Kreativitás és megmenekítés – Cseréphadsereg, Hundertwasser és Jézus Krisztus

Van, hogy úgy szabadítunk meg vagy mentünk meg valakit, hogy helyettesítjük valaki vagy valami mással:

Az emberi történelem vitán felül leglenyűgözőbb, leggrandiózusabb helyettesítéssel végrehajtott szabadítása, megmenekítése Qin Shi Huangti kínai császár temetkezési földpiramisában található cseréphadsereg volt. Erről az elképesztő leletről ma már elég sokat tudhatunk, de ami a lényeg, hogy egy komplett hadsereg, több mint nyolcezer katona másolata készült el cserépből. Minden egyes alaknak különbözik az arca. Nincs két egyforma figura köztük.

Hogy kinek az ötlete volt, és hogyan sikerült a császárt rábeszélni arra, hogy ne ölesse le a katonákat, hogy ne kelljen egy komplett hadseregnek a császár után a halálba mennie, hogy a túlvilágon is harcolhasson érte, hanem elég ha a képmásukat, a cserépből elkészített másolatukat teszik a sírba... nem tudjuk, de az biztos, hogy rendkívüli ember volt, az ötlet, a kreativitás és a rábeszélőkészség tekintetében mindenképpen. A helyettesítéssel való megszabadításnak, megmentésnek ez az ötlete, ez a gondolata olyan felszabadítólag hatott minden a projektbe bevont mesterre, hogy az egyes fazekasműhelyek versengve vállalták a megrendeléseket, és büszkén helyezték el a szobrokon saját nevüket vagy műhelyük megnevezését, hogy büszkén hirdessék: részt vettek ebben a felemelő vállalkozásban, az életmentés, megmenekítés eme egyedülálló művének létrehozásában. Minden egyes cserépfigura elkészítésekor jogosan gondolhatták, hogy az egy-egy haláltól megmentett embert jelent.
Tudjuk, hogy számos előkelőségnek a halálba kellett kísérnie az uralkodót, és még a síremléket végső állapotba hozó összes munkásnak is, akiket elevenen eltemettek a sírboltba, hogy ne tudják elárulni, hogy mekkora kincset halmoztak fel a síremlékben.

De a katonák megmenekültek, mert ők nem, csupán a terrakottából elkészített képmásuk kísérte át a császárt a túlvilágra.

Ez volt az első eset, hogy fazekasmesterek szignózták az általuk elkészített műtárgyat.

A művészileg kivitelezett és helyettesítéssel végrehajtott megszabadítás gyönyörű példája ez.

Mindez továbbgondolkodásra sarkall...

Az a tudat, hogy megmenthetünk valakit vagy valamit, olyan felszabadító erővel hathat ránk, hogy ennek nyomán tör fel vagy szabadul fel bennünk a kreativitás.

A másik példa Friedrich Hundertwasser, a bécsi születésű avantgarde művész. 1973-ban Új-Zélandra utazott, ahol az ország északi szigetének egyik eldugott csücskében megvásárolt egy tehenészeti gazdaságot. A fűvel borított, fátlan domboldalakra – melyeken addig teheneket legeltettek – 60.000 különféle fafajt ültetett el, melyeket a helyi faiskolában vásárolt össze. Szomszédait is meggyőzte arról, hogy segítsenek neki megvalósítani „hét látomását az édenkertről". Már akkor éles kritikával illette a monokulturális gazdálkodást, és annak ellentétére törekedett. A gazdasági épületeket és a lakóházat is teljesen átalakította Az épületek tetejét földdel borította be és bevetette fűmaggal. A tetőn napelemeket is elhelyezett, azok szolgáltatták az áramot a rádióhoz, lemezjátszóhoz, a belső világításhoz és a melegvízhez. Esővízgyűjtő gondoskodott arról, hogy a vízfelhasználás a lehető legkisebb legyen, humuszvécé és fürdőszobai illetve szittyóból elkészített konyhai tisztítóberendezés gondoskodott arról, hogy a víz megtisztítva kerülhessen vissza a talajba. A gazdasági épületek egyikének megvilágítását úgy oldotta meg, hogy a helyi kocsmából elkérte az üvegpalackokat, és a fűrészporból készült oldalfalba ragasztotta őket.

Egyrészt figyelemre méltó az esemény dátuma: 1973! Mialatt a világ a vietnami háború befejezésével és a Watergate-botránnyal volt elfoglalva, Hundertwasser megalkotta a világ első komplexen környezettudatos, újrafelhasznált anyagokból épített tanyáját, messze megelőzve korát. Akkor még senki másnak nem jutott eszébe, hogy a kidobásra szánt üvegpalackokat fel lehet használni arra, hogy egy gazdasági épületnek legyen ablaka.
Az avantgarde művészt sokan bírálták abban az időben különcnek ható alkotásai, újításai és életformája miatt. Pedig az idő a környezettudatosság tekintetében mindenképpen őt igazolta.

A művészi kreativitás és a környezet megőrzésének, megmentésének az igénye Hundertwasser művészetében egymástól elválaszthatatlan egységet alkot.

Példája felhívja a figyelmet arra, amit Zinzendorf mondott: „A keresztyénség lényege nem a kegyesség, hanem az üdv." Vagyis a szótéria; a megmenekítés, a megszabadítás.

A megszabadítás, az üdv „részesedés Isten örömében", ahogy Rudolf Bohren fogalmaz. És a szabadítás feletti öröm a belső erőket is felszabadítja, ezért az ember spirituális energiái, alkotóerői is felszabadulnak, hogy művészi vagy költői kifejezésekben öltsön alakot a dicséret.

Hogy ez mégsem mindig van így, hogy „Isten, ha egy kicsit poetikusabban tekint a világra, mint egy kereskedő, már halálra unta magát imádságainkon, énekeinken, hiszen olyanok vagyunk számára mint a kakukk, mely mindig ugyanazt a nótát fújja." (Jean Paul)

Hogy nem az üdv öröméből táplálkozó felszabadult kreativitás jellemzi elsősorban a hitéletet, annak sok oka lehetséges, én csak egyet emelek ki ebből:

Milyennek látjuk ebből a szempontból Jézust, és mennyire tekintjük az ő kreativitását példának és követendőnek?

Jézus, az Atyjának engedelmes fiú: ez volt évszázadokon keresztül a meghatározó kép róla. A romantika aztán felfedezte, hogy költő is volt, és Goethe kimondta, hogy „Jézust már csak azért is Istennek kellene tartani, mert az evangéliumot kitalálta."

Az evangéliumon nyilván annak egészét kell érteni, beleértve a példázatokat is. Hiszen ezekben egészen példa nélküli kreativitás tárul fel. Olyan leleményesség, amely minden belső energiáját arra öszpontosítja, hogy jelenidejűvé, „itt és most" megragadhatóvá tegye a hallgatói számára Isten Országát, ahogy Hans Weder hangsúlyozza. Hiszen „nem elméleti fejtegetéseket mondott Jézus az Isten Országáról, hanem megteremtette azt".

Az emberek megmentésének, szótériájának a szándéka Jézust arra sarkallta, hogy a lehető legkreatívabb módon éljen a beszéd, a metaforák lehetőségével.

Amikor Jézus követéséről szólunk, vajon nem kellene az ő kreatív, leleményes nyelvhasználatát is „imitációnk", követésünk tárgyává tenni?