Egy magyar utazó kalandjai Liechtensteinben

A mesés Luxemburg láttán az embernek felébred érdeklődése a többi miniállam iránt is. Rejtett kultúrkincseket, váratlan élményeket remél. Már régóta készültem, hogy Bécsben megnézem a liechtensteini nagyhercegek magán műgyűjteményét, amit három évvel ezelőtt megnyitottak a nagyközönségnek. Egy egész délutánt töltve a bécsi Palais Liechtensteinben és kertjében, már végleg ki nem hagytam volna Liechtensteint!

De először is: hol is van az a Liechtenstein? Olyan pici ez az országocska, hogy a legtöbb térképen csak egy észrevehetetlen csíknak tűnik az osztrák és a svájci határ közt. Az Interneten kívül nincs róla turistainformáció, és a honlap (www.tourismus.li) is eléggé szűkszavú. Hogyan lehet oda eljutni? 

A budapesti nemzetközi menetjegyirodában bánatosan közlik, hogy Vaduzba nem tudnak jegyet kiadni, mert a liechtensteini vasút magánkézben van. Csak helyben lehet jegyet venni. Mulatságos kis ország, gondolom, maszek vasútja van…(A gyakorlatban kiderült, hogy a magánkézben levő vasúttársaság nem más, mint egy fából való városnéző kisvonat!...) Innsbruckban leszek pár napot, kérjek információt ott. 

Tirolban hét ágról süt a nap, Innsbruck csodás,  imádnék tiroli tehén lenni és elheverni  egy nap- sütötte réten, de hát egyszer vagyok itt (nana, ide muszáj visszajönni!), egy napot rászánok Liechtensteinre, azért is! Az innsbrucki pályaudvar információs irodájának számítógépe kidobja, hogy a svájci határvárosig, Buchsig lehet menni vonattal, onnan meg busszal Vaduzba, amit Vaduccnak ejtenek az őslakosok, bár a város írása francia eredetet sejttet. 

Mesés az utazás Vorarlbergen át, óriási hegyek néznek be az ablakon. Az út egyre szűkül, hol a vonat, hogy az autópálya szorul alagútba. A folyó, úgy látszik, hatékonyan tiltakozott ellene, hogy kanálissá degradálják. Beérünk Feldkirchbe, majd a továbbiakban kiderül a térképről, hogy lényegében átvágtat a vonat Liechtenstein felső harmadán. A szokott szép hegyi falvak, semmi különös az eddig látottakhoz képest, sőt, kicsit unalmas a táj a Vorarlberg hágó után. 

Buchsban már svájci frank járja, 2.50-ért felvisz a busz Vaduzba. Szép, csillogó a féltenyérnyi, ezüst színű 5 frankos, meg a nála kisebb két-és egyfrankos érme. A kisvárosból hamar kikanyarodunk a határba. Tehénrágta legelő következik, néhány kóróval, oldalt egy épülő szerelőműhely.  A mező közepén azonban nagy fekete márványtömb, belevésve arany betűkkel: Liechtenstein Kunstmuseum.  Itt? Itt. Így? Így. 

Schaan városka, inkább falu az első liechtensteini megálló. Sok az utas, főleg iskolások és bevásárló családanyák. Egy keresztútnál tábla mutatja az utat az evangélikus templomhoz. Ez jól esik a lelkemnek. (Érdekes, hogy a katolikus többség mellett a lakosság 8%-a evangélikus, pedig Svájc közelsége miatt inkább reformátusokra lehetne számítani.) Szőlőskertek következnek, ahol iható bort szüretelnek. Feltűnik a kétezer méter magas hegy tetején a 14.századi várkastély is. Vaduzba érünk. Letesz minket a busz a postahivatal előtt, aztán fut tovább Feldkirchbe. Kiderül, hogy az osztrák Feldkirch és a svájci Buchs közt ingajáratban közlekedik Liechtenstein hegyi útjain.

Ámulva-bámulva szédelgünk néhányan, busszal érkező turisták. Keresünk valamiféle információs pontot, turisztikai hivatalt, vagy bármit, ahol végre térképhez, és ismertetőkhöz lehet jutni: Ausztriában vagy Svájcban hiába kerestünk effélét. Nagy fekete ponyvával letakart épület a posta, éppen felújítás van, nem lelni a bejáratot sem. Mögé kerülve azonban ott a csillogó-villogó, vadonatúj turistainformációs központ! Ott? Ott.  Pillanatok alatt találunk mindent: prospektusokat több nyelven, képeslapokat és bélyeget. A szép liechtensteini bélyegeket később viszontlátjuk a bevásárló utca aszfaltjára festve. Remek ötlet, kellemes, újszerű látnivaló, helyi specialitás. 

Megtudjuk azt is, hogy föl lehet ugyan mászni a várba, de az épület nem látogatható, mert ott lakik a nagyhercegi család. Így be kell érni a promenádozással, mert az önmagában is érdekes, sőt, meg- döbbentő. Az ősi nagyhercegség fővárosának ugyanis hipermodern városközpontja van: csupa üveg, márvány és fém épület, az 1990-es évek stílusa. A házak is sima, lapos tetejű kockák, inkább mediterrán, semmint tiroli vagy svájci jelleg. Sehol egy fafaragásos erkély vagy oromzat, virágos ablak, csak tiszta, sima, színes falak.  A bevásárló utca a főutcával (=autóút) párhuzamos. A kirakatokban a legmenőbb világcégek árui: Mexx, Escada, Sony. Csillog és villog minden, és ennek megfelelően drága és érdektelen is. Forog az idegen, de főleg képeslapokat és bélyeget vásárolnak – ugyan, ki utazik ide Swarovski-ékszert venni?!  Valóban liechtensteini szuvenír alig van, inkább svájci bicskát és csokoládét kínálnak, valamint tiroli giccset. 

A város közepén nagy, hipermodern üvegkocka a Liechtenstein Kunstmuseum.  A tágas, modern fabútorokkal berendezett előcsarnokban minden van, amit a mai múzeumlátogató csak kívánhat. Az éves programból kitűnik, hogy főleg modern anyagot mutatnak be, a klasszikus anyag inkább Bécsben látható. 

A Landesmuseum viszont megér egy alaposabb stúdiumot, különösen annak, akit érdekel a történelem és néprajz. Egyedülálló látvány a XIV. századból származó böjti falikép: 5x4 méteres vászon, rajta egy-egy kisebb  kép a böjt minden hetéhez egy-egy  alkotással. Ha benyit a fénytől védett terembe a múzeumlátogató, felkattan a villany, és a XV. századi orgona mögül (magnóról) Luther-korabeli böjti korálok hangzanak fel. Itt is  rejtett csodák  lapulnak, így pl. elmegyek egy 7-IX. századból származó, kőből faragott keresztelőmedence mellett. Az ókori  Rhaetia  tartományon át vezető római hadiúton, már akkor eljutott ebbe a hegyi fészekbe a kereszténység. 

Odakinn zajlik a „modern” élet. A piacon nagy „európai” rendezvény: 53 országból jött gyerekek együtt fociznak kisebb csapatokban, közben bömböl a popzene. A hegyek rémülten verik vissza a lármát. 

Egy gazdag kis hegyi országot láttam, amely évszázadok óta védi szuverenitását, de mára behódolt a gazdagságnak és a modernségnek. Mint egy kivagyi kispolgár, elmondhatom magamról, hogy (juszt is) voltam Liechtensteinben. Csakazértis utazásnak bizonyult. Már csak az hiányzott, hogy belevéssem egy padba, ahogy a vadmagyarok szokták: itt járt Józsi és Ica! 

2008. szeptember