Takaró – avagy Isten kajainak melegében

Létrehozás: 2009. január 06., 12:24 Legutolsó módosítás: 2009. január 06., 12:25

Még régebben, egy aukciós honlapon vettem egy patchwork takarót, ami végül nagy kedvenccé vált a családomban.

Az úgy volt, hogy licitáltam egy takaróra, ami a képen volt. Végül kiderült, az már elkelt, de emailben ígéretet kaptam, hogy készít az eladó egy ugyanolyat, vagy amilyet én szeretnék. Nekem voltak ötleteim, így végül nem azt kaptam, ami eredetileg lett volna, hanem nekem varrt egy egyedit, olyat, amilyet szívem legmélyén tényleg szerettem volna. Még a mérete is picivel nagyobb lett. Pluszban.

Aztán a takarót kifizettem (előre utalással), de csak nem jött. Már mérges kezdtem lenni, hogy mi van, becsaptak volna, amikor egyik nap megcsörrent a telefonom.
A hölgy volt, akitől a takarót rendeltem. Beteges, fátyolos hangon szólt a telefonba. Elmondta, hogy egy újabb kemoterápián van túl. Pár napja elkészítette a takarót, csak aztán jött a terápia és rosszul lett napokig és ma különösen gyenge ahhoz, hogy feladja postán a takarót. Elnézésem kérte. Aztán ahogy megértően próbáltam beszélni hozzá, megindult belőle a beszédfolyam.

Méhnyakrák. Áttét a gyomrában. Rengeteg kezelés. Fél évet jósolnak neki. De ő küzd. Egyedül van. Férjétől régen elvált, gyereke nem született. Édesanyja, édesapja mindketten meghaltak. Testvére nincsen.

Az internetes árulást és a varrogatást azért csinálja, mert a bevétel a kemó mellé kapott és szedett másféle gyógyszerekre kell. Különben nem tudná megvenni őket.
Próbáltam erősíteni benne a lelket. Két órán keresztül beszélgettünk.

Sajnos annyira csalódott volt mindenben, és mindenkiben, hogy csak a keserűség beszélt belőle. Panaszkodott. A végén megköszönte, hogy valakinek elmondhatta sanyarú életét.

A takaró azóta is nagy kedvenc. Tegnap a fiam leöntötte baracklével. Kimostam és olyan jó öblítő illata lett, mint amikor annakidején a hölgytől megkaptam a megvarrt, kimosott és élére vasalt patchwork takarót.

Mire ma a gyerek hazaért az oviból, a takaró megszáradt, örömmel bújt bele és azt mondta, hogy olyan ez, mint újkorában. Ő még emlékszik rá, ilyen „szaga” volt. És én is egész este csak szagolgattam. Valami melegség, boldogság, meghittség áradt belőle. Egy öröklétérzés. Átölelve Isten karjaiban, mint gyerekként anyánk ölének melegébe burkolódzva. Hogy az ember nem akarna kiszakadni ebből a közegből, mert annyira jó és bársonyos és szívet melengető.

És ahogy így takargattuk magunkat vele a fiammal, rágondoltam arra a hölgyre. Vajon mi lett vele? – hasított belém. Csak remélni tudom, hogy végül ő is megnyugvásra lelt, mint mi ebben a takaróban, ha belé burkolódzunk.

A takarót már több mint két éve használjuk. A hölgy már nem árul az Interneten...

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben