Levélféle, konfirmáció előtt álló tinédzsereknek

Létrehozás: 2010. április 13., 11:58 Legutolsó módosítás: 2010. április 13., 12:00

Kedves Kistesók, mai életetek közepette most aligha van időtök és energiátok végiggondolni ezt az egész konfirmációt, meg vallásosságot. Hogy is van ez… Talán majd később, egy nyári napon, a fűben heverészve, az égen vonuló felhőkre mélázva… Addig is, hadd mesélek el Nektek egy történetet a magam életéből, hátha hasznát veszitek. Szöveg: Szabó-Pap Gabriella

Amikor óvodás voltam, Magyarországon az ateista-kommunista kormányzat ellenségének tekintette az egyházakat és a keresztény, vallásos embereket. Kemény terrorral üldözte őket – de erről szóljanak részleteiben a történelemkönyvek. Itt csak annyit, hogy még a gyerekek beszélgetéseit is kifigyelték, hogy annak alapján zaklathassák a szülőket. De hát mit tudott erről egy négyéves kislány?  Édesanyám csak annyit mondott, hogy Isten meg Jézus VAN, de nem szabad beszélni róla, csak otthon. A gyerekszívben azonban nehezen fér meg a titok: már másnap megsúgtam óvodai szerelmemnek, Árpikának. Történetesen az ő papája volt Édesapám munkahelyén a párttitkár. Árpika cseveghetett valamit odahaza, mert attól kezdve a párttitkár minden vasárnap délelőttre kitalált valami közösségi feladatot Édesapámnak – akkoriban, aki bölcsebb volt az ilyen feladatokat teljesített, elkerülendő a komolyabb zaklatásokat. A jóember ugyanis azt hitte, hogy a hit és a vallásosság az olyan dolog, ami vasárnap délelőtt „jön rá” az emberre. Hát nem: A vallásosság az ember egész életét, minden pillanatát áthatja.  

Amikor már iskolás lettem, eljött az idő, hogy tanulgassam a külvilágban való viselkedés, fellépés, megszólalás módjait, túl az illemszabályokon is. Abban az időben már nem volt olyan embertelen a kormányzati terror, de sok nehéz helyzet adódott. Gyakran kellett mérlegelni, mit teszünk, hogyan tesszük, miért tesszük. A bonyolultabb helyzeteket Édesanyám egyszerűen magyarázta meg: „Nézd,fiam, ezt rendes ember így csinálja!”  Hát ki ne szeretne rendes ember lenni? Hát persze, hogy én is igyekeztem.  Csak később értettem meg, hogy szüleim gondolkodásában a rendes ember azonos volt a keresztény emberrel, a keresztény módon élő és cselekvő emberrel. 

Életünk úgy alakult, hogy kamasz koromban kicsit megfeledkeztek rólam a családban, voltak más gondok-bajok is. Már gimnazista voltam, amikor Édesanyám egy nap azzal jött haza, hogy beíratott konfirmációi oktatásra, itt vannak a könyvek, vasárnap 10-re menjek el a Deák térre. Én a kamaszok önérzetével azt feleltem, hogy ez az én meggyőződésem ellen való dolog, és engem erre ne kényszerítsenek. Édesanyám megdöbbent, elszomorodott. A következő napokban tanácskozott testvérével, és kiderült, hogy velem egyidős kelenföldi unokatesóm ugyanebben a „betegségben” szenvedett. Beígérték neki azonban, hogy  konfirmációi  ajándékképpen  megkapja a fényképezőgépet, amire már régóta vágyott. Ez meggyőzte őt, hajlandó volt fejét a bárd alá hajtani. Akkori körülmények közt egy fényképezőgép olyan nagy dolog volt, mint Nektek ma egy csúcsminőségű bicikli, vagy telefon, MP3-as lejátszó, laptop. Édesanyám megkérdezett, hogy netán akarok-e én is egy fényképezőgépet? Rettenetesen felháborodtam, hogy unokatestvérem, mint egy cukorért pitiző kiskutya, kész volt feladni elveit egy fényképezőgépért. Hát, én nem! Édesanyám elsírta magát. Akkor egy Jókai-hősnő méltóságával közöltem vele, hogy az Ő kedvéért elmegyek a tanfolyamra, de nekem fényképezőgépről szó ne legyen többé, mert én csakis az Ő kedvéért teszem meg.  

Amikor a konfirmációi istentisztelet után hazamentünk, Édesanyám elővett egy szép csomagot, és átadta azzal, hogy konfirmációi ajándék. Kibontottam. Egy fényképezőgép volt benne. Akkori szegénységünkben mennyi fontosabbra nem telt! Döbbenten álltam.

Kis híján megütött a guta mérgemben, hogy ennyire nem vették komolyan a szavamat, hogy az Ő kedvéért… Édesanyám remegő hangon, majdnem sírva kérdezte: „Hát nem is örülsz neki?  ”

Akkor az eszembe villant: te most a templomból jössz, ahol megtanítottak téged valamiremire is?  Odafordultam Édesanyámhoz, és borzalmas erőfeszítéssel, tudatosan kimondtam a kegyes hazugságot: „De igen… csak úgy meglepődtem, hogy szóhoz sem jutottam…”

Ott a templomban megtanítottak valamire. Soha nem felejtem el. És köszönöm, hogy megtanulhattam. 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben