Eid Mubarak

Kabul, északi checkpoint - sosem engedtek még be ilyen lazán. Teljes testi- és csomagátvizsgálás ott a szokás, amerikai páncélosból golyószóró meredezik, sőt tavaly ilyenkor rendőrkonvoj kísért be a szállodáig, hogy a sofőrünk meg ne lógjon. Kiderült: nem kevés kábítószert hozott északról a bérelt kocsiban, azt hitte, az európai utas jó fedősztori – de Kabulnál már várták.

Most viszont ünnep van: Allah mégse kérte Ibrahimtól Iszmail vérét a hegyen, beérte egy juh hamvával. Amúgy is óriási a nyüzsi, tódul a rengeteg fehér ruhás Hadzsi-jelölt a fővárosba, hátha felfér valamelyik repülőre Dubai felé. Onnan már mégiscsak egyszerűbb eljutni Mekkába. 

A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet (akkoriban még Szeretetszolgálat) munkatársai 2001-ben érkeztek először az országba. Az első időkben főleg élelmiszert hoztak, öntözőcsatornák rendbehozatalát szervezték. Később, az iszlám országokban Gázától Indonéziáig oly jellemző népességrobbanás miatt, állami iskolákat kezdtünk építeni. Így a szülők nem kényszerülnek gyermekeiket tálib medreszékbe küldeni. Az idők során nagyon változatos programokat hajtottunk végre: tanárképzés, mezőgazdaság, környezetvédelem, energiaellátás, rendelőintézetek. 

Adventi kiküldetésem során például egy közigazgatás-fejlesztési programhoz kellett szükséglet-felmérést végeznünk.

Képzeljük el, hogy mifelénk kellene egy földhivatali bejegyzésért, vagy a hadirokkant-ellátásért, vagy a legapróbb, csip-csup hivatalos ügy elintézéséért napokat utaznunk zergejárta hegyi ösvényeken, vagy sivatagi karaván-csapásokon! És a tartományi központban még ugyanannyit sorba ülnünk, hogy legalább az ügyintézésért „járó” baksist kifizethessük. Olyan fejlesztési programot terveztünk tehát, amiben a járási kormányzóságokat ellátjuk irodai felszereléssel, kiképezzük a dolgozókat az eszközök használatára. Megújuló energia-forrással (nap, szél, víz) áramot fejlesztünk a berendezések táplálására, iható vizet is biztosítunk. Sőt, egy-két stratégiailag fontos központban irodákat is építünk, mert nem ritkán 14 közigazgatási dolgozó osztozik 1 db, szovjet időkből örökölt íróasztalon.

A Kara-Kum sivatagban is, ahol a hármas határnál majd gigantikus vízi erőművet épít majd egyszer az Amu Darya folyón Üzbegisztán, Tadzsikisztán és Afganisztán. Ins’allah. (Ha Allah is akarja.) Meg a Hindu-Kus hegység lenyűgöző szépségű, vadregényes völgyeiben is, ahol Zahir Sah idején még szőlő, őszibarack és mandula termett, ma csak pár kecske legelészik, nemigen tudni, mit, mert fű nem nő. 

„Zdrasztvujtye, Taváris!” – európainak látszó kuncsaft vodkát rendel: a hayratoni csempész jól tudja, hogy ilyenkor oroszul kell köszönni.  Itt vezet át a Barátság-híd az Amu Darya folyón, Üzbegisztán felől. Nagy Sándor még Oxus-nak nevezte ezt a hömpölygő sárfolyamot, ami most partvédelmi támasz gyanánt, itt-ott rozsdás szovjet tank-roncsokkal van megerősítve az afgán oldalon. Üzbég oldalon Termez városa, mellette a „Kurgan Tepa” kettős csúcsa. Nem hegy meredezik a sivatag közepén: valamely Nagykán sírja ez, az írott történelem előtti időből: földből épült közép-ázsiai piramis.  

Hayraton még a gigantikus tehervagon-termináljáról nevezetes. Itt végződik az üzbég hálózat, bő 5 km-re átnyúlva afgán oldalra. Afganisztánban ezen kívül más vasút nincs is. Valaha a XX. század elején létezett még pár kilométer gőzvontatású villamos Kabulban – ennyi. Abdullah király régesrég a britek szemébe vágta: „Afganisztánban akkor lesz vasút, ha maguk az afgánok meg tudják majd építeni.” – Nem lett. 

Sivatagi túráról hazafelé, megálltunk tehát Hayratonban vizet látni, sült busát ropogtatni, és persze olcsó vodkát venni.
– „Bugyet harasó, Engineer sahib?” - „Nu konyecsno”, hát persze, hogy megfelel. Két kis üveget rendeltem, egy nagyot hozott a csempész, de legalább tényleg első osztályú, 40%-os üzbég vodka, nem az a nájlonzacskóba hegesztett borzalom, amit Tadzsikisztán felől hoznak néha.  40 USD. 

40 USD!?! - vágom hanyatt magam, de hát ennyi. A kockázat, a vámosnak szóló baksis, meg minden: az Afganisztáni Iszlám Köztársaságban szigorúan tiltott fogyasztási cikk, szigorúbban, mint az ópiummák. De európai embernek, szigorúan személyes használatra, gyomorfertőtlenítés céljára elnézik. Tudják ők jól: az ottani víz számunkra még forralva sem igen iható, hogy az ételekről meg a középkori higiénés normákat alulmúló városi levegőről ne is beszéljünk. 

Hazafelé, a kabuli reptér közelében áll az első ellenőrzési pont. Itt nézik át először a csomagokat, nem hoz-e valaki robbanó eszközt, hogy a parkolóban galibát csináljon. A röntgenkapu valahogy állandóan „rossz”, muszáj kinyitni a bőröndöket. Mindig izgatottan bíztatják a vámosok az utast: „baksis, baksis” - félreérthetetlen kézmozdulattal pontosítva, a gyengébbek kedvéért. Mindig nagyon együgyűen nézek rájuk, egyáltalán nem értve, mit is akarhatnak. Hisz nem találtak az útitáskámban semmit, amit ki ne lehetne vinni az országból.  Tulajdonképp nem sajnálom tőlük azt a 2-3 dollárt, csak valahogy végtelenül rühellem a helyzetet. Jól kereső állami alkalmazottak, miért pont őket „támogatnám”, amikor milliók éheznek az ország belsejében?

Na, ezúttal a szokásos két ember helyett kereken öt ült a kukszniban: kettő serényen vizsgálódott, kettő figyelte őket, egy pedig a két ellenőrt ellenőrizte. Szót se szólt senki, ujjait se dörzsölte, markát se mutogatta – csoda történt. Talán mert aznap érkezett George Bush? De hát ő oda 50 km-re, a Bagram légibázison landolt. Akkor hát nyilván itt is ünnepeltek?

Eid Mubarak!