Kommunista Kiáltvány feledésbe merült, a Tőke viszont annál nagyobb szerepet játszik. Az üzleti harc sajnos behálózza a médiát. Ennek következtében nem egyszerűen a piaci viszonyok érvényesülnek - ami önmagában még hasznos lenne -, hanem sokféle manipuláció is érvényesül. Nagy méretekben ez az úgynevezett "elefántházasságokban" is megmutatkozik, vagyis amikor oly módon vonnak össze médiaóriásokat, hogy a nemzetek feje fölött gyakorlatilag egy kézbe kerül az irányítás. Az ilyen jellegű központosítások következménye a sok-sok licence-műsor, vagyis például az olyan vetélkedők, amelyek a globalizáció jegyében a világ minden pontján ugyanolyan szabályok szerint, a műsorvezető ugyanolyan  agresszív vagy éppen butuska irányításával, ugyanolyan díszletek között zajlanak. A piaci viszonyok istenítése azzal is jár, hogy a műsorszolgáltatók szükségszerűen a nézettségi mutatók, az újságok pedig az eladott példányszámok bűvöletében élnek. Hogyan lehet a nézettséget és az olvasottságot növelni? Szenzációkkal, borzongatással és hasonlókkal. Ez a felismerés kitermelheti az úgynevezett csekkfüzet-zsurnalizmust, aminek jegyében meghatározott árfolyamon még riportalanyokat is lehet vásárolni. Emlékezzünk csak arra a médiabotrányra, amikor kiderült, hogy az egyik kereskedelmi televízió úgynevezett sztárriporterének állítólagos bérgyilkos interjúalanya valójában fizetett statiszta volt. A riporter egy ideig eltűnt a színről, míg aztán egy másik kereskedelmi adón nem folytatta műsorát...

A szabadságával nem élő, hanem visszaélő médiából hiányzik a személyiség védelme és az áldozatok joga, hiszen hány és hány embert mutatnak be megalázó helyzetben, hány és hány balesetről készítenek borzongató tudósítást! A szólásszabadság szentnek kikiáltott joga nevében pedig  - szellemi környezetszennyezésként - alpáriság és trágárság árad számos rádió- és tévécsatornából. Az ilyen vulgáris megnyilvánulásokhoz képest ma már szelídnek tekinthető az "infotainment" gyakorlata, vagyis az a jelenség, amikor a híreket és az időjárás-jelentést is csak szórakoztatva kívánják eladni a műsorszolgáltatók. Ezzel pedig a közönség butítása és infantilizálása folyik. Számos műsor nem az ízlésformálást tekinti feladatának - jóllehet a rádió és a televízió hőskorában ezt alapelvnek tekintették -, hanem az igénytelenségre való építkezést, sőt adott esetben alantas igények kiszolgálását. Mindez egyaránt igaz lehet az ostoba vetélkedőkre, az erőszakos akciófilmekre, de bizony még a szellemesség helyett sokszor csak bugyutaságot képviselő reklámokra is.

A sajtót joggal nevezzük a negyedik hatalmi ágnak. A 80-as években magyarul is megjelent David Halberstam Mert övék a hatalom című kétkötetes műve, amely az amerikai tömeghírközlés természetrajzát mutatja be. A hatalommal, mint láttuk, nemcsak élni, hanem visszaélni is lehet. A sajtó területén ezt manipulálásnak hívják. Súlyos példák helyett ezen a helyen egy könnyedebb elbeszélést idézek fel, példaként a sajtó által elkövethető csúsztatásokra. A vicc szerint a római pápa New Yorkba érkezik, s újságírók hada várja a repülőtéren. Az első, agresszív kérdés így hangzik: "Mi a véleménye a sztriptízbárakról?" A Szentatya naivan visszakérdez: "Miért, vannak itt sztrptízbárak?" Másnap öles headline jelenik meg az újságban: "A pápa első kérése New Yorkban: Vannak itt sztriptízbárak?"

A visszaélések feltárása természetesen nem jelentheti a sajtó szabadságának korlátozását. Akad arra is példa, hogy egy médium önmaga határoz meg tiszteletre méltó etikai kódexet. A New York Times Magazin például így határozza meg az újságíró feladatát: "Be first, but first be right!" A lefordíthatatlan szójátékot így lehetne magyarul visszaadni: Légy első, de mindenekelőtt írj igazat!

Mit tehetnek az egyházak? Utalhatnak akár a sokszor elfelejtett 8 parancsolatra, amit ma ilyen röviden is mondhatnánk: Ne hazudj, ne csúsztass, ne manipulálj! Vagy akár felerősíthetik 1 Kor 6,12 üzenetét: "Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává." Szóvá tehetik továbbá, ha a sajtó szabadsága fontosabbá válik, mint annak tisztessége. Figyelmeztethetik a média embereit arra, hogy a technika mindig gyorsabban működik, mint a morál. Javasolhatják, hogy nem érdemes, sőt nem szabad mindent megtenni, amit a gazdaság lehetővé tesz.  A szabadság és szabadosság különbségére is fel lehet hívni a figyelmet, például az erőszak és a pornográfia ábrázolásában. Etikai kérdéseket kell abban az esetben is felvetni, amikor egy bankrablóból vagy gyilkosból médiasztárt csinálnak. Az egyházak talán még azt is felismerhetik, hogy egy-egy talk-show amolyan nyilvános gyónásként jelenik meg a képernyőn  Vagy az Internet minden pozitívuma mellett tudatában kell lenni az abban rejlő veszélyeknek: a virtuális valóság esetleges felülkerekedésének, az anonimitásból és könnyű hozzáférésből adódó visszaélési lehetőségeknek, amikor valaki uszító vagy éppen pornográf tartalmú szöveget és képeket tesz fel a világhálóra. Minderre az esetekre érvényes a bibliai intés: "Előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!" (5 Móz 30,19)

Szabadság és tisztesség...  Talán a média területén sem zárja ki egymást ez a két fogalom.

1989. március 15-én egy modern forradalmár a nemzet nevében lefoglalta az addig manipulatív magyar hírközlést. A hatalmas transzparensen az intézmény neve elé a "szabad" szó került. Immáron majdnem húsz év fájdalmasan sok szabados megnyilvánulását ismerve, ma tovább kellene bővíteni ezt a meghatározást.  A szabadságot a világért nem volna szabad feladni. Ám erre a transzparensre és minden médium homlokára oda kellene írni: szabad és tisztességes...