Kik lopnak a templomban?

Egyházi honlapunkon (www.evangelikus.hu) a szerkesztő, Horváth-Bolla Zsuzsanna tudósít a történtekről. A Lopni a templomban? címmel október 13-án megjelent írás olvastán az ember felháborodik, és tehetetlen keserűséget érez. A drámai híradásban ugyanakkor gyönyörű és áldott „poén” annak az asszonytestvérnek a megnyilatkozása, aki a nála levő pénzből csak 300 forintot tartott meg a hazafelé útra… A tőle idézett mondatot többször is elolvastam: „Még jó, hogy a többit a perselybe raktam! Az jó helyre került, mert a vörösiszap-károsultaknak juttatják el!” Nagyon szép megnyilatkozás és megható bizonyságtétel. Mégis el kell gondolkodnunk valamin…

Kik lopnak a templomban?

Szinte költői kérdés, amelyre válaszolni sem kellene, mert aligha vitatéma, hogy nem a hitben járó, a Szentírást gyakorta forgató, igehirdetést rendszeresen hallgató, az úrvacsora szentségével áhítattal élő testvéreink között keresendő a tettes vagy a tettesek. Mert akinek igazán a szívébe plántálták a Tízparancsolat áldott tartalmát és szellemiségét, és aki az Úr Jézus tanítását óvodás korától kezdve tanulta – és tudja azt is, hogy a végső elszámolás (régiesen: utolsó ítélet) alkalmával minden titkolt bűn is napvilágra kerül –, az nemcsak kerüli az ilyen galád tetteket, hanem eleve védelmet keres az Úr Jézusnál. Tehát egyetlen gyülekezeti csoportnak sem kellett aggódnia útitársai miatt, és a messzi és ismeretlen gyülekezetből jött hittestvérektől sem kellett tartania.

Kik lopnak hát a templomban? Megfékezem a nyelvem, szelídebbre igyekszem hangolni a szavaimat. Inkább azon töprengek, hogy kik tették az elkövetőket mocskos tolvajjá, milyen társadalmi és világnézeti koordináta mentén aljasult el Istentől kapott lelkük, hogy gátlástalanul hozzányúlnak a másikéhoz, s teszik mindezt éppen egy templomban. Még csak nyomokban sem tölt el örömmel annak tudata, hogy az ebül szerzett jószág ebül vész el. Az sem, hogy átkot szabadít alanyára, mivel – a törvényből tudjuk – a bűnben már magában benne van a büntetés. Az erkölcsi sötétségben élők előbb vagy utóbb méretes csapdába rohannak, noha imádságban kérhetjük Istent, hogy legalább akkor adja meg nekik a megtérés, a bűnbánat lehetőségét.

Ám nemcsak azt a kérdést kell megválaszolnunk, hogy kik lopnak a templomban, hanem egy villanásnyi időre saját felelősségünket is meg kell fogalmaznunk. Mert a hit és a hiszékenység nem ikertestvérek, és nem is következhetnek egymásból. Sokkal jobban meg kell ismernünk az Úr Jézus szavait, aki többek között ezt is mondta tanítványainak, azaz nekünk: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” (Mt 10,16).

Nem volna szabad naivaknak lennünk. A szelídség nem teszi feleslegessé az óvatosságot, különösen egy olyan alkalommal nem, ahol sok százan vagyunk együtt, és különösen nem a fővárosban. Jézus nyomában járva több realitásérzékre lenne szükségünk. Semmiképpen sem szeretnénk bárkit is megbántani, de talán még jobban oda kellene figyelnünk az Úr Jézus szavára.

Szívből reméljük, hogy minden károsult testvérünk kapott annyi gazdagító áldást a Deák téri találkozó alkalmával, ami kárpótolta a veszteségért, és azóta már rendeződtek az elvesztett dokumentumok, ha pénzek nem kerültek is meg.

E sorok írója is átélt hasonló esetet, amely azonban némi -- mosolyra indító – vigasszal is szolgált. A millenniumi esztendőt megelőző zsinat befejezte munkáját, megszületett a törvénykönyv. Az ünnepélyes záró istentiszteletre a fasori evangélikus templomban került sor. Előtte a szolgálati autó hátsó ülésére – helytelenül – betettünk egy láthatóan értéktelen, kopott táskát. Február eleje volt, tél, mínuszok. A templomban kellemes idő. S az istentisztelet alatt e táska miatt beverték az autó ablakát, ellopták a teljesen értéktelen táskát. A legnagyobb veszteség a betört ablak volt. Csak a tolvajok arcát lett volna érdemes látni, amikor kinyitották a táskát, és megtalálták benne – még csak lazán fűzve – a Magyarországi Evangélikus Egyház törvényeit. Ez volt az összes nyereségük.