Mire neveljük a gyermekeinket?

Közhelynek számít, hogy válság van. Válságban vannak az iskolák, az oktatás, a nevelés. (Ettől szenvednek a pedagógusok, a szülők és a gyermekek.)

Kétféle iskolatípust szoktunk megkülönböztetni: a konzervatív, az értékeket őrző és továbbító iskola. A másik a liberális szemléletű: a valósítsd meg önmagad, járd a magad útját, bontakoztasd ki a saját egyéniségedet! Ez a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást. Vannak átfedések. Mindez nem jelenti azt, hogy liberális iskolatípus ne közvetítene értékeket, vagy a konzervatív ne törődne a személyiséggel.

Tény, hogy a világ ma az elbocsátások világa, a munkanélküliségek időszaka, s mint ilyen: jövőkép nélküli. Sokat tevékenykedtem az oktatásban, de ha ma kellene tanítanom, a jövőt illetően nehezen tudnék a diákjaimnak konkrétumokat mondani.

Bezárt világban élünk, „bolygó-sorsot" élünk. Mindenki egy sajátos egyéniség. Van, aki folyton szerepelni akar, van, aki visszahúzódó típus, de ez utóbbi is egy szerep, a fel nem tűnés is egy fajta feltűnés. Mindenki a saját szemüvegén keresztül nézi, látja és láttatja a világot. Jó volna, ha erre jobban odafigyelnénk!

Az embert többek között az is megkülönbözteti az állattól, hogy van jövőképe, amelyet tudatosan alakít, vagy nem alakít. Megtehetem, hogy programokat tervezek. Megtehetem, hogy semmit nem teszek. Akkor is eltelik az idő. Csak az embernek van jövőképe, az állatnak nincs. Mert mondjuk, hogy a disznóból sonka lesz, az vajon jövőképe-e? Igen, de nem a disznónak! Mert ha a disznó tudná, hogy azért etetik, hogy a végén levágják és sonkát készítsenek belőle, biztosan nem enné meg a moslékot.

 A jövőkép határozza meg jelent. Ha tudom, hogy holnap mit szeretnék tenni, hova szeretnék eljutni, akkor már ma készülni kezdek rá. Mit kell tenni, hogy a jövő másképpen alakuljon. Ha a disznó késleltetné a hízást, nem lenne belőle olyan gyorsan sonka. Egyszer megkérdeztem a diákokat, hogy tudnak-e azért tenni, hogy a jövő más legyen. Az egyik kislány ezt mondta: igen, ő "fogyózik". Helyes! Kevesebb táplálékot eszik naponta, mert szeretné, ha holnap vagy holnapután szebb, karcsúbb lenne.

A „fogyózást" természetesen nemcsak az ételre értem. Lehet pl. arra nevelni, hogy nyugtassuk, pihentessük a tv-t. Lehet a tv-nézést illetően is fogyózni. Meg van nélkülünk, nem kellene állandóan előtte ülnünk. Szintén diákok kérdezték tőlem: szabad-e tévézni? Mondtam: igen. De olyan, hogy tévézni, olyan nincs, ne legyen! Mit szeretnél megnézni? Az élet sokkal rövidebb ahhoz, hogy az időnket a képernyő előtt töltsük.

Arra neveljük tehát a gyermekeinket, hogy tudjanak élni. Amikor erről beszélek, itt szoktam sokkolni a szülőket és a pedagógusokat azzal, hogy kijelentem: neveljük őket arra, hogy tudjanak meghalni! „Micsoda szamárság!” – mondják. Nem az! Azt értem alatta, hogy ne menjenek a saját haláluk elébe. Tudják kivárni, amíg eljön. Mert úgyis eljön! Magyarul: tanítsuk meg őket arra, hogy tartalmasan tudják leélni az életüket!

Nem szoktak foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy ki vagyok én! A nagy költő írja: „Tudom, hogy a férgek megesznek, csak azt nem tudom, hogy én ki vagyok." Sok gyermek úgy nő fel, hogy nem tudja, kicsoda.

Egy példázat a Gólemről, aki állandóan szorongott. Délben félt az estétől, este az éjszakától, éjszaka a reggeltől. Soha nem találta semmijét. Aztán jött az ötlet, hogy mindent fölír, aztán kipipál. Reggel boldogan ébredt föl, mert minden ruhadarabját megtalálta. Amikor felöltözött, egy pillanatra meghökken: igen, mindenem megvan, rajtam van, de hol vagyok én? Ez a két legfontosabb kérdés: hol vagyok én? Ki vagyok én?

A minap találkoztam egy barátommal, kérdem tőle: hogy vagy? Szomorúan válaszolt: „lenyugdíjaztak" Le vagyok írva. Már nem kellek senkinek. Bizony sok olyan gyermek jár az iskolába, aki nem kell senkinek. Egy diákom egyszer így fogalmazott: "apám felesége mondta nekem." Első hallásra nem értettem. Igen: élnek köztünk gyermekek, akiknek nem az édesanyjuk az édesapjuk párja. Pedig a gyermeknek is joga van a boldogsághoz. Felnőtt ember szájából hallottam: „Két pár koszos gyermekszemért nem teszem tönkre az életemet".

Nem szeretnék senkit megbántani, de a házasság egy férfi és egy nő életre szóló kapcsolata, amelyhez a gyermekek is hozzátartoznak.

József Attila Mama című versét mindenki ismeri. A költő sorsát is. Annak idején, még az átkosban, elmagyarázták nekünk, hogy itt egy proletárasszonyról van szó, aki mosással keresi a kenyerét. Csakhogy ez nem igaz! A lényeg: "hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen a padlásra." A költő úgy érezte, hogy nem kell már senkinek. Nem is tudta élete természetes végét kivárni.

Igen, csak akkor tudjuk igazán nevelni a gyermekeinket, ha folyamatosan éreztetjük velük, hogy fontosak nekünk! Legyen a gyermek fontos a szülő, az iskola és a társadalom számára. Az olyan társadalom, ahol a gyermek az érvényesül akadálya, nem pedig a jövő záloga, öngyilkos társadalom!

Magyarországon ma családonként csak egy gyermek születik. Ahhoz, hogy egy nép reprodukálni tudja magát, legalább három gyermek kellene. Ismert a kifogás: nincs abban a helyzetben, hogy hármat vállaljon. Tény: vannak nagyon szegények. Tény: vannak nagyon gazdagok. De az is tény, hogy az ötvenes évek életszínvonalánál ma senki nem él rosszabbul. Ismert a mondás: a halotti ingnek nincsen zsebe. Semmit nem vihetünk magunkkal, csak a szeretetet. Az megmarad, ahogyan Pál hirdeti.

Sok idős ember kérdi: minek élek én még? Itt él velem 95 éves édesanyám. A hetvenhez közeledve elmondhatom, hogy nekem van még édesanyám. Mire neveljük a gyermekeket? Tanítsuk meg arra, hogy az élet önmagában is érték, szent! Honnan tudja a hóvirág, hogy mikor kell nyílnia? És gólya, hogy mikor kell elröpülni, és hova kell visszatérnie? Az élet valóban csodálatos!

Nem tehetünk akármit a földdel, nem tehetek akármit saját magammal. A dohányos azt mondja, ha rászólunk: mi köze hozzá! Csakhogy nem szabad elfelejteni, hogy a dohányos és alkoholista betegek kezelése többe kerül az egész társdalomnak, mint amennyi pénzt az állam ezekből a káros anyagokból beszed. A nem dohányzóknak és nem ivóknak kell eltartaniuk, megfizetniük az így megbetegedettek kezelését. Senki nem tehetek saját magammal azt, amit akarok. És másokkal szemben sem.

Arra neveljünk tehát, hogy a tanítványaink tudjanak szeretni. Mindenki járt iskolába. Van-e közöttünk, aki semmit nem felejtett el abból, amit ott tanult?

A pedagógusok tanítanak. Van-e, aki semmit nem felejtett el abból, amit tanított? Nincsen! Bajban vagyunk, mert fel kell tenni a kérdést: akkor mire való az iskola? Ha elfelejtjük azt, amit tanítunk, meg azt is, amit tanultunk, akkor kell lenni valaminek, amiért az iskola mégis nagyon fontos. S ez nem más, mint az ember szeretete!

Ma este érettségi találkozón beszélgetek diáktársaimmal. Emlegetni fogjuk a tanárainkat. Nem azért, amit tanítottak, azt már elfelejtettük, hanem azért, ahogyan!

Irreális elvárások vannak az iskolákkal és gyermekekkel szemben is. A cél, hogy minél kevesebb ráfordítással, minél rövidebb idő alatt, minél sikeresebbek legyenek. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan kérték tőlem: szeretném, ha a gyermekem boldog lenne. Erre neveljék! A nagy többség azt kérdezte, hogy mit kell tenni, hogy a nyelvvizsgája meglegyen, hogy elérje a megfelelő pontszámot. Tudom, hogy ezek fontosak. De van ennél fontosabb. A tétel ugyanis, hogy addig ér valamit az ember, amíg hasznos, téves! Az életnek önmagában is van értelme!

Kiszámítottuk, hogy ha csak a kötelező olvasmányokat szerettük volna elolvasni az egyetemen, akkor napi tíz óra olvasással, óránként 100 oldal elolvasásával 10 évig kellett volna csak olvasnunk, hogy a kötelezőeknek eleget tegyünk. Irreális elvárások!

Ki vagyunk szolgáltatva a globalizációnak. Sok ütődött szülő veszi a lapot, és a divatot követve öltözteti a gyermekét. Ma mindenki farmert hord, vagy ugyanazt a márkás cipőt. Így vész el a gyermekek egyénisége, egyéni színe. Nemrég hallottam: nem kell a magyar körte, mert olcsóbb az argentin. Ez valóban őrültség!

Mi lesz azonban, ha egy mozdulattal elzárják a csapokat, kiolvadnak a hűtőládák? A saját lábunkra kellene állni! Akkor derülne ki, hol is vagyok én. Meg kell tanulni újra kenyeret sütni, önellátásra berendezkedni, mert a globalizációval szemben a lokalizáció az egyetlen fegyver. Mire neveljünk? A leányzókat pl. arra, hogy tudjanak sütni, főzni, mert nem biztos, hogy elég lesz, ha tudnak félkész árukat mikró-sütőben felmelegíteni.             

Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan! Bocsássanak meg a képért, amit mutatok. Lehet, hogy semmi másra nem fognak emlékezni. Mit látunk? Egy katona géppisztollyal lő, és fölötte egy arab kisgyermek a kisdolgát végzi: a katona fejére vizel. Fütyül a világra! Tudom, könnyű ezt mondani, megtenni nehéz. Mégis: csak az tud igazán szeretni, aki nem sodródik bele a véres eseményekbe.