The Race

http://www.youtube.com/v/KklGBOMRISc&hl=en&fs=1 

Óvodás korban az ember még egészséges szellemben verseng, versenyzik mindenkivel.
„Anya, én leszek az első az öltözködésben, jó? Anya engem vegyél ki először a kádból, jó? Én leszek az első, megelőzöm a Szonját a lépcsőn” – és hasonló mondatok hagyják el 4,5 éves kisfiam, Dani száját. Ő állandóan versenyez:
- Anya, apával megelőztünk benneteket, mi voltunk a gyorsak – mondja, amikor ő apjával autóval megy az oviba, mi meg a húgával gyalog indulunk a bölcsődébe.
De a lényeg az, hogy elmennek mellettünk a kocsival, ő kiintegethet, és úgymond maguk mögé utasíthat bennünket.
A lényeg a verseny, az előzés.
- Első voltam az oviban, aki átöltözött, és Bori néni nem is segített. Elsőnek ugrottam be a vízbe, a medencébe az edzésen. Karcsi bácsi megdicsért, mert elsőnek mentem végig a kitett akadályokon. Én voltam a gyors.
Számára egyszóval rendkívül fontos az, hogy ő legyen mindenben az első. Rájátszik erre az is, hogy ő az elsőszülött a családban.
- Én születtem először, én voltam először a hasadban, a Szonja csak utánam jött.
Aztán mire az ember felnőtt lesz, ez a versenyszellem mintha alábbhagyna:
- Miért én legyek az első, akinek nyilatkoznia kell? Majd, ha elmúlik a kezdeti rivaldafény, majd ha mások már ezt megtették, akkor szívesen...
- Miért én csináljam meg először ezt a munkát? Nálam jobb szakemberek is vannak – mondjuk talán álszeméremből, talán komolyan, mutogatunk.
- Én nem, majd csinálják mások. - És ezzel a harcvonalba küldjük őket, csakhogy ne ránk záporozzanak az első kilőtt golyók.
Aztán pedig ha valaki megelőz bennünket, ha gyorsabban készít el valamit, vagy ha ővele készítenek először interjút, akkor a következőképp fakadunk ki:
- Miért ő lett az első? Mi volt a választás oka? Mi alapján szelektáltuk?
Akkor most hogy is van ez?